A régi zene reneszánsza

– Milyen helyet foglalnak el az oratóriumok a händeli életműben, illetve mi a lényegi különbség az opera és az oratórium között?

– Händelt kezdetben az opera érdekelte, alig volt húszéves, amikor 1705-ben Hamburgban már be is mutatták első operáját, az Almirát. Nem sokkal később azonban Olaszországba utazott, járt Firenzében, Rómában és Nápolyban, olyan nagy barokk mesterekkel ismerkedett meg, mint Alessandro és Domenico Scarlatti vagy Vivaldi. És itt figyelt fel például arra a kóruscentrikus megoldásra is, amely Giacomo Carissiminak, az oratórium műfaja első igazán nagy képviselőjének munkáit jellemezte. Mindezek hatására kezdett el ő is oratóriumokat írni, főként már Londonban, ahol 1712-ben telepedett le. Egyébként élete során nagyon sok oratóriumot szerzett, melyek között van egyházi és világi témájú egyaránt. Jóllehet ez a műfaj az operához hasonlóan színpadon előadott drámai hatású kompozíció, mellőzi az olyan színpadias elemeket, mint a jelmez. Míg az operánál a zeneszerzőnek nagyon oda kell figyelnie a színpadi történésekre, így a színészek játékára és a mozgására is, addig az oratóriumban sokkal inkább a zenére kell koncentrálnia, hiszen mindvégig az van a középpontban.

– Mitől különleges az An Occasional Oratorio, azaz az Alkalmi oratórium?

– Leginkább azért kivételes, mert az alapja nem bibliai személy vagy történet, hanem egy egész Angliát megrázó politikai esemény. 1745-ben ugyanis újabb jakobita lázadás tört ki, a katolikus Stuart Károly Eduárd trónkövetelőként lépett fel II. György brit királlyal szemben. A Hannoveri-ház elleni támadást végül 1746. április 16-án a Skót-felföldön zajlott cullodeni csatában Cumberland hercegének sikerült levernie. Händel ekkoriban éppen a Júdás Makkabeuson dolgozott, ám a felkelés hírére félretette, és arra gyorsan összeállított egy oratóriumot. Amikor az Alkalmi oratóriumot 1746 februárjában bemutatták a londoni Covent Garden Színházban, még javában zajlottak a harcok, így feltehetően ezért lett „alkalmi”, nem pedig „győzelmi” a címe. Jellemző rá a nagyon hullámzó, egyszer nagyon vibráló és elragadó, máskor meg nyugodt és bensőséges zene. Vagyis amikor kell, felrázza a hallgatóságot, de, ha kell, meg is nyugtatja. Egyébként egy ritkán játszott Händel-műről van szó, Magyarországon talán most mutatjuk be először.

– Nehéz dolga van az énekművésznek Händel eléneklésekor?

– Azért nehéz, mert oratóriumaiban jelen van az operai apparátus is, tehát igénylik az átütő hangot, nagyon kell tudni énekelni. Valószínű, hogy annak idején kiváló énekesek állhattak Händel rendelkezésre, mivel nagy legátók, hosszú, kitartott hangok, díszítések és bonyolult koloratúrák jellemzik műveit. Ez utóbbiakat például olyan hosszúra és folyamatosra írta meg, hogy az énekeseknek sokszor egy levegővétellel, tudatosan összefogva kell elénekelniük, ezért nagyon sok gyakorlást igényelnek.

– Mennyire tükrözik a mai koncertek azt a kort, amelyben ezek, az Alkalmi oratóriumhoz hasonló régi zenei művek megszülettek?

– Napjainkban egyre inkább arra látok törekvést, hogy a régi zene korához hű előadások szülessenek, nem véletlenül jöttek létre ezt kutató, erre szakosodott kollégiumok szerte a világon. Hangfelvételek híján ugyanis csak a kottákból és a különböző leírásokból tudunk rá következtetni, hogyan is kell vagy kellene valójában a régi zenét művelni. Mivel egyre jobb ötletek születnek ezek megvalósítására, újra reneszánszát éli, és olyannyira divatossá vált, hogy a barokk zene népszerűségben már meg is előzte a kortársat. Amikor például a Deák téri evangélikus templomban a nagy bachi hagyományt ápoló Kamp Salamon vezette Lutheránia Ének- és Zenekarral énekelhetem Bach oratóriumait, minden alkalommal látom, ahogy a zene hallatán beözönlenek az emberek az utcáról a már amúgy is roskadásig megtöltött, óriási, háromszintes koncerttérbe. A hatalmas érdeklődésre reagálva tehát nagyon megnőtt a régi zenét művelők száma is. Ezzel együtt újra megjelentek a bélhúros hangszerek, amelyek a régi zenei hangolásnak megfelelően, a mainál egy fél hanggal lejjebb szólnak, így sokkal lágyabbak, visszafogottabbak, valóban tükrözik a barokk kor hangzásvilágát.

– A korabeli zenei hangzáshoz historikus hangszerek kellenek. A legismertebb régi zenei hangszerek a csembaló, a lant és talán a hárfa, melyek közül az utóbbin közel tíz évig játszott. Innen ered a barokk zene iránti szeretete is?

– Bár a hárfa az egyik legősibb húros hangszer, az a fajta pedálos, nagy hárfa, amit ma a szimfonikus zenekarokban használnak, valóban a barokk korban alakult ki, így nagyon nagy a barokk szólórepertoárja is. Amikor tízévesen megtanultam rajta játszani, szívesen gyakoroltam a XIX. és XX. századi darabokat. Amellett, hogy nagyon szerettem és izgalmasnak tartottam ezt a hangszert, sokat panaszkodtam zenetanárként és kántorként dolgozó édesanyámnak a klasszikus és főként a barokk repertoár miatt. Nem értettem, miért kell benne mindig ismételni. Hosszúnak és unalmasnak találtam ezeket. Anyukám biztatott, hogy tartsak ki, mert a barokk zene nagyon összetett, meg kell érni rá! Igaza lett!

– A hárfásból hogyan lett végül énekművész?

– Egész gyermekkoromban jelen volt a zene, sokat énekeltünk és zongoráztunk otthon. A Kodály Zoltán Kórusiskolában különböző kórusokban énekeltem, így a zene az anyanyelvemmé vált. A hangszerhez azonban nagyon fontos a türelmes, hosszú és kitartó gyakorlás. Engem erre nem lustaságból, de nem vitt rá a lélek. Egyszerűen nem tudok négy órán keresztül egy helyben ülni, és nem vagyok türelmes sem. Kétgyermekes családanyaként úgy gyakorlok otthon, hogy közben elvégzem a házimunkát is. Gyakran főzés vagy mosogatás közben technikázok, pihenésképpen pedig bedobok egy mosást. Rohangálok a zongora és a konyha között. Elvégre éneklés közben járhat a kezem, a lábam, és így a gyakorlás is fesztelenebb. Tizenöt év kóruséneklés után azonban nem volt egyszerű szólistaként előlépni. Nagyon sokat segített ebben, hogy 2018-ban elnyertem a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíját. Rendszeres koncertezésbe kezdtem, és ezzel ki tudtam lépni az intézményes keretek közül. Emellett nagyon szeretek tanítani is, a Zeneakadémián most végzem a doktori iskolát. Kutatási területem a német dalirodalom a XIX. században, amely témában jövőre egy nagy dalestet is adok.

– Bár a régi zene áll a legközelebb önhöz, más zenei stílusban is szívesen énekel. Mennyire jellemző az énekművészekre ez a stílusok közti átjárás?

– A régi zenészek általában szakosodnak, vagyis csak régi zenét játszanak. Ám annyira telített az énekesi szakma, hogy több lábon kell állni, tudni kell sok műfajban énekelni. Jellemzően egy énekes adottságai több stílusban is hasznosíthatók. Ez egyéni döntés, hogy ki melyik irányba fejleszti a tudását. Érdekes, hogy én a régi zenétől kezdetben ódzkodtam, leginkább talán azért, mert sok a negatív felhang, az az általános nézet, hogy nem kell hozzá sok hang. Ez szomorú, ráadásul téves megítélés. Hiszen nagyon intellektuális műfaj, az interpretálásához nem árt tisztában lenni a korabeli történelmi eseményekkel, személyekkel, a zeneszerzővel és a zeneszerzők közötti kapcsolatokkal. Nem beszélve arról, hogy a technikai példatár leghosszabb sorát a barokk zenében találjuk. Végül is hiába mentem ellene, megtalált a sorsom. Ennek ellenére az operától a romantikus dalon át, a kortárs zenéig minden műfajban jó érzem magam.