A szeretet az egyetlen valóság

– Hogy emlékszik vissza a kezdetekre? Milyen volt az akkori Pataky Attila, milyen volt az a környezet, ahonnan az együttes elindult?

– Olyan, amilyen a szocialista valóságban élni úgy, hogy édesapám Horthy-tiszt volt. El tudja képzelni, milyen antagonizmusban éltünk? Amit otthon hallottam és ami az utcára kilépve vagy az iskolában várt, az két teljesen külön dimenzió volt. Elképesztő zűrzavart láttam magam körül. Édesanyám és édesapám azonban rendkívül erős jelleműek voltak, és ebben a káoszban utat mutattak. Édesanyám a dal volt, édesapám pedig a szikla, a kőkemény fegyelem. Ez volt a meghatározó, illetve a miskolciság. A völgy és a kohászati üzem miatt szürke napokból itt lényegesen több van, mint az ország többi részén. Ezt a komor hangulatot fokozta, hogy Miskolc egy balhés város volt. Az állandó verekedések, a bokszer, a késelések meghatározták a gyerekkorom.

– Hogy jött képbe a zene?

– Beleszülettem. Édesanyám mellett mindig ott szólt a Pacsirta rádió, már ötéves koromban vele énekeltem. Édesapámnak is jó hangja volt, nővérem pedig harmonikázott. Amikor édesapám először befogta a Szabad Európát, és meghallottam a Rolling Stones és a Beatles dalait, tudtam, hogy nekem kell egy gitár. Édesapám szerzett valahonnan egy orosz dobgitárt, innen indult a történet. Persze azt szerette volna, ha építészmérnök leszek, ezért is írattak építőipari technikumba. Én azonban ki akartam törni Miskolcról, ki akartam adni a bennem levő feszültséget, elmesélni a történetet, ami rólunk szól.

– Ezért csatlakozott az Edda nevű zenekarhoz, hogy elmesélje a miskolci történetet?

– Ez akkor még egy egyetemi zenekar volt, slágereket játszottak. Nekem a kezdetektől megvolt az az adottságom, ami kellett ehhez az úthoz, de akkor nem voltam tudatában, kizárólag a szenvedély vitt előre. Én ma is azt mondom, hogy ha valaki színpadra akar lépni, el se kezdje, ha nem érzi magában a szenvedélyt, azt a vágyat, hogy megmutassa magát, hogy adni akarjon a világnak. Természetesen a gyönyörű lányok, a csodálatos, izzó tekintetű szépségek az első sorokban kellő inspirációt adnak az elején, mert erről is szól a rock. Egy idő után azonban több kell, egyre több.

– Nőfaló volt?

– Igen. Amit az élet tálcán kínált, azt én elfogadtam. Ezzel együtt mindig tisztelettel voltam a nők iránt. Anya úgy nevelt, hogy finoman és udvariasan bánjak a nőkkel. Ez a rockerimázs mellé is nagyon jól jött. Sokan azt hitték, hogy csak ágyba akarom őket vinni, de ez sosem volt igaz, én szerettem a társaságukat is. Persze értek kísértések, üzleti, szakmai és nőügyekben is. Én pedig vagány módon nőttem föl a Vasgyárban. De mindig anya volt az, aki megmentett. Mindig óva intett. Amikor nagyon szaladt a szekér, és én talán nem a leghelyesebb úton jártam, akkor is mondta: Öcsikém, kisfiam, vigyázz, ez nem a te utad, nagyon meg fogod bánni! És később kiderült, hogy mindig igaza volt.

– Hogy lett az egyetemi bandából nagybetűs Edda?

– Én eldöntöttem, hogy profi zenész leszek, a csapat egyetemista tagjai azonban időközben úgy határoztak, hogy kiszállnak. Ők azért végezték el az egyetemet, hogy mérnökök legyenek. Ekkor hoztam össze a bakancsos zenekart. Megkerestem a város legjobb rockzenészeit, és összeállítottam az új csapatot. Tudtam, mit szeretnék, és azt is, mi kell hozzá, hogy elérjük. Pár év alatt hatalmas sikerünk lett. Amikor már másodszor, harmadszor mentünk végig az országon, akkor éreztem meg, hogy ez már több mint zenélgetés. Éjjel-nappal annak éltünk, amik voltunk. Mindig tervezgettünk, mit vegyünk föl, melyik dalt hova tegyük. Volt, hogy a kocsiban írtuk a szöveget, vagy egy szál gitárral próbáltuk az új nótát. Ekkor találtuk ki azt is, hogy koncert közben mi legyen, mit mondjak én, mit ne mondjak. 1980-ra pedig elkészült az első nagylemezünk, majd elég hamar követte a második és a harmadik is. Csodálatos, de nagyon kemény időszak volt. Hét közben dolgoztunk és próbáltunk, hétvégén zenéltünk.

– Hogy állt a zenekarhoz a hatalom? Azt olvastam, hogy például Barta Alfonz azért kapott behívót, hogy megakasszák az együttes futását. Egy-egy dal nem kerülhetett lemezre. Viszont legalább megjelenhettek az albumok, ami azért nem mindenkinek sikerült akkortájt…

– A vidéki lét hátrány és előny is volt egyszerre. Olyanok voltunk, mint egy barbár sereg. Megjelentünk a fővárosban, csatát nyertünk a színpadon, majd visszatértünk a rengetegbe. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy nem voltunk szem előtt a hatalomnak, pontosabban Erdős Péternek, a Hungaroton mindenható urának. Ebben az időben 186 kilométer sokkal többnek számított, mint ma. Egyszer Erdős behívott az irodájába és megkérdezte, hogy van-e egy nagylemezre való anyagunk. Mondtam, hogy van több is. Akkor tíz napot adott, hogy a Rottenbiller utcában felvegyük.

– Ez azt jelentette, hogy az Edda a tűrt kategóriába tartozott?

– Úgy voltunk elkönyvelve, hogy belőlünk úgyse lesz semmi. Ezért engedtek játszani. Erdős cro-magnoniaknak nevezett minket. Aztán jött az Ifipark, a Közgáz, hihetetlen sikereket arattunk a dalainkkal, a bakancsainkkal, az overáljainkkal, a lányoktól kapott futtatott ezüst fülbevalóinkkal, gyűrűinkkel. Amikor az Ifjúsági Parkban már sok ezren akartak bejutni a koncertünkre, erősebben ránk álltak. Ekkor viszont már nem tudtak megállítani, hihetetlen energiák szabadultak fel bennünk és körülöttünk, vágtattunk az egész országon át. Szereztem egy Barkast, szinte abban éltünk.

– Mit szóltak a pályatársak a vidéki csapat sikeréhez?

– Amikor a Közgázon is taroltunk, észrevettem, hogy valami megváltozott. Először olyanok lehettünk a fővárosiak szemében, mint a paradicsommadarak. Vidékiek, mégis tudnak zenélni, vannak dalaik, fel vannak öltözve… Amikor azonban látszott, hogy a tortából egy nagy szeletet hasítunk ki, az ajtók bezáródtak. De Attila akkorra már megszokta, hogy ha az ajtó zárva van, akkor az ablakon kell bemászni. Néha ma is. Soha nem leszek rózsadombi gyerek, de egyre többször érzem, hogy van valamim, amiből a többieknek kevesebb: elképesztő kitartás és szenvedély.

– Szakmai téren kikkel pendültek egy húron?

– A Piramissal kerültünk kapcsolatba, aztán az Omegából Benkő Lacival. Ő az ORI-vizsga megszerzésében is segített. Lacit nagyon-nagyon szerettem és szeretem most is. Aztán később Frenreisz Karcsival kerültünk közelebb egymáshoz, a Skorpióval turnéztunk is együtt. Lassan részesei lettünk a zenészvilágnak, politikai és szakmai megtűrtek lettünk. Akkor elkezdtek elismergetni minket, de közben remélték, hogy egyszer majd elfáradunk. Sokszor mondták, hogy majd meglátom, mennyire belefásulok, amikor ezredjére megyek le Nyíregyházára. De nem fásultunk bele. Ma fontosabb a zenélés, mint valaha. A sikerhez persze kellett az égi támogatás is. Ma már tudom, honnan jöttem, hova tartok. Isteni ajándék, hogy én Pataky Attilává lehettem. A vasgyári szegény gyerekből elismert rockzenész, sokak szerint ikon. Én inkább azt mondanám, elöljáró!

– Főnöktípus?

– Azzá lettem, muszáj volt. Elképesztően vidám, jókedvű, életszerető fickó vagyok, azt hiszem. Miután beléptem az Eddába, fél évre rá én lettem a zenekarvezető. Ez a hat hónap megtanított arra, hogy viseljem a felelősséget, a másik négy ember helyett is. Gondoskodjam róla, hogy legyen buli, legyen autó, legyen hangszer, gázsi. Bevezettem az egyetemista urak számára, hogy a szombat tízórás próba az tízkor kezdődik. És már akkor a malacperselybe dobálták a százast a gázsijukból, ha késtek. Engem apám arra tanított, hogy a tíz óra az tíz óra előtt eggyel van. Utána egy perccel már késtél. A válasz tehát az, hogy bár nem akartam, nem vágytam rá, azzá lettem.

– Mikor jött rá, hogy hatással vannak a generációjuk gondolkodására?

– Már az elején, amikor özönlöttek a rajongói levelek, sok esetben kétségbeesett, szomorú sorsú fiataloktól. Főleg lányoktól. Ráébredtem, hogy mekkora felelősségünk van, mert megértették, amit énekelek, készpénznek veszik, amit a színpadról mondok nekik. Másodjára akkor szembesültem a felelősséggel, amikor egy székely barátom, Máté Andris mesélte, milyen nehezen tudtak annak idején átcsempészni egy-egy kazettát, mit jelentett az akkoriban Erdélyben. Ez óriási erő, amit kezelni kell, méltósággal.

– Hogy jött létre az új Edda?

– Nincs új és régi, nincs két Edda. Az Edda az, amiben benne van Pataky Attila. Már a legelején is mindent én raktam össze. Hosszú ideig túl szemérmes voltam hozzá, hogy ilyesmiről beszéljek, de a kezdetektől én vagyok az ötletgazda, az én erőm, akaraterőm, szenvedélyem az, ami a zenekart mindenen végigvitte. A siker azon múlott, hogy soha nem adtam föl. A többiek érdekében sem.

– Akkor másként: miként alakult újjá a csapat?

– A bakancsos csapat feloszlása után hat hónappal Gömöry Zsolttal indítottuk újra az együttest. Azóta száguldunk előre, mint az ék. Összesen 35 arany-, hét patina- és négy gyémántlemezünk van. Megállás nélkül úton vagyunk, koncertről koncertre. Az együttesben olyanok játszanak ma, mint Kicska László, a „Rendíthetetlen ólomkatona”, aki nagy muzsikus, erős egyéniség és egyben a humor embere. Alapi István, a gitár Paganinije és Benkó Ákos „tűpontos rockdobos”. Magyarország négy legjobb zenésze van mögöttem és mellettem. Négy elképesztő muzsikus és egyéniség, virtuózok, akik szenvedéllyel imádják a színpadot. Mi öten, azt hiszem, tényleg megfelelünk az ikon szóval jelölt állapotnak. Nagyon egyben vagyunk. Ez az a csapat tényleg egy irányba húz, és elfogadják az én erős létezésemet legelöl. Hiszen én vagyok az együttes ideológusa, szövegírója, énekese, mindenese. Ötven év, ötven koncert a nyári turné címe. Ma már semmit nem akarunk bebizonyítani, szeretjük, amit csinálunk, szeretjük az életünket, az eddásságot.

– Hogy lehet bírni ezt a tempót hetven felett?

– Lelki és fizikai erő egyaránt kell hozzá. A lelkit az adja, hogy én a Jóistennel mindig úgy voltam, mintha egy titkos barátom volna. Akit nem látott még senki, de én tudom, hogy van. És ha akarok, akkor tudok vele diskurálni, ha kell, még vitatkozom is. Fizikai tekintetben pedig hatalmas előny, hogy tinédzserként középtávfutó voltam. Naponta 20-30 kilométert futottunk, ekkor alapoztam meg az erőnlétemet. Illetve 56 éves koromig mindennap lefutottam 8-10 kilométert majd, amikor az ízületeim miatt már nem folytathattam, elkezdtem úszni és lazítani. Ez a titka annak, hogy 73 évesen képes vagyok három órát játszani az Arénában. De a zenekar maga is profikból áll.

– A hihetetlen siker mellett szembe kellett néznie a rákkal, magánéleti válságokkal, válásokkal, anyagi nehézséggel. Megterhelte? Bölcsebbé tette?

– A rákot nem lehet legyőzni, megérteni és megélni lehet. Elfogadással lenni, és mindennap kérni a Teremtőt, hogy hadd maradjak még. A dharma törvénye szerint mindenki pontosan ott van, ahol lennie kell. Örök életű Fénylények vagyunk, a Létezés végtelen. Akkor pedig mitől félnék? Életkapu, halálkapu, jövünk-megyünk a karma tengerében. És én imádom az életet. Bennem csend van, nyugalom, béke és szeretet. Ez a magyarázata annak, hogy nem vagyok soha lesújtva semmi miatt.

– Számtalan spirituális utalás hangzik el, miközben mesél. Nem érzi úgy, hogy céltáblává teszi magát ezzel?

– Ezen én soha nem lamentálok. Ezek sugallatok, ha úgy tetszik. Ha valaki érti, érti, ha nem, nem. Nem tudnék olyan lenni, aki hisz, de nem nagyon, csak egy kicsit, mert most ennyit szabad hinni. Én istenhívő, teremtéshívő, Jézus-hívő vagyok! Csak azt kérem, hogy tartsák tiszteletben a hitemet, mint ahogy én is tiszteletben tartom másokét. Ahogy a székelyek mondják, nekem „dógom” van. Ezt úgy hívják, hogy Szolgálat, ami sokszor nem olyan kellemes. Ez már nem csak siker, koncert, színpad, buli. Ez már maga a vállalás: ki kell állni a nemzetemért, a magyarságomért. És ez már nem az a terep, ahol mindenki tapsol.

– Mi az Edda vonzereje 50 év után?

– A hit és a hitelesség. Hit az életben, önmagamban és az öröklétben. És ez erőt ad mindenhez, a nehézségek és a boldogság elviseléséhez is. A rockzene hitelessége pedig a pillanat varázsából fakad, azt mindig újra és újra meg kell szerezni, minden este. Újra és újra fel kell állni, bizonyítani, és ez gyönyörű. Fárasztó, de frissen tart, konzervál a következő 50 évre!! És üzenem az utánam jövő nemzedéknek: szeresd a hazád, a haza te vagy magad! Szeretheted más népek gyermekeit… De ha a szíved, a lelked magyar, tudod, hová tartozol! Szeresd a hazádat, úgysem tehetsz mást! Idézet A. J. Christiantól.