„A szeretet a kulcs mindenhez”

– Majd három évtizedes pályafutása alatt szerepek sokaságát alakította: Giselle-t, Makrancos Katát, Tatjanát az Anyeginből, Odette/Odile-t a Hattyúk tavából vagy Kitrit a Don Quijotéból. A színpadi sikereken túl mivel gazdagította az életét a tánc?

– Erre egyszerre bonyolult és egyszerű a válasz. Ha valaki már gyerekként elmélyülhet abban, ami igazán érdekli, ez a tevékenység pozitív energiákat szabadít fel benne, amit aztán képes lesz visszasugározni a környezetére is. Ez a pozitív energia pedig nem más, mint a szeretet. Mindennek ez az alapja, a házasságnak, a család működésének és annak is, hogy valaki a hivatását teljes szívvel, oda­adással végezze, legyen akár orvos, tanár, bolti eladó vagy éppen balettművész. Ha szeretjük, amit csinálunk, minden könnyű és éteri tud lenni. Én ezt a szeretet adta teljességet éltem meg a színpadon, de korábban, még növendékéveim alatt is. Győrben Markó Iván és Ludmilla Cserkaszova kezei alatt tanultam a klasszikus balett alapjait, majd az Állami Balettintézetben Sebestény Katalin mesternőnél, Dózsa Imrénél, Kun Zsuzsánál fejlődhettem tovább. Később pedig példaképeimmel, a legnagyobb művészekkel dolgozhattam az Operaházban, mások mellett Seregi Lászlóval, Harangozó Gyulával, Pártay Lillával. Tízéves koromtól, harmincöt éve állok a színpadon.

– Mester és tanítvány kapcsolata a balettben talán még fontosabb, mint bármely más művészeti ágban. Ma már ön is balettmesterként tanítja a fiatalokat a saját stúdiójában. Mi mindent tanulhat egy növendék a szakma alapjain túl a mesterétől?

– A mesterhez fűződő viszony majdhogynem olyan erős, mint az anya-gyerek kötődés. Ha valakivel hosszabb távon együtt dolgozunk, a vele való kapcsolat egy életen át megmarad. A mestereimtől én azt tanultam a klasszikus balett-technika perfekt módon való elsajátítása mellett, hogy miként közvetítsük a nézőközönségnek a művészetből áradó energiákat. Markó Iván arra tanított, hogy a színpadon csakis adni akarjak. Magamból, őszintén. A nézők rendkívül érzékenyen reagálnak arra, ami a színpadról sugárzik feléjük, főként ha az csupa pozitív energia. A művészet gyógyír, a katarzis pedig felszabadító erejű: olyan, mint egy terápia. A mestereimtől tanultam meg az alázatot is, és azt, hogy a közösséget, amelyben dolgozom, tisztelnem kell. A balettmester és tanítványa közt hierarchikus viszony van, amelynek a feltétlen bizalom az alapja, és ahhoz, hogy valakiből művész legyen, végig kell járnia a lépcsőfokokat. A balett-teremben éppúgy, mint egy tánckarban. És nem valamiféle bigott tiszteletről beszélek, vagy rossz értelemben megmerevedett alá-fölé rendeltségről. Ez a művészeti ág több száz éves múltra tekint vissza, a legnagyobb táncosok és a műfaj megújítói is mind a klasszikus metodikán nevelkedtek. E rendszer hierarchiáját nem lehet felrúgni, és ez a világban minden területre, élethelyzetre igaz: ha az egészséges hierarchiát kikerüljük, a világ a feje tetejére áll.

– Baudelaire szavaival élve „a tánc a karok és a lábak költészete”, nem csupán virtuóz technika vagy fantasztikus sportteljesítmény. Hogyan lehet készülni erre az érzelmileg is nagyon komplex hivatásra?

– Gyerekként rengeteget kaptam a szüleimtől. Szerették a klasszikus zenét, a könyveket, így nőttem fel, nekem a kultúra, a művészet, minden fellengzősség nélkül, mindig is a természetes közegem volt. Pontosan ezért hiszem, hogy háttértudás és átfogó műveltség nélkül nincs hiteles művészi alakítás. A balettművész nem lehet szakbarbár. Ismernie kell a festészetet, a komolyzenét, az irodalmat és persze a táncművészet jeles alkotásait. A klasszikustól a kortársig felkészültnek kell lennie, ugyanis az értékkel bíró művészet olyan érzelmi gazdagsággal vértez fel, amelyből a táncos bátran meríthet az alakításaihoz.

– Vagyis a közönség megérzi, ha a táncos tökéletesen, ám gépiesen mondja fel a leckét?

– Pontosan. A színpadon önmagunkat adjuk, és ha valakinek az alakításából hiányzik az érzelem, nincs benne mélység, az rögtön érezhető a nézők számára is. Műveltség nélkül pedig nincs hitelesség: az angol reneszánsz és Shakespeare ismerete híján képtelenség Júlia szerepébe bújni, ahogyan a Spartacus Flaviájának alakításához sem árt ismerni az ókori Róma miliőjét, azt a történeti hátteret, a korabeli lelkületet. Össztudományt kell magunkban hordoznunk, de azt hiszem, ez nemcsak a művészekre, hanem a társadalom egészére vonatkozik: egyetemes műveltség ismerete nélkül sokkal szegényebbek vagyunk. Érdekes, hogy a távol-keleti balettművészek, a kínaiak, a japánok csodálatos technikával táncolnak – legtöbbjüket orosz mesterek tanítják –, mégis sokukból hiányzik valami. Ennek oka szerintem, hogy az európai kultúra adta gazdag háttértudást gyerekként nem szívhatták magukba. A romantika korának egyik legszebb balettje a Gi­selle, amely nemcsak a szerelme hitszegése miatt megőrülő parasztlány és a kedvese halála miatt egész életében boldogtalan herceg tragédiájáról szól, hanem arról is, hogy a lélek tovább él a halál után, és akit szeretünk, mindig a szívünkben őrizzük. Hiszen a szeretet nem hal meg. Többek közt ezzel az üzenettel is szegényebb az, aki nem ismeri a nagyszerű balettműveket. Egy Giselle-előadás bizony teljesen más tempójú, mint ami manapság megszokott. Energiát igényel a nézőtől is, hiszen le kell lassulnia, hogy képes legyen belehelyezkedni ebbe a világba.

– Fiatalon lett Kossuth-díjas, ami talán az egyik legnagyobb elismerés egy művész életében. De mi kellhet még a szakmai sikerek mellett a boldogsághoz?

– Ehhez is a szeretet a kulcs. A világunkban minden baj eredete a szeretetlenség. A szülők dogoznak, hazaesnek, ugyanaz a verkli mindennap, a gyerekükkel pedig nem marad idő foglalkozni. Az életet sincs idejük megélni, és a problémáikra is csak felszínes megoldásokat találnak. Ha egy párkapcsolat elromlik, a felek azonnal elválnak, meg sem próbálnak együtt dolgozni azon, hogy megjavítsák. Ezt nagyon aggasztó tendenciá­nak látom, amihez nyilván hozzájárul az is, hogy a létet már nem éljük meg a maga teljességében, úgy, ahogy a régiek. Nem vagyunk képesek a helyén kezelni a lényeges dolgokat. Például nem tudjuk elfogadni a halált, inkább elfordítjuk a fejünket, nem megyünk ki a temetőbe, nem emlékezünk a halottainkra. Nem tiszteljük az időseinket, egyszerűen leadjuk őket az idősek otthonába ahelyett, hogy magunkhoz vennénk és gondoznánk őket. Az életet nem éljük meg a természetes körforgásában. Pedig a legfontosabb értékek aligha változtak.

– Mi lehetne erre a gyógyír?

– A hagyományos keretek a legfontosabbak. A család összetartó energiáit, a szeretet erős kötelékét nem helyettesítheti semmi, de azok az értékek sem válthatók ki tetszőlegesen semmi mással, amelyek az embert valóban felelősen gondolkodó, érző és másokon segíteni akaró lénnyé teszik. És ez a kétezer éves keresztény etikán alapszik, amit a gyereknek a szüleitől kell megtanulnia, az ő példájukat látva kell magába építenie. Erre különösen figyelnünk kellene így, karácsony közeledtével. Szóba került, hogy több mint harminc éven át táncoltam. Mindvégig azt tapasztaltam, hogy a legnagyobb művészeket a pályájuk végéig a szeretet átadásának vágya tartotta a színpadon. Számukra a legnagyobb örömöt az okozta, ha a legszebb pillanataikból a közönségnek is tudtak adni. Boldog és hálás vagyok azért, hogy e pillanatoknak én is a részese lehetettem.