Ez egy alapjában véve operettízlésű ország. Az elmúlt rendszerben mi voltunk a legvidámabb barakk, nálunk engedélyezték a rockzenét, de talán éppen ez tette túlsúlyossá. Mára csak visszaállt az alaphelyzet – mondta a Demokratának Kóbor János, az Omega énekese, társalapítója, akivel a zenekar fennállásának ötvenötödik évfordulója alkalmából beszélgettünk.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Idén lemezt készítettek, turnét vállaltak, csak az évforduló miatt tették?

– A Szimfónia, a Rapszódia, az Oratórium koncerttermekben és templomokban rendezett előadásai után döntöttük el, hogy a jubileumra nagy bulikat tervezünk sportcsarnokokba és stadionokba. Először egy vadonatúj anyag megalkotásába kezdtünk bele Testamentum címmel. A zenével jól haladtunk, Sülyi Petivel és Trunkos Andrissal már a szövegvilágát tervezgettük. Közben sokan megkérdezték, hogy végrendelkezünk? Persze lehet a szónak ennek a jelentésére is gondolni, de inkább úgy éreztük, hogy mivel a pályánk nagy részén túl vagyunk, a Testamentum ehhez illik. Aztán jött tavaly az ’56-os események hatvanadik évfordulója. Úgy gondoltuk, a készülő albumunk két számának hangulatában megidézzük azt a korszakot, hiszen az akkor történteket fiatal tizenévesekként mi is megéltük. Az egyik személyes élményem, amely a lányok iránt akkoriban induló érdeklődésem kezdete volt, egybeesett az ’56-os eseményekkel, a másik pedig a korszak legendás rádiója, a Radio Luxembourg előtti tisztelgés, amely egyértelműen csodát jelentett a generációnknak.

– Hogyan született meg végül a Volt egyszer egy Vadkelet címet kapott album teljes anyaga?

– A csapat szeptember 23-án lett 55 éves, és bár ez nem olyan jubileum, mint az ötvenedik vagy a hatvanadik, de a két ötös tiszteletet parancsol. Ráadásul nyugaton mindig azzal szembesültünk, hogy minket és a Rolling Stonest két, még élő két dinoszauruszként kezelnek, ezért egy kicsit a múltat megidéző dolgot próbáltunk kitalálni. Teljesen véletlen, hogy éppen a Volt egyszer egy Vadnyugat című filmet néztük ki tudja, hányadszor, ami 1968-ban iszonyatosan ütős volt zenéjében, hangulatában, szellemességében. Óriási hatása volt, különösen abban az évben, mikor egyébként is nagy dolgok történtek. Azon gondolkodtunk, hogyan tudnánk annak a hangulatnak a mai korban jelét adni, és ekkor ugrott be a Volt egyszer egy Vadkelet, ami egyben a mi fiatalságunkat jelentette.

– A lemezhez külföldi vendégeket is hívtak.

– Kezdtük kigondolni, hogy miről szóljon, de nem politikailag, hiszen mégiscsak az ifjúságunk volt a lényeg! Aztán jött a forradalom, de mivel 1956 nemcsak nálunk volt jelentős, hanem az NDK-ban és Lengyelországban is, idézzük meg tehát ezeket a keleti kollégákat! Tiszteletből csináljunk egy-két olyan számot, amit azok játszottak, akiket sokra tartottunk, csak olyan országokban éltek, ahol még annyira sem engedték szabadjára a véleményt, mint nálunk. Sajnos ekkor szembesültünk a valósággal, hogy milyen sokan nem élnek már az akkori zenészek közül, így például Czeslav Niemen, aki a legnagyobb alakja volt a lengyel, sőt a világ progresszív rock műfajának. Egyik nótája a Dziwny jest ten swiat a lengyelek Gyöngyhajú lány-szerű óriási sikere volt. Őt tehát már nem lehetett elérni, viszont Józef Skrzek, aki az SBB együttesben és korábban Niemennel játszott, nagyon boldog volt, amikor megkerestük. Lengyelországban együtt játszottunk vele, most pedig az Arénába is eljön. Azt is elhatároztuk, hogy akikkel fel tudtuk venni a kapcsolatot a volt szocialista országokból, elénekeljük csehül, lengyelül, németül egy-egy dalukat. Így alakult ki ez a többnyelvű lemez, és lett kerek a Volt egyszer egy Vadkelet történet. A Tes­tamentumot átmenetileg pihentetjük.

– Hogyan készültek a december 28-i Aréna-koncertre?

– Már voltak olyan fellépések Németországban, Prágában, ahol a német, illetve a cseh zenésszel, persze külön-külön, az őket érintő dalt már eljátszottuk, de az Arénában mind a négyen ott lesznek. A több mint kétórás műsorba a csehül, lengyelül éneklés okozza nekünk a legtöbb gondot, mert egészen más a hangsúlyozásuk. Magyarországon valószínűleg az SBB-t ismerik legjobban, de a keletnémet Puhdys is népszerű volt. Az egykori Csehszlovákiából a Blue Effectet, amellyel először játszottunk Prágában, akartuk elhozni, de ők már régen abbahagyták, ráadásul a gitáros Hladik tavaly elhunyt. Így az Olympic együttest választottuk, amellyel többször is turnéztunk a volt Csehszlovákiában. Akivel szintén nem tudunk már fellépni, Marian Varga, a szlovák Collegium Hungaricum zenésze, ő is tavaly hunyt el. Ezekkel a szomorú tényekkel egyre gyakrabban kell szembenéznünk, hiszen az 55 évnek nagyon sok szereplője már nincs életben. Tavaly érte az Omega tagságát is az első villámcsapás, amikor Somló Tomi ment el, majd néhány hét múlva Laux Józsi követte. Benkő Laci viszont, hála istennek, kezd jobban lenni, és csak egyetlen szlovákiai bulit hagyott ki.

– Fontos, hogy ne hagyja el magát, akarjon meggyógyulni…

– Ő is ugyanezt mondta. Ha vállalja az utazást, számára azonos értékű a terápiával, hogy velünk tud lenni és zenélni. Salgótarjánban kezdtük a felkészülési bulikat, majd Budapesttel indul az egész Európában, köztük az itthoni vidéki sportcsarnokokban zajló, több hónapos turné.

– A zeneszerzéssel kapcsolatban egymás után jönnek az ötletek, vagy oly sok lemez után egyre nehezebb a hasonlatosságok elkerülése?

– Könnyebb is, nehezebb is, főleg egy olyan együttesben, amelynek az ereje mindig a csapatmunkában volt. Valaki előhozakodott egy ötlettel, másikunk hozzátett, és így elindult az egész, míg a végén összeállt az, amihez már csak a dallamot és szöveget kellett hozzátenni. Az eddigi 55-ből negyven évig ez mindig így történt. A számítástechnika fejlődésével, különösen az utóbbi 15 évben ez a csapatmunka visszaszorult, mert mindenki elkezdett egyedül is dolgozni. Így sokkal nehezebb az egymásra hatás, de mivel ugyanazokkal a programokkal dolgozunk, akkor alakul ki az egész, amikor színpadszerűen összejátsszuk. Én a régi módszert jobban szerettem, mert annál közvetlenül hatottunk egymásra. Nem mondanám, hogy visszasírom a múltat, csak már a zeneművek sem úgy készülnek világszerte. Eleinte az angolszász zenéből lehetett legtöbbet tanulni, amely akkoriban még évekkel járt előttünk.

– Ez volt a múlt, de mi lehet a jövő?

– Bár él még a rock’n’roll, úgy érzem, hogy a zeneszerzés igazi nagy tere a film­zene lett, ami olyan fontos szerepet kapott, mint a Volt egyszer egy Vadnyugat esetében. Korunk jelentős filmzeneszerzői, mint Morricone vagy Hans Zimmer bizony nagyon nagy hatást gyakorolnak ránk, és ami a legfontosabb, a zene érzelmi oldalát hangsúlyozzák. Ezzel együtt a számítástechnikát nem lehet és nem is szabad kikerülni, miközben semmiképpen nem mondanám, hogy az internet mindig maradéktalanul jó. Sajnos nagyon elkényelmesít, hiszen sok mindent helyettesít, és azt is el kell fogadni, hogy más lett a világ, más az ütem.

– Beszélhetünk még egyáltalán rockzenéről?

– Én már nem is nagyon hiszem, hogy ezt rockzenének lehet nevezni. Napjainkra kialakult egy szórakoztató zenei háttéripar, de egykor a rockzene ennél sokkal több volt: életérzés, ami politikai, közéleti és minden más szempontból olyan többletet adott, amit a mai zene már nem hoz magával. Hozzáteszem, ez már valószínűleg nem is kötelessége. Ha belegondolok, egyetlen zenei műfaj sem ért meg a rocknál hosszabb időt. Annak idején Verdi és Beethoven sem írt hosszabb ideig. Szép, hogy ez a zene egyáltalán hatvan éven át fennmaradt, és nagy eredmény számunkra ebben részt venni. Persze olyan időszakot a műfajtól várni már nem szabad, mint a 60-as, 70-es években, mert az egy teljesen más történet. Már nem lesznek olyan együttesek, mint a Led Zeppelin, a Beatles, a Rolling Stones, a Pink Floyd, de annak örülök, hogy azért van a U2, a Coldplay, a Nightwish.

– Miben látja az okát, hogy nálunk viszont teljesen háttérbe szorult ez a zenei vonal?

– Az a fogalom, hogy lemez, már nem értékelhető, a zene szempontjából napjainkban csak az élő koncertnek van jelentősége. Ott lehet még visszaadni azt a hangulatot, életérzést, összekacsintást, ami az interneten már nem lehetséges. Ha az én régi nagy sztárjaim közül Liszt Ferencre gondolok, ő ma Mick Jagger-szerű lenne: már akkor tudta, mit kell tennie egy előadáson. Az a korszak azonban ugyanúgy nem jön vissza, ahogyan új Liszt Ferenc sem fog születni. Annak örülök, hogy színpadi körülmények között a rockzene még él, és hatása ott valóban érvényesül. Ami kicsit zavar, hogy nálunk mindez korosztályhoz kötötté vált. Amíg Nyugat-Európában, de akár még Szlovákiában is a rockkoncertek tele vannak fiatalokkal, itthon még a Rolling Stones-ra is csak az ötvenes és idősebb korosztály megy. Összegezve, az általános ízlésből vonult ki itthon a rockzene, főleg a fiatalok körében, ami nem jelenti azt, hogy nem érdekli őket, csak nem érzik magukénak.

– Miért lehet ez?

– Talán olyan történelmi okai lehetnek, mint hogy ez egy alapjában véve operettízlésű ország. Az elmúlt rendszerben mi voltunk a legvidámabb barakk, nálunk engedélyezték a rockzenét, de talán éppen ez tette túlsúlyossá. Mára csak visszaállt az alaphelyzet.

– Még akkor is így véli, ha manapság inkább a lemezlovas előadók kerültek előtérbe? Őket lehet egyáltalán zenészeknek nevezni?

– Lehet azt is jól csinálni, de nem helyettesíti a zenét, mert abból dolgoznak, amit mások megcsinálnak. Magyarországon ma is vannak jó zenekarok, csak nincs pályájuk, nincsenek számukra utak. Nálunk a fiatalokat sokkal jobban elfordította minden más, elsősorban az anyagiak, sokkal nagyobb értéke van a pénz uralta dolgoknak, mint Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországról nem is beszélve. És ez a változás nem csak a zenekarokra vonatkozik, ilyen az általános ízlésvilágunk. De hogy ezt sugallja-e valami, vagy az embereknek, főleg a fiataloknak erre van igényük, nem tudom. Ugyanezt az érdektelenséget látom nálunk a fociban, persze annak más okai is vannak.

– Ian Anderson egy beszélgetésünk alkalmával elmondta, hogy a leggyakrabban kapott kérdésekre adható válaszait inkább feltette a Jethro Tull Facebook-oldalára. Követi-e a példáját, ha mindig ugyanazt kérdezik az Omegáról?

– Én nem vagyok a Facebookon, de vannak nagyon lelkes rajongói csapatok, akik tisztességes fórumokkal rendelkező honlapokat készítenek. Ott persze nagyon sokszor minket kérdeznek, eljutnak hozzánk az ott összegyűlt kérdések, de nekem nincs ilyesmihez kedvem. A lefényképezett és kitett „képzeljétek, ma ezt meg azt sütöttük otthon” bemutatás olyan fölösleges nyilvánosságot ad, amit nem biztos, hogy akarok, hiszen a Facebook teljesen nyitott az egész világ előtt. Sajnos az ott levelezők egy része csupán néhány szóból álló szókinccsel rendelkezik, beszéd közben sem tesz különbséget a -ba, -be, -ban, -ben között, amiért régen megbuktatták volna az általános iskolában. A legszomorúbb mégis az olvasás helyzete. Európai uniós országban az ilyen alacsony olvasottság, nyelvtudás, műveltség nem dicsérendő tulajdonság. Régebben voltak klasszikus olvasmányok, amelyeket az embernek illett magába szívni. Egy könyv annyival volt több a filmnél, hogy amikor később láttad a moziban, megállapítottad, hogy az alapmű sokkal jobban tetszett, mert abban benne volt a saját képzeleted. Mostanában az emberek kevesebbet olvasnak, ellustulnak, és ezért egyedül magukat okolhatják.

– Megváltozott a világ…

– Ennek bizonyítékát jól láttam, amikor az origo.hu meghívott az éjszakába, hogy megnézzem a mostani fiatalság szórakozását. Azzal kezdődött a dolog, hogy mondták, éjfél előtt ne is menjünk sehová, ami számomra kissé furcsának tűnt. Rengeteg helyen jártunk, és azonnal feltűnt, hogy mindenütt sok volt a külföldi, és kevés a magyar. Az is szembetűnt, hogy külön voltak egy csoportban a fiúk, és külön a lányok. Az egyik lány megismert, odajött, váltottunk néhány szót. Megkérdeztem tőle, miért a barátnőivel van, amikor ott vannak a srácok is? Nem érdeklődnek egymás iránt? Így szokott lenni, válaszolta. Ugyanezt kérdeztem a fiúktól, miért együtt iszogatnak ahelyett, hogy a lányokkal lennének? Azok mind aranyásók, mondták, semmi nem érdekli őket, csak a pénz. Ez szomorú. Régen itt, a Vadkeleten volt egy uralkodó eszme, amivel vagy egyetértettél, vagy nem, amiből még nagy bajod nem származott, igaz, előnyöd sem. Nem volt gazdag az ország, a szegény táborba tartozott a háborúval fenyegető világban. Aztán tessék, megkaptuk a szabadságot, amelyben nem az eszme, hanem a pénz uralkodik. És ha neked nincs, akkor esélyed sem marad.

Szakács Gábor