Már csak néhány mestere van a kékfestésnek

Egyre inkább kongatják a vészharangot a hagyományos kézművesmesterségek feje fölött, mondván, a bonyolult, különleges eljárásokat igénylő kézimunkák lassan eltűnnek, nincs rájuk kereslet. Vajon eltűnőfélben vannak-e a tradicionális mesterség művelői is? Egy biztos: hagyományos kézimunkával előállított, szemnek is tetszetős és az időnek is ellenálló portékát a modern textilipartól nemigen várhatunk. A gombamód szaporodó kézművesvásárok, köztük a hatalmas érdeklődés mellett évente Szent István napján megrendezett Mesterségek Ünnepe egyelőre ellentmond annak, hogy pár év múlva csak múzeumban járva gyönyörködhetünk a kékfestők vásznaiban. Talán még nem késő: konkurenciaként már a kínaiak portékái közt is megjelent a kékfestő vászon.

A textilfestés több ezer éves mesterség, olyannyira, hogy évezredeken át az ókori Közel-Keleten, és később Európában is a hatalom jelképének tekintették a bíbor színt. Az öreg kontinens középkori kelmefestői előszeretettel használtak növényekből nyert festéket az anyagok színezésére, kedvelt volt a vörös színt adó karmazsin, az aranysárga sáfrány, illetve a csülleng, amely kékre festette az anyagokat. A nagy földrajzi felfedezések után azonban megjelentek az Indiából behozott, hamar divatossá váló mintás kék gyapotkelmék, s a színezéshez használt indiai festőanyag, az indigó is elindult diadalútjára. Az új festék új mintázó- és festőeljárást igényelt, amelyet hamarosan a nyugati országok mesterei is megismertek.

Hazánkban az első textilfestő céh a legfejlettebb festőipari területen alakult meg 1608-ban, Lőcse, Eperjes, Késmárk és Igló városközi testületeként. A legkorábbi, évszámos kékfestő kelme 1783-ból, Körmöcbányáról való, ágyhuzatként használt anyagán egy rokokó, zenélő pár látható egy fa alatt. Bár lakástextilként is népszerű volt a strapabíró, színtartó anyag, a kékfestőt inkább a népviseletben használták. A női öltözetben általában a csíkos mintákat kedvelték a rakott szoknyához, de az apró pettyek, virágmotívumok is tetszetősek voltak a szoknyán, a blúzon. Ünnepi viselethez természetesen gazdagabb díszítés dukált, rendszerint koszorús, bordőrös, virágos csíkokkal, vagy a kötény sarkaiba helyezett csokrokkal. A férfiviseletben az egyszerű sima sötétkék félkötény volt használatban, de a bő ing és gatya – ami a csikós- és gulyásviselet hagyományos ruhadarabjai közé tartozik – szintén kékfestő anyagból készült. Érdekesség, hogy a kékfestő anyagot gyászruhákhoz is használták, szinte fekete hátterű sötétkék mintás szoknya-blúz, kötény és fejkendő összeállításban. A Kossuth-gyászkendő és -öltözet Kazárról ismert, a „halottas abrosz” sárpilisi darabja pedig egy szekszárdi műhelyből került ki 1880 körül. A táji, nemzetiségi sajátságok a kékfestő anyagoknál is érvényesültek, a magyarok körében inkább a fehér, kék-fehér mintás ruhaanyagok, a németek közt a mélykék alapon kék apróminták, a szlovákoknál pedig az élénk, fehér-kék, kék-sárga, nagyvirágos anyagok voltak népszerűek. Ez a három népcsoport mind foglalkozott kékfestéssel, innen ered a mesterség egyik megnevezése a „tótfestő”.

A századfordulón már ipari méretekben folyt a kékfestő anyagok készítése, a leghíresebb ilyen gyár az óbudai Goldberger volt. Egy-egy üzem megjelenésével a kis műhelyek közül sokan tönkre mentek, így míg 1890-ben 414, 1940 körül már csak 70 önálló műhely dolgozott az országban. Nem kedvezett a mesterségnek a két világháborút követő nagy nyersanyaghiány sem, a városiasodás magával hozta az olcsóbb, igénytelenebb áruk dömpingjét, de a kivetkőzés, vagyis a népviselet elhagyása miatt szintén számos mester volt kénytelen becsukni a boltot. A kékfestő anyagoknak aztán az 1960-as évek végétől újra megnőtt a népszerűségük, az ekkor útjára induló táncházmozgalom, a népművészet újrafelfedezése hozta el a reneszánszot, s mostanság újból kezd divattá válni, a közönség egyre inkább érdeklődik a hagyományos mesterségek és termékeik iránt. Nagy siker évről évre a kékfestők nagynyárádi fesztiválja, de ez igaz az ország számos pontján rendezett vásárokra is.

Mára alig egy tucat műhely maradt az országban, ahol tradicionális eszközökkel és módszerekkel állítják elő az eredeti kékfestő anyagokat. Közülük többen a Népművészet Mesterei címet is elnyerték, termékeik garantáltan minőségi, zsűrizett munkák. A bácsalmási Skorutyák család, a baranya megyei Nagynyárádon élő Sárdi János, vagy a tiszakécskei Kovács család több tagja is e megtisztelő cím birtokosa. Az utóbbi dinasztia 140 éve foglalkozik ezzel a mesterséggel, mondhatni, a vérükben van a szakma. Első műhelyüket 1878-ban alapították Kecskeméten, később Kiskunfélegyházán, majd Tiszakécskén indították el a munkát. Miklós bácsi nyolcvanévesen fiatalokat meghazudtoló munkabírással dolgozik.

– A családunk negyedik generációja kékfestő, én közel hatvan éve vagyok a szakmában – meséli tiszakécskei műhelyében, ahol már ipartörténeti különlegességnek is tekinthető eszközökkel dolgozik. – A mintázó gép a legrégebbi, több mint száz éves, de nem érdemes őket modernizálni, én magam szoktam javítgatni, mivel géplakatos a másik szakmám. A kékfestés kemény fizikai munka, először a nyers pamutvásznat kell szódás fürdőben kifőzni, öblíteni, kiszárítani, átvasalni, s csak ezután kezdődik a mintázás, mely az egyik legfontosabb mozzanat.

Kovácséknak közel ezer mintafájuk, nyomódúcuk van, ezek között egy tucat kézi mintázó is akad, amelyekkel már a századelőn is dolgoztak. A mintázás során a motívumot, a „pap”-ot nyomtatják a vászonra, amely takaróréteget képez az anyagon, s száradás után elzárja a mintázott felületet az oxigéntől. Majd a festés következik, a Kovács család a századelő óta ugyanazzal a technikával készíti vásznait, külön recept szerint összeállított festőfürdőben. A festőhelyiségben hatalmas dézsák nyelik el a hófehér vásznat, s köpik ki magukból a már megfestett mélykék anyagot. Ahogy a vásznak a levegőre kerülnek, oxidálódónak, ekkor kapják jellegzetes indigókék színüket. Ezután újra áztatás, merítés, levegőztetés következik, ezek számától függően lesz világosabb vagy sötétebb színű az anyag. A mintázó takaróréteget aztán öblítéssel maratják le a vászonról, higított kénsavval. Ismét mosás, szárítás van soron, majd az anyag kikeményítése. Külön helyiségben kalanderoznak, egy hatalmas forró gőzhengerrel vasalják át az anyagot, ezután a kész vásznakat végenként hajtogatják, s azok mehetnek is a vevők elé. Miklós bácsi büszkén mutat egy újnak tűnő darabot.

– Ezt egy vendéglő kiselejtezett terítőjéből vágtam le – mondja. – Igényes, strapabíró anyag, meghálálja a készítésre fordított időt, évekig nem ereszti a színét, és méretét sem változtatja meg. Az apám mindig azt mondta, a kuncsaftot csak egyszer lehet becsapni, utána elkerül. Ezt meg is fogadtam, sokat adok a becsületre, több megrendelőm számára kizárólag egyféle mintával készítem az anyagokat, ezért is vettem észre, hogy kínaiak árusítanak néhányat a „levédett” motívumokkal készült vásznaimból. De ezek amilyen olcsók, olyan ócskák, fél év alatt tönkremennek. Valaha sokszor előfordult, hogy egy divatos minta rajzát vagy egy textildarabját megszerezték egymástól a mesterek, hogy a következő vásáron már konkurensként vigyék árujukat a vevők elé. Ma már kevesen foglalkozunk ezzel, s egyre kevesebb az utánpótlás. Nekem a két lányom szerencsére továbbviszi a mesterséget.

Ott jártunkkor is érkeznek vásárlók az idős kékfestőhöz, egy fiatal házaspár, akik örökölt tanyájukat szeretnék a mélykék anyagból készített ágytakaróval, függönnyel, asztalterítővel hangulatosan feldíszíteni.

A kékfestő szakma varázsához a szilárd öntudat, s az erős szakmai ragaszkodás is hozzátartozik. Felidézi a boldog békeidők falusi idilljét, s a régi korok minőségre és nem haszonra figyelő mestereinek munkáját, ezt a mentalitást iskolában nem lehet tanulni, a szívben születik meg. Miklós bácsiék tiszakécskei házának udvarán áll egy fenyőfa, még az édesapja ültette. A kert egy részét lebetonozták, munka közben megsérült egyik fő gyökere, annyira, hogy már kezdett kidőlni. Most nagy üggyel-bajjal állítgatták egyenesre, talán egy-két évet még kibír, mondja Miklós bácsi. Ez a fa akár a szimbóluma is lehetne a mesterségnek: néhány lelkes idős szakmabéli tartja benne az életet, de már nem rajtuk múlik, hogy ez a magyar különlegesség tovább él-e, vagy velük száll a sírba.

-ana-