A szellemek a jurtaküszöb alatt laknak

– Minden népnek fontos, mint a levegővétel, hogy az identitásával tisztában legyen – mondja a Demokratának Fajcsák Györgyi. Az igazgató szerint a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum frissen nyílt mongol kiállítása több mint puszta ismeretterjesztés.

– Az identitáshoz hozzátartozik, hogy honnan ered, honnan származik maga a nép, a nyelve, a szokásai, amelyek egyszerre igen rétegzett, bonyolult kérdésként jelennek meg. Mélyre kell ásni és a maga gazdagságában megismerni az adott kultúrát. A hunokkal, illetve a mongol nép nyelvével, kultúrájával történő foglalkozás pont azt szolgálja, hogy megértsük, honnan fakad a mi nyelvi készletünk, kifejezési eszköztárunk. A mongol történelem megismerésével pedig azt tudhatjuk meg, hogy hol vannak azok a kapcsolódási pontok, amelyek a múltunkat más népekhez, kultúrákhoz kötik. Ebből a szempontból nekünk vitathatatlanok az ázsiai gyökereink, de hogy milyen összetételűek és mélységűek, csak akkor fogjuk világosabban látni és megválaszolni, ha a belső-ázsiai, a kelet-ázsiai, a dél-ázsiai vagy a közel-keleti népeket és kultúrákat tanulmányozzuk – magyarázza a szakember.

A Jurták és kolostorok című kiállításon először láthatja a hazai nagyközönség átfogó módon a mongol műveltséget és művészetet, miközben a tárlat a hazai kutatók előtt is tiszteleg.

Sokan azt gondolják, hogy a mongol nép egységes, de ez nem egészen igaz. Windhoffer Tímea kurátor szerint „mongol” összefoglaló elnevezése számos, főként Közép- és Belső-Ázsiában beszélt, egymással rokonságban álló nyelvnek. Pedig a mongol kifejezés eredetileg nem egy nemzetséget vagy törzset jelentett, hanem – a források tanúsága szerint – egy törzsszövetséget. A XIII. századtól pedig az abból kialakuló birodalom elnevezése volt. 1206-ban Dzsingisz kán törzse, a bordzsigin vezetésével jött létre a Mongol Birodalom, s ettől kezdve a mongol szó összefoglaló neve lett számos, rokon nyelvű népcsoportnak. Leszármazottjaik, a mongol nyelveket beszélő népcsoportok alkotják a Mongol Köztársaság lakóinak közel 90 százalékát.

A mongol tárlat szervezői és berendezői boszorkányos ügyességgel használták ki a mindössze 250 négyzetméteres területet, amelyben egy jurta és egy buddhista szentély hangulatát is megjelenítették, nem feledkezve meg a mongolok ősi sámánhitéről sem.

– Manapság egy-egy kiállítás 100-120 műtárgyat mutat be, mi a négy kis termünkben közel négyszáz néprajzi és egyéb tárgyat, fotót, dokumentumot helyeztünk el, a monitorokon látható videófilmekről nem is szólva – számszerűsíti a végeredményt Fajcsák Györgyi.

Tegyük hozzá, hogy zsúfoltságnak nyoma sincsen, ellenkezőleg, igen ízlésesen, áttekinthetően csoportosították a kiállítás régiségeit. A szűken vett mongol anyaghoz egy vitrinnyi ős emléke is járult – az ázsiai hunoké. Ráadásul konferenciát is szerveztek a kiállítás apropójaként, Horváth Tibor orientalista régész és múzeumigazgató emlékére.

Ami viszont a számunkra különösen tanulságos, az a hun–magyar rokonság kérdése.

– Ugyan az anyagi kultúra sokat változott a hunok évszázados vándorlása alatt, azért fel lehet fedezni olyan használati tárgyakat és szokásokat, mint például a jelképes lovas temetkezés, amelyek megtalálhatók mind az ázsiai, mind az európai hunok között. Ezen leletek alapján párhuzamot találhatunk nemcsak az ázsiai és európai hunok, hanem az ázsiai hunok és Árpád magyarjai között is. A néprajzi tudomány is sok egyezést talált az ázsiai hunok, az európai hunok, a mongolok, a türk népek és a magyarok között. A régészeti leletek és a néprajzi párhuzamok alapján bizonyosnak tűnik, amit most már az archeogenetika is alátámasztott, hogy a középkori magyar krónikákban leírt történetek hitelesek – mondja Obrusánszky Borbála.

1961-ben Horváth Tibor ásott először Mongóliában, majd a későbbi kutatássorozat legaktívabb szereplője Erdélyi István régészprofesszor lett, aki kilenc alkalommal vezetett archeológiai expedíciót az ország területén. A tudományos együttműködés egészen 1990-ig tartott. A rendszerváltást követően azonban megszakadt a régészeti kapcsolat, és csak 2021-ben, Obrusánszky Borbála nagykövet közvetítésével sikerült fel­éleszteni. Mindezt a Mongol Tudományos Akadémia és a Magyarságkutató Intézet együttműködésének keretében.

– Manapság talán kevesebben érzik a kulturális szálak fontosságát, mivel azok nem nyomban hoznak eredményt, de a legtöbb kétoldalú kapcsolat alapja a kultúrából fakad. Érthetjük ez alatt egymás kultúrájának megismerését, elfogadását, tiszteletben tartását. A mai világ, népek, nemzetek közötti kapcsolatok későbbi mozgástere, lehetőségei a múlt ismeretén alapulnak. Az válik egy ország javára, ha polgárai minél többen felismerik a múlt ismeretének és tisztánlátásának megkerülhetetlen voltát itt a jelenben, amikor döntéseket hozunk a jövőre nézve. Ennek a logikának természetessé kell válnia, mert ez egy ország sikerének kulcsa. Ránk teljes joggal sok ázsiai ország, így Mongólia is rokon népként tekint, illetve minket különleges szeretettel fogadnak. Nekem pedig nagykövetként feladatom ezeket a kulturális kapcsolatokat felélesztenem és erősítenem, amelyre természetes módon ráépülnek a gazdasági, oktatási, tudományos és egyéb együttműködések. Az elmúlt évek gazdasági és kereskedelmi sikereit a kulturális diplomáciának is köszönhetjük – magyarázza a Demokratának Obrusánszky Borbála nagykövet.

A magyar–mongol régészeti együttműködés öt évre szól. Ennek keretében a szakrális Belk-hegyi hun temetőben 60 év elteltével ismét magyarok kutathatják azokat a sírokat, amelyekben talán a honfoglaló magyarok ősei nyugodhattak.

– Mi két sírt tártunk fel. A nagyobbik 20×20 méter alapterületű, négyzetes alaprajzú, déli irányból lejtős bejárattal ellátott rangos vezéri temetkezőhely. A fából ácsolt sírkamrát öt méter mélyen fedeztük fel. A sírt úgy kell elképzelni, mint egy lépcsőzetes fordított piramist. Sajnos az ázsiai Hun Birodalom felbomlása után a kíniak engedélyezték a velük szövetséges jüecsiknek a hun sírok szervezett kirablását, cserébe a Hun Birodalom legyőzése során tett katonai szolgálataikért. Ezért van szinte minden mongóliai hun sír olyan alaposan kirabolva, hogy nemcsak tárgyakat, de emberi maradványokat is alig lelünk – mondja a Demokratának Horváth-Lugossy Gábor, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója, aki a kutatást is irányítja.

– Itt azonban szerencsés módon megmaradt egy lábszárcsont, amelyből mintát kaptunk, és mellé további hun csontmaradványokat adott át nekünk a Mongol Tudományos Akadémia. Ezeknek az archeogenetikai vizsgálata Neparáczki Endrének, a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontja igazgatójának vezetésével a Szegedi Tudományegyetemen kiépített közös laborban zajlik. Sok tárgy is előkerült, amelyek azt bizonyítják, hogy főrangú embert temettek a sírba. Így kínai lovas kocsi maradványait, virág alakú fém koporsódíszeket, lovat ábrázoló bronz ruhadíszt és egyebeket rejtett a föld. Koruk a híres noin-ulai arisztokrata temetővel lehet azonos, vagyis nagyjából 2000 évesek. Idén is folytatjuk a közös feltárást, ráadásul egy új, az Ar-Guntban található hun temetővel egészül ki a kutatás, amelyet szintén Makoldi Miklós, a Magyarságkutató Intézet Régészeti Kutatóközpontjának igazgatója vezet magyar részről – foglalja össze az első ásatási szezon eredményeit és az új terveket Horváth-Lugossy Gábor.

A Jurták és kolostorok kiállításon egy kisebb tárlóban a kétezer éves hun régészeti tárgyakat magyar kutatók gyűjtöttek össze. Többek között a híres hun üstök két példánya is látható itt. Sok ilyen bronz­edény került elő a Távol-Kelettől Nyugat-Európáig, amelyek lelőhelyeiből sok kutató a hunok vándorlásának útját rekonstruálta. Ez azért fontos, mert a nagy kérdés az, hogy a magyarok ősei milyen kapcsolatba állhattak az ázsiai hunokkal.

A páratlan magyar kiállítás talán legérdekesebb része a jurta és környezete. A megnyitón azonban úgy tűnt, hogy a látogatók alig ismeri a nagyállattartó nomádok életét, amely pedig kísértetiesen hasonlít honfoglaló eleink életmódjára.

– Sajnos azt kell mondanom, hogy néhány sztereotípián kívül, amelyek közé a jurta, a kumisz és Dzsingisz kán, a nagy hadvezér tartozik, a hazai nagyközönség szinte semmit nem tud a mongolokról. A mongol népek hagyományos szállása a kereksátor, a jurta vagy mongolul ger. A jurta kifejezés török eredetű szó, és nemcsak magát a lakhelyet jelenti, hanem a körülötte elterülő szállásterületre is utal. Kiállításunk első termébe belépve egy szimbolikus jurtába kerülünk. A sátor főbb alkotórészei fából készülnek: a harmonika alakban összehajtható rácsfal, amely tetőrudakkal kapcsolódik a jurta középen lévő tetőkarikához, valamint a nemezborítás. A tetőkarika a felső világgal való kapcsolatot szimbolizálja, csak nagyon drasztikus időjárás esetén fedik le nemezzel – magyarázza a Windhoffer Tímea kurátor.

A jurta talán a legkényelmesebb emberi lak. A kereksátor bejárata többnyire délre tájolt, a nyugati oldal, vagyis balra a bejárattól a férfiaké, munkaeszközeik, szerszámaik is itt találhatók, míg a keleti oldal, tehát jobbra a bejárattól a nők és a gyerekek tevékenységének a színtere. A bejárattal szemben a sátor tetőkarikája alatt található a tűzhely, ahol a tűz szelleme lakik. Az ajtóhoz legközelebb eső részben folyik a munka, a középső sáv a napközbeni tartózkodás és az alvás helye, míg az északi rész a vendégek, az oltár és a család vagyonának elhelyezésére szolgál.

– Az első termünkben, amelyet jurtaszerűen rendeztünk be, éppen a hagyományos mongol népművészeti alkotások sokoldalúságát szeretnénk megmutatni, amely a lakhelyükön, a viseletükön és a használati tárgyaikon is jól érzékelhető – magyarázza a terem berendezésének koncepcióját Windhoffer Tímea.

A mongol nagyállattartó lovasnomád életmód az évszakonkénti legelőváltáson alapul. A családok egész éves tevékenységét a jószággal kapcsolatos munkák határozzák meg, az ehhez kapcsolódó, célszerűséget tükröző használati tárgyakhoz gazdag folklórhagyomány, valamint taburendszer is kötődik. Például a jurtába érkezve a küszöbre lépni tilos, hiszen hitük szerint ott él a ház, vagyis a jurta szelleme.