A remény drámája

A Paulay Ede által rendezett ősbemutató óta eltelt 140 év alatt a Tragédia a magyar drámaírás egyfajta szimbólumává vált. Ádámnak az utolsó színben elhangzó kétkedő kérdése: „Megy-é előbbre majdan fajzatom”, valamint az Úrnak a dráma végkicsengéseként megfogalmazott reményt keltő válasza: „Mondottam, ember: küzdj, és bízva bízzál!”, napjainkban is a legismertebb irodalmi idézetek közé tartoznak.

A bibliai teremtéstörténet feldolgozásának végső verziójához Madách az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése után több mint egy évtizeddel, 1859 februárjában kezdett hozzá. A mű pesszimista és optimista életszemlélet közötti csapongó hangulata egyrészt a szabadságharc bukása fölött érzett kiábrándultságban gyökeredzett, másrészt az 1867-es kiegyezés reményteljes évtizedének kezdetéhez igazodott. Ezen túlmenően a mű keletkezésére a kor természettudományainak új tanításai, illetve Madách személyes csalódásai – a szabadságharcosok rejtegetése miatti bebörtönzése, illetve felesége hűtlensége – is komoly hatást gyakoroltak.

A Tragédia népszerűsége a Horthy-korszakban virágkorát élte. A Nemzeti Színház frissen kinevezett igazgatója, Hevesi Sándor 1923-ban ezzel a rendezésével ünnepelte Madách születésének 100. évfordulóját. Hevesinek feltett szándéka volt klasszikus drámáink felújított, modern köntösbe öltöztetett színrevitele. Fontosnak tartotta, hogy „…a magyar drámairodalom standard művei, amilyenek Az ember tragédiája, Bánk bán, Liliomfi, időszakonként teljesen megújhodva, s a legteljesebb színészi és színpadi fegyverzetben kerüljenek színpadra.”

A fokozott érdeklődést kiváltó eseményen jelen volt Horthy Miklós kormányzó és családja, Habsburg József királyi herceg és Klebelsberg Kunó közoktatási miniszter is. A centenárium jelentőségét jól érzékelteti, hogy az évforduló alkalmából a nagyobb vidéki kőszínházak és az elcsatolt területeken játszó magyar társulatok is előadták az újragondolt darabot. 

A Tragédia Horthy-korszakbeli kultusza nyilvánvalóan jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a művet 1945 után reakcióssá minősítették. A II. világháború utáni önkényuralom kiépülésével valóságos szellemi hadjárat indult ellene, „vallásosnak”, „haladásellenesnek”, „pesszimistának” és „időszerűtlennek” bélyegezték. Kritikusai úgy vélték, hogy a jövő szocializmusát bemutató tizenkettedik, úgynevezett falanszter szín a népi demokrácia legszélesebb rétegei számára jelent veszélyt. A Madách által egy XIX. századi francia elképzelés nyomán ábrázolt kiüresedett falansztervilág csakugyan riasztó képet festett a jövő utópisztikus szocialista társadalmáról, ahol az érzelmek fölöslegesek, az embereket számokkal jelölik, a tehetségek elnyomottként élnek. Michelangelónak például egész életén át ugyanolyan széklábakat kell gyártania…

Az 50-es évek hazai kultúrpolitikája végül kénytelen volt úgy rehabilitálni a művet és annak szerzőjét, hogy a marxista–leninista elveknek megfelelően keretezte át a Tragédia értelmezését. 1952-ben írt tanulmányában Waldapfel József irodalomtörténész, egyetemi tanár a párizsi szín fontosságát hangsúlyozta, kiemelve, hogy Madách teljes mértékben azonosult a forradalom eszmeiségével, hiszen ez az egyetlen olyan szín, amelyben Ádám nem ábrándul ki az adott korszakból. Ezzel párhuzamosan Waldapfel a londoni színt a kapitalizmus bírálataként fogta fel, miközben igyekezett alábecsülni a keretszínek jelentőségét és a dráma vallásos jellegét.

A darab itthoni megítélését a szovjet hatalomváltás okozta politikai széljárás is befolyásolta. Sztálin 1953 tavaszán bekövetkezett halála után moszkvai utasításra Rákosi Mátyás kénytelen volt átadni a hatalmat Nagy Imrének. Az új kormány másfél éves regnálásának idején a korábbi kultúrpolitikai korlátozásokon is enyhítettek. A személyi kultusz és a politikai túlkapások szovjet indíttatású kritikája a színházi világban is éreztette hatását. Ennek köszönhető, hogy az 1948-ban tiltólistára helyezett Tragédiát hétesztendei száműzetés után, 1955 januárjában újra műsorra tűzhette a Nemzeti Színház. A bemutatót követően azonban a dráma sorsa egy időre újra megpecsételődött. A visszarendeződés nyomán a politikailag ismét megerősödő Rákosi Mátyás pártfőtitkár ugyanis megtekintve a darabot, személyesen rontott neki a korszak tekintélyes rendezői hármasának: Major Tamásnak, Marton Endrének és Gellért Endrének. Majd azzal az indokkal, hogy a drámai költemény túlságosan gyakori előadása háttérbe szorítja a szocialista realizmus remekműveit a múlttal foglalkozó darabok előnyére, drasztikusan lecsökkentették az előadások számát. A közvélemény többek között Lukács Györgyöt tette felelőssé a színmű mellőzéséért, aki vitairatában nem tudta megbocsátani, hogy „a darab legnagyobb sikerei a Horthy-korszakra esnek”. Az üggyel még a szovjet pártlap, a Pravda is foglalkozott, kijelentve, hogy vélekedésük szerint a magyar munkásság teljes mértékben egyetért Az ember tragédiája tiltásával.

Azzal azonban nem számolt a kultúrpolitika, hogy a mű mellőzése feléleszti a lázadozó kommunista értelmiség, főként a Magyar Írószövetség tagjainak és a hozzájuk csatlakozó művészeknek az ellenállását, akik 1955 októberében memorandumot intéztek a Központi Vezetőséghez, amelyben elítélték a gondolkodó értelmiséget – Déry Tibor szavaival élve – „udvari bohóccá” lefokozó dogmatikus kultúrpolitikát és a cenzúrát. Ezzel összefüggésben a Tragédia tiltását kiemelten is kifogásolták. A reformkezdeményezés elbukott. A memorandum aláíróinak egy részét kizárták a pártból, műveik Madách írásához hasonlóan szintén tiltólistára kerültek.

A Tragédia népszerűségét azonban nem lehetett semmissé tenni. Másfél év múlva, 1957. március 27-én hajnalban már ismét hosszú sorok kígyóztak a Nemzeti Színház jegypénztára előtt annak hírére, hogy a darabot újra játssza a teátrum. Révai József, a párt főideológusa pedig arról tájékoztatta a közvéleményt a könyv alakban is megjelentetett drámáról, hogy az elmúlt években sikerült kidolgozni a mű marxista szellemű értékelését.

Az örök érvényű üzenetet hordozó mű azonban kiállta az idők próbáját. Bár Lucifer célja az ember végső kiábrándítása, Ádámot a csüggedés közepette is újabb és újabb küzdelemre sarkallja az örök tagadás. Az elbukás valós kockázatát rejtő, szüntelen megmérettetés szorításában élő első ember történetét annak keletkezése óta több mint negyven nyelvre fordították le, színpadi változatát hazánkban és külföldön is rendszeresen műsorra tűzik. 2002. március 15-én az új Nemzeti Színház nyitó előadásán is a Madách-mű szerepelt.

Az idén kétszáz éve született reform­kori író drámai költeménye másfél évszázada inspirálja a különböző művészeti ágakat. Jankovics Marcell nagy sikerű animációs filmjét, amelyet Madách azonos című színműve alapján készített, 2011-ben mutatták be. Az alkotás elnyerte a Nemzetközi Képzőművészeti Filmszemle fődíját.