A színház élő szertartás

– Az indoklás szerint „Magyarország számára kivételesen értékes, több mint négy évtizedes művészi pályafutása, a szakma és a közönség körében is méltán sikeres színészi, valamint a magyar színházművészetet sokoldalúan, magas színvonalon szolgáló, keresztény szellemiségű művészetpedagógiai és színházvezetői munkája elismeréseként” járt a díj. Ami egyben koronája is egy kivételesen egyenes pályának, amely nélkülözi a nagy bukkanókat, hullámvölgyeket. Kívülről legalábbis így tűnik, belülről hasonlóan érzi?

– Tény, hogy a színházi pályámnak van egy nagyon szép íve, és remélem, a Kossuth-díj még korántsem a végállomás, hanem éppen ellenkezőleg, egy újabb ösztönzőerő. De úgy érzem, az életem, benne a színházi létezésemmel több, mint egy szépen végigvitt életút, a fényességét az adja, hogy gyerekkoromtól fogva mindig átölelt a Jóisten. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna időnként magánéleti sikertelenségeim, színészként rossz alakításaim, rendezőként, igazgatóként megkérdőjelezhető döntéseim. A hibák is kellenek ahhoz, hogy az ember tovább tudjon fejlődni, és egyre jobb legyen a szakmájában és a magánéletében egyaránt.

– Mondhatni, hogy már a születésekor eldőlt a sorsa, hiszen édesapja és édesanyja is a nagyváradi színház kedvelt színészei voltak. Sosem akart menekülni a színpadról?

– Egyáltalán nem. Mindig nagyon jól éreztem magam a színházban, ahová a szüleim az első perctől kezdve vittek magukkal, nekem ez volt a természetes közegem. Egyszer inogtam csak meg, már budapesti középiskolásként. Mozgékony, sportos gyerek voltam, fociztam az Újpestben, és az edzőim azt akarták, menjek, fejezzem be a nappali tagozatot, estin majd leérettségizek, és így bekerülhetek a felnőtt tartalékcsapatba. De édesanyám nem engedte. Akkor, kamaszként persze nehéz volt elfogadnom a döntését, ma már viszont tudom, hogy igaza volt, mert valószínűleg sosem lett volna belőlem kiemelkedő futballista. Végérvényesen maradt hát a színpad, ami azóta nem ereszt, amióta háromévesen megkaptam az első szerepemet.

– Emlékszik rá, mi volt az?

– Hogyne. Nagyváradon édesapámnak a szil­veszteri műsorban volt egy magánszáma Koponyányi Monyók címmel. Otthon fennhangon gyakorolta a szöveget, én ott játszottam közben a szobában, majd kimentem édesanyámhoz a konyhába, és betűre felmondtam neki az egészet. Erre édesanyám berontott a szobába azzal a felkiáltással, hogy „Sanyi, ez a gyerek már tudja a szövegedet!” Miután apám megbizonyosodott róla, hogy tényleg így van, bevitt a színházba Gróf Laci bácsihoz, az akkori igazgatóhoz. Ő úgy döntött, akkor szerepeljek én is, csináltattak nekem egy édesapáméhoz hasonló ruhát, és hozzá mindkettőnknek pici álszakállt. Először édesapám jött be, és eljátszotta a jelenetet, majd én, mint a kicsinyített mása. Persze hatalmas sikerünk lett, a legvégén édesapámmal közösen többször meghajoltunk, én pedig, hogy tovább fokozzam a jókedvet, az államon lévő szakállat levettem, és a homlokomra ragasztottam. Édesanyám, aki oldalról, a takarásból izgult értem, később elmondta, hogy ő ott, abban a pillanatban meg­érezte, hogy színpadra születtem.

– Irigylendő gyerekkornak tűnik, biztosan nem véletlen, hogy ha a példa­képeiről kérdezik, azóta is mindig a szüleit és a nagyváradi színházat a múlt század közepén igen sikeresen vezető Gróf Lászlót említi.

– Ők hárman valóban nagy hatással voltak rám emberileg és szakmailag is. Édesanyám gyönyörű nő volt, fantasztikus lelkiséggel, és nagyon szépen szavalt verseket, édesapám pedig az akkori nagyváradi társulat legnépszerűbb színésze; kis Csekének lenni kivételezett helyzet volt az ötvenes évek Nagyváradján. A színházban is nagyszerű csapat dolgozott együtt, ma már tudom, hogy ehhez Gróf Laci bácsi kivételes személyisége is kellett. Nyilván én gyerekként nem igazán tudtam, mi az, hogy igazgató, csak azt láttam, hogy Laci bácsinak mindenkihez mindig van egy kedves szava; ha elmegyek mellette, barackot nyom a fejemre, és azt kérdezi, hogy vagyok. Ezért egyszerűen csak úgy éreztem, hogy olyan szeretnék lenni, mint Laci bácsi. Viccesen azt mondanám, hogy már hároméves koromban arra vágytam, hogy színház­igazgató legyek.

– Tizenegy éves volt, amikor édes­anyjával Budapestre költöztek. Ennek mi volt az oka?

– Hatéves koromban sajnos elváltak a szüleim. Mivel édesanyám egész családja Magyarországon élt, hosszas vívódás után úgy döntött, hogy családegyesítés címén hazaköltözünk. Nagyon bátor döntés volt ez tőle, hogy egy bőrönddel és egy kisfiúval egy szál magában elinduljon úgy, hogy nem tudhatta, mit hoz a jövő, se lakás, se munka nem várta. Nehéz évek következtek, egyik albérletből a másikba költöztünk, akadt köztük olyan is, ahol nem volt konyhahasználati jogunk, végül 1973-ban kaptuk meg az első lakótelepi lakást az Örs vezér tér közelében. Édesanyám a Vidám Színpad titkárságán dolgozott, majd ugyanott ügyelő lett. Ezek a tevékenységek talán jobban is illettek az alapvetően introvertált személyiségéhez, ami pont ellentéte volt apám extrovertáltságának; én kettejük sajátos keveréke vagyok.

– A közgazdasági szakközépiskola elvégzése után, amely szintén édesanyja ötlete volt, mondván, bármi történik, legyen azért egy rendes szakma a kezében, elsőre bekerült a színművészetire, Szinetár Miklós és Babarczy László osztályába. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?

– Volt benne jó is, rossz is. Akkor még bőven a lázadó időszakomat éltem, Szinetárral is volt néhány összezördülésem. De azért nagyon tiszteltem, értékeltem, hogy mindig az önállóságra tanított bennünket, Babarczy pedig a pontosságra. És hogy Szinetár tanár úr meg tudta nekem bocsátani az akkori dacosságaimat, bizonyítja, hogy sok évvel később a tanársegédje lehettem az egyetemen.

– A Vígszínházban töltötte a gyakorlatát, mégis Debrecenbe szerződött. Miért pont a Csokonai Színházra esett a választása?

– Bár a Vígben nagyon szép feladatokat kaptam, benne voltam például a legendás Popfesztiválban is, sőt a Nyaralni mindenáron című előadásban a tizenkét mondatos kis szerepem ellenére is felfigyelt rám a legendás igazgató, Várkonyi Zoltán, mire végeztem, talán mert addigra már más lett a vezető, mégsem kaptam szerződési ajánlatot. Babarczy hívott az akkor éppen a csúcson lévő kaposvári színházhoz, de ott meg nem akartam másodhegedűs lenni. Végül a debreceni teátrum akkori igazgatója és főrendezője azzal csábított oda, hogy mivel nagyon kevés a fiatal a társulatban, minden műfajban és nagyon jó szerepekben kipróbálhatom magam. És valóban így is történt. Horatióval kezdtem a Hamletben Cserhalmi György mellett, majd jött az Anyegin, a János király fattyúja, Mosca és számtalan jobbnál jobb feladat. Debrecent, ezt a gyönyörű várost pedig örökre a szívembe zártam, azóta is mindig nagyon boldogan megyek vissza.

– Öt remek év után hogyan tudta mégis elcsábítani az akkor viszont már a nagy korszakából éppen kifelé jövő Madách Színház?

– Ádám Ottó hívására az ember csak nem mond nemet. Az ott töltött kilenc év nem volt haszontalan. Olyan színészóriá­sokkal játszhattam együtt, mint Tolnay Klári, Sztankay István, Sulyok Mária, Mensáros László, és voltak kiváló szerepeim, így Camus Caligulája, A királynő katonáinak főszerepe, Noszty Feri, az évtizedeken át játszott óriási közönségsiker, a Páratlan páros főszerepe, hogy a Macskák Elvisz Trénjéről, amit több mint hatszázszor játszhattam, ne is beszéljünk. A musicalt sokszor könnyű műfajként aposztrofálják, és talán közhely, de igaz, hogy a könnyű műfaj egyáltalán nem olyan könnyű, hiszen a színésznek ugyanolyan magas szinten kell tudnia énekelni, táncolni, igazi jónak és nagy egyéniségnek lenni.

– Közel egy évtized után innen is eljött, és egy esztendőt leszámítva, amikor a Nemzeti tagja volt, tizenhat évre szabadúszó lett. A kilencvenes évek közepén mennyire volt ez vakmerő lépés, felváltani a biztosat a bizonytalanra?

– Amikor 1992-ben, szintén egy igazgatóváltás miatt, eljöttem a Nemzetiből, a barátaim, egy ügyvéd házaspár rögtön mondták, hogy csinálnak nekem egy „bétét”, mert higgyem el, ez lesz a jövő. És sajnos igazuk lett. A társulatok kezdtek lassan felbomlani, a színészekből számlaadó, szövegmondó kisiparos lett, amire a többség akkoriban még egyáltalán nem volt felkészülve, nem is nagyon értették a dolog gazdasági-könyvelési hátterét. Nekünk sem volt ez könnyű időszak, hiszen a feleségem, Sára Bernadette színésznő is szabadúszó lett velem együtt.

– 2008-ban aztán sikerrel pályázta meg a kecskeméti színház vezetői posztját, ahol immáron a harmadik ciklusát tölti. Hogy érzi, sikerült felérnie a tizenhárom év alatt Gróf Laci bácsihoz?

– Ezt a kollégáimtól kellene inkább megkérdezni, mindenesetre igyekszem nem „igazgatóként”, hanem Cseke Péterként vezetni a Kecskeméti Nemzetit.

– Pedig az indulás nem volt könnyű, hiszen kezdetben sokan támadták, nem csak politikai alapon, mondván, a kinevezését kizárólag annak köszönheti, hogy évekkel előbb Orbán Viktor mögött ült egy színpadon, de a szakmai tudásában sem bíztak, tudni vélve, hogy bizonyosan valamiféle szórakoztató bulvárszínházat tervez létrehozni. Mikor érezte, hogy olvad a jég?

– Rögtön egy évre a kinevezésem után. Amikor a színházi világ meghatározó kritikusa, Koltai Tamás, aki korábban nagyon kikelt ellenem, megkeresett, és szó szerint bocsánatot kért a prekoncepciói miatt.

– És hogy azóta is jó úton járnak, bizonyítja, hogy tavaly január elsején a kecskeméti Katona József Színház kiemelt állami támogatással járó nemzeti minősítést kapott a kulturális kormányzattól, a gyönyörű, eklektikus-neobarokk épület felújítási tervei most készülnek, néhány éve pedig együttműködnek a kaposvári egyetemmel is, afféle fiókintézményként. Utóbbi mit jelent pontosan?

– Mindenekelőtt azt szeretném megemlíteni, hogy mindez az itt dolgozók közös érdeme, a sokéves kemény munkánk igazolásaként nemcsak én kaptam most díjat, de a társulatunk több tagja is. Állandó vendégművészünk, Szerednyey Béla Magyarország kiváló művésze lett, a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetésben részesült Magyar Éva és Szemenyei János színművész, valamint színházunk vezető karmestere, Drucker Péter. A Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést nyerte Matók Szilvia művészeti főtitkár, a Magyar Bronz Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést pedig Frigyesi Tünde rendezőasszisztens, Szabó Csaba produkciós vezető és Domján Sándor ügyelő. És igen, szerencsére a fiatalokban sincs hiány. A kaposvári egyetem művészeti kara szerződést kötött Kecskemét városával, aminek részeként a most ott végzős színészosztályom az első két évben három hetet Kaposváron, három hetet Kecskeméten töltött, nálunk főképp a gyakorlati oktatás folyt. Szerintem ez a rendszer, bár van még rajta mit igazítani, mások számára is követendő példa lehet a jövőben; egy-egy teátrum köré egy-egy osztályt felvenni, és akkor az egyetemisták valóban a színházban szocializálódnak, belülről látják annak működését. És ami nagyon fontos, a saját utánpótlás is biztosítható ezáltal.

– Ötödéves diákjait, akik alapvetően vidéken töltötték az elmúlt esztendőket, és Kecskemét mellett most éppen Debrecenben, Zalaegerszegen, a Pesti Magyar Színházban vagy az Újszínházban vannak gyakorlaton, mennyire érintette meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltása körüli botrányok sora?

– Nyilván hatott rájuk is. A fiataloknak, mióta világ a világ, ez a dolguk, hogy mindent megkérdőjelezzenek maguk körül, lázadjanak. A szabadság fogalmát viszont, tapasztalat híján, nem biztos, hogy jól értelmezik. A szabadság ugyanis nem a bezártság, hanem a nyitottság; a belterjesség, ami bizonyos értelemben a színművészetire is jellemző volt sok évtizeden át, soha nem egészséges hosszú távon. Én magam is mindig erre törekszem, hogy nyitottságra neveljem a diák­jaimat. Fontos például, hogy lássanak sokféle rendezői elképzelést, mert csak akkor lesznek képesek bárhol helytállni később. Színházigazgatóként sem gondolkodom másként. Magánemberként hagyománytisztelő vagyok, konzervatív a szó nemes értelmében, nem titok, ám ez soha nem akadályozott meg abban, hogy tudhatóan más értékrendű, ám szakmailag kiváló alkotókat hívjak meg hozzánk dolgozni. Mert ahogyan a világot, úgy a színházat is csak az egészséges, termékeny, értelmes viták viszik előre, és nem a sárdobálás vagy az egymás elleni hergelés. Véleménye persze mindenkinek lehet, de az nem helyes, ha egyetlen kizárólagosnak vélt igazság fölébe nő a többinek.

– És attól nem tart, hogy most majd ugyanez történik, csak fordítva?

– Egyáltalán nem. Úgy látom, hogy nagyon jó vezetők és tanárok vállaltak munkát a színművészetin, és sok fiatal jelentkezett, aki fejlődni, tanulni akar tőlük. Öt magyar nyelvű színiegyetem van Európában, kettő nálunk, kettő Romániában és egy Szerbiában. Ennek az öt intézménynek a találkozója tizenkét éve Kecskeméten zajlik, régóta látom az egymást követő lelkes és tehetséges generációkat, sokat szerződtettem is közülük, Kecskemétről indultak el a pályán. Remélem, hogy most még több hasonló gyümölcsöző kapcsolat szövődik az egyetemek és a színházak közt.

– Amelyek a koronavírus-járvány árnyékában egyelőre sajnos inkább szűkülnek a színházak számára. Hogyan élték át az elmúlt egyéves időszakot?

– Nehéz helyzetben vagyunk, akárcsak az egész világ. Ilyenkor nincs más út, mint megragadni a legkisebb olyan lehetőséget is, ami legalább pozitívba fordíthat egy-egy helyzetet. Ennek jegyében mi is közvetítjük régebbi előadásaink egy részét a világhálón, annak ellenére, hogy nyilván nem ezt tartom a színház igazi funkciójának. A színház egy élő, közösségi szertartás, azt, hogy esténként együtt veszik a levegőt, egyszerre játszanak a színpadon és a nézőtéren lévők, semmivel nem lehet pótolni. A streamelés csak egy pótszer, arra való, hogy ne „szokjon le” rólunk a közönség, és hogy a jövőben az is képet kaphasson a nálunk folyó munkáról, aki Mátraverebélyen, Felvidéken vagy Ausztráliában kíváncsi ránk. És azt is el kell mondanom, hogy bár a közönségforgalmi tereink az elmúlt egy évben többnyire zárva voltak, mi azért dolgoztunk folyamatosan. Az első lezáráskor elmaradt két bemutatónkat sikerült pótolnunk, közben új darabokat próbáltunk, három prózai és egy balettelőadást, amelyeknek kora ősszel szintén megvolt a premierjük. A második lezárás idején sem hagytuk abba a munkát, öt pluszelőadással startra készen vagyunk, megvoltak a zárt körű főpróbák, ha felemelkedik a sorompó, rögtön tudjuk őket játszani. Ha nyáron, akkor nyáron, mert szeretnénk, ha a bérleteseink nem csalódnának bennünk.

– Igazgatóként tehát a szokásos ügymeneten kívül is van most miért izgulnia. Színészként nem lenne könnyebb az élete?

– Most az igazgatásban találom meg az örömömet, és ez teljes embert kíván. Óriási támogatást kapok a családomtól, különösen a feleségemtől, akire felnézek, és akivel minden problémámat meg tudom osztani csaknem negyven éve.

– Focizni azért még van ideje néha?

– Inkább csak az unokáimmal az udvaron. Három unokánk van, Dani tizenegy, Olivér kilenc-, Léna hétéves lesz. Rettenetesen élvezem a nagypapaságot: kevés felelősség, felhőtlen boldogság.