A reneszánsz ember

„Életemben egyetlen szenvedélyem volt: a kép” – így vallott Gyimesy Kásás Ernő önéletírásában. És valóban, legyen szó akár táj-, arc-, lát- vagy fényképről, mindegyik technikájában otthonosan mozgott. Mindeközben hűen őseihez, a néprajzgyűjtő Orbán Balázshoz és a nagy mesélő Benedek Elekhez, sosem a maga egyéni sikereit tartotta szem előtt, hanem összmagyar küldetést teljesített: Chicagóban magyar templomot épített, New Yorkban Magyar Házat alapított, feltérképezte az Amerikában élő magyarok lakóhelyét, és az ő érdeme az is, hogy már 1956 végén megkezdődött a szabadságharc menekültjeinek segélyezése az USA-ból. Az Amerikai Magyar Népszava egyik cikkéből tudjuk, hogy 78 éves koráig körülbelül 3500 képet is festett, ezek legtöbbjének sorsa, ahogyan az 1994-ben New Yorkban bekövetkezett halálának körülményei is, máig bizonytalan.

Mindenben zseni

– Édesapám barátja volt a közelünkben élő és alkotó Gyimesy Kásás Ernő, így amikor az elemi iskolában kiderült, hogy van tehetségem a képzőművészethez, hozzá jártam rajzolni-festeni. A háza emeletén volt a műterme, a falain gyönyörű olajfestményekkel. Közülük leginkább Kleopátra, a velencei Dózse-palota, a színpompás Selyemparádé, a Niagara-vízesés és egy kis méretű, színes vázlat a Mit adott a könyv az emberiségnek? című freskóról nyűgözött le – meséli Tóth Csaba Béla. Ő egészen 1956 októberéig, Gyimesy Kásás Ernő Amerikába való disszidálásáig volt tanítványa a mesternek, akinek azóta könyvben is összefoglalta életét és munkásságát.

– A két év alatt nagyon nagy hatással volt rám Ernő bácsi irányítása, kedvessége, végtelen közvetlensége. Univerzális zseni, afféle reneszánsz ember volt, aki ugyanolyan mesterien festett, fényképezett és hegedült. Egyik legszebb emlékem, amikor az 55. születésnapját ünnepeltük a műtermében, és a felnőttek Ernő bácsi bravúros hegedűjátéka mellett magyar nótákat énekeltek. Mi, gyerekek bámulattal hallgattuk őket, miközben a szekrénye fiókjaiban lapuló diafilmjeit nézegettük – titkon kikutattuk a gyönyörű aktképeket, és kamaszként lelkesen csodáltuk őket.

Mint Tóth Csaba Gyimesy Kásás Ernő élete és munkássága című CD-könyvéből is megtudjuk, a mester 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, jómódú erdélyi magyar családban. Sepsiszentgyörgyön a református Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, majd 1919-ben átszökött a fronton, hogy a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanuljon tovább, ahol Glatz Oszkár és Benkhard Ágost voltak a mesterei. Rövid ideig tanársegédként a főiskolán maradt, majd nyugat-európai tanulmányutakon vett részt, és Székelyföldre is hazalátogatott. Itt ismerte meg az Amerikában élő, ám székely gyökerű későbbi feleségét, akivel 1927-ben a tengerentúlra költözött. Chicagóban amellett, hogy a Chicago Art Institute-ban továbbképezte magát, segített az első magyar templom felépítésében, magyar pavilont tervezett a Women World’s Fairre, és Erdélyt ábrázoló képeivel, illetve székely bútorterveivel annyira sikeresen szerepelt az International Travel Show tárlatán, hogy megbízást kapott a város két legnagyobb iparművészeti üzletének dekorálására is. 1929-ben visszatért Budapestre, majd ugyanezen a nyáron a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum jubileumi kiállításán elnyerte élete első aranyérmét. Termékeny időszak volt ez életében, hiszen egyéni műterem-kiállításai mellett részt vett a Nemzeti Szalon csoportos tárlatain is.

Kitárult szívvel

1933 végén ismét Amerikába utazott, amikor is az 1933–34-es chicagói világkiállításra – állami megrendelésre – elkészítette élete két legfontosabb művét. A Mit adott a könyv az emberiségnek című falfestmény 12×2 méteres tervét előbb a Tudományok csarnokában állították ki, majd innen a jelenlegi helyére, az Indiana állambeli East Chicago közkönyvtárába került. Ugyanekkor született meg másik híres freskóterve, a Justicia is, mely egészen a közelmúltig az East Chicagó-i városi bíróságot díszítette. Jóllehet 2004-ben félmillió dollárból felújították, a restaurálás után már nem került vissza eredeti helyére, ma is valahol egy raktárban porosodik. Ennek oka – egy amerikai forrású levél indoklása szerint – feltehetően a kereszténységre utaló szimbólumok és a Bocsásd meg a mi vétkeinket felirat, amivel a freskó „nem képviseli megfelelően az etnikai sokszínűséget”.

Gyimesy Kásás Ernő életének egyik nagy fordulópontja 1935-ben volt, amikor egy súlyos gerincsérülés miatt fel kellett hagynia a festéssel, majd orvosai tanácsára a következő évben hazaköltözött Magyarországra. Itthon a Hivatásos Fényképészek Intézetében tanított, tudósította a clevelandi Szabadságot, kiadóhivatali vezetőként közreműködött a Magyar Film hetilap szerkesztésében és terjesztésében, illetve főszerkesztője lett a Magyar Fényképész havilapnak. Itt kapott először nyilvánosságot egy Magyar Fényképmúzeum létrehozásának terve, amiről önéletrajzi könyvében a következőket írja: „Végigjártam a szakma jeleseit. Így bukkantam Erzsébet királynő gyönyörű, nagy méretű fotójára egy előkelő műteremben. A mester külön fiókban, bársonnyal letakarva rejtette, tárolta. Elkértem, megkaptam. Kitárult szívvel vittem műtermembe, és útközben megszületett a gondolat: fotómúzeumot kell létesíteni, hiszen itt az első darabja.”

A magyarság szolgálatában

A bécsi döntések idején tudósított Beregszászból, Erdélyből, ezekért 1943-ban Nemzetvédelmi Kereszt állami kitüntetést kapott. Utóbb azonban „a sajtó útján folytatólagosan elkövetett háborús és népellenes bűnökért” egy ismeretlen jóakarója feljelentette, és bár a vád alól felmentették, életét ellehetetlenítették, segédmunkákból tartotta fenn magát. Az 1956-os forradalomban fegyverrel ugyan nem harcolt, de légoltalmi megbízottként jószolgálati tevékenységet folytatott. A forradalom leverése után végleg elhagyta Magyarországot, és Amerikába költözött.

Életét ettől kezdve az amerikai magyar közösség szolgálatának szentelte. 1964-ben megválasztották a Külföldi Magyar Képzőművészek Világszövetségének elnökévé, amely szervezet mások mellett a külhonban élő magyar művészek adatait gyűjtötte össze, és kiállítások szervezésével foglalkozott. A clevelandi Árpád Akadémia képzőművészeti szakosztályát vezette akkor, amikor az irodalmit Wass Albert. Az 1970-es években Könnyű L. Lászlóval közösen könyvet jelentetett meg Külföldi magyar hivatásos képzőművészek címmel, mely azóta is megkerülhetetlen forrásmunka a határon túli magyar alkotókkal foglalkozó szakemberek számára. 1983-ban megírta és saját kiadásban megjelentette saját regényes életrajzát (100 év magyar művészei egy festő életrajzában 1880–1980), a könyvből kiderül többek közt, hogy tagja, sőt díszelnöke volt az American Hungarian Associationnek, és segítette mások mellett a Magyar Könyvtár és Történelmi Társulat, illetve a Fédération française des sociétés d’Art tevékenységét.

– Fontos kiemelni, hogy művészeti tevékenysége mel­lett erős akarat és a magyarsághoz való hűség jellemezte egész életét, hiszen minden közösségi tevékenységet állami támogatás nélkül, saját forrásból, illetve adományokból végzett – mondja Tóth Csaba Béla. – Az utókor azonban méltatlanul elfelejtette. Sajnálatos, de nem tartom véletlennek, hogy a Banner Zoltán jegyezte Erdélyi magyar művészet a XX. században című, szépen dokumentált összefoglaló könyvből olyan világhírű sepsiszentgyörgyi művészek mellett, mint Gyárfás Jenő vagy Varga Nándor Lajos, kimaradt Gyimesy Kásás Ernő is. Naturalista-impresszionis­ta képeit itthon egyáltalán nem ismerik, pedig az ezredforduló környékén számos festményét adták el külföldi galériák.

Születésének 120. évfordulóján ideje, hogy mi is foglalkozzunk azzal az emberrel, azzal a művésszel, akiről kortársa, az író-műgyűjtő Szatmáry Lajos így emlékezett meg: „Két ember volt ő, nem egy. Don Quijote és Sancho Panza. A lanyha lelkesedés szürke gebéjén a magyar széthúzás ellen harcolt.”