Hirdetés
Fotó: Tót Rózsa

– A Musicum Laude ötletgazdája: milyen ambíciókkal rendezik meg idén a klasszikus zenei énekversenyt?

– Hosszú éveket töltöttem külföldön a világ legnevesebb operaszínpadain, és azért jöttem haza, hogy itthon, a kulturális életben tegyek valamit a hazámért. A nemzetközi kapcsolatrendszerem megmaradt, így neves művészek, köztük karmesterek, volt operaigazgatók, nemzetközi hírű rendezők, kulturális menedzserek jönnek Nagyváradra és vesznek részt a verseny zsűrijében. Hogy csak néhány nevet említsek: elnöke Ioan Holender, a bécsi Operaház volt igazgatója és Lukács Gyöngyi Kossuth-díjas operaénekes lesz, de ítészekként Kesselyák Gergely karmester, Alexandru Agache operaénekes is elfogadta a meghívásunkat.

Valójában a Musicum Laude nem is annyira verseny, inkább börze, ahová 15 éves kortól várjuk a tehetségeket: az ifjú művészek hangjára, karakterére egyaránt kíváncsiak vagyunk – egészen június 27-ig lehet regisztrálni. Lesz egy kis versengés, ám mégis inkább a találkozásokra helyezzük a hangsúlyt, hogy mester és tanítvány, énekes és menedzser egymásra találjanak, a mesterkurzuson pedig a neves művészek és a fiatal tehetségek eredményesen dolgozzanak együtt, hiszen az utolsó napon lesz gálakoncert is. Én arra vágyom, hogy olyan szeretettel induljanak el tőlünk a fiatal magyar művészek a nagyvilágba, mint ahogy én mentem el annak idején, és éppúgy térjenek is haza. Büszke vagyok arra a magyarra, aki, ha a hazáját kis időre el is hagyja, elismert művésszé válik, Magyarországnak hírnevet szerez, majd hazajön.

– Törvényszerű volt, hogy nemzetközivé bővüljön a program?

– Az első alkalommal magyaroknak szerveztük meg a versenyt, ám Nagyvárad már csak területi elhelyezkedése miatt is predesztinált arra, hogy tágítsunk a kereteken. Egy ilyen verseny a magyar–román viszonyt is javíthatja, hiszen a kultúra összeköt minket: az opera nemzetközi műfaj, tudunk egymástól is tanulni. Mikor négy éve a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen elindítottam a magánének tanszakot – most is ott tanítok –, pontosan erre a kölcsönösségre alapoztam. Úgy látom, Nagyváradnak nagyon fontos, hogy a komolyzene újra gyökeret eresszen itt, hiszen ebben a városban játszottak először operát az országban, ma pedig nincs helyben önálló operajátszás. Holott minden lehetőség megvolna rá: a színházat csodálatosan felújították, a város pedig pompás és gyönyörű.

Korábban írtuk

– Szükség van a kulturális pezsgésre?

– Nagyon is! Azt látom, hogy rossz irányba mennek a dolgok: a társadalmat mesterségesen gerjesztett indulatok mérgezik, közvetlen szomszédunkban háború dúl, miközben Európa és Magyarország is szenved a gazdasági megszorításoktól; sokan mennek el, nem csak Magyarországról, Romániából is. Úgy érzem, egyetlen lehetőségünk maradt: itthon kell szép dolgokat csinálnunk, és ebben nem a pénz a legfontosabb összetevő, hanem a kultúra igénye. Akkor van hová tartozni, ha vannak működő, értéket közvetítő színházak, operaházak, ha van egy élő, működő, teremtő szellemiség. És ezt csak a kultúra adhatja meg. Hiszen mi marad utánunk? Csakis az, hogy milyen könyveket írtunk, milyen zenét szereztünk, milyen épületeket építettünk. Ezek azok az értékek, amik fennmaradnak, a többit elfújja a történelem. Én azt gondolom, a kultúrát minél nagyobb becsben kellene tartanunk, hogy ki tudjuk mondani: azért jó itt otthon lenni, mert kulturális szempontból emelkedettebb társadalomban élhetünk.

– Ezzel az attitűddel közelít mindenhez?

– Szeretném hinni, hogy igen. Most éppen egy új, keresztény alapokon álló zenekart építünk, hamarosan bemutatkozunk a közönség előtt, az első koncertünkre a fóti kastélyban kerül sor. A zenekar neve Fényerő, tagjai egytől egyig zseniálisak, ráadásul a csapatban megvan a régi értékek mellett az új lüktetése is. Egyelőre még semmilyen műfajba nem tudjuk besorolni magunkat: klasszikus zenei alapokra játszunk és elgondolkodtató, lélekemelő témákat közvetítünk. Nem a drogokról, a pénzről meg a prostikról énekelünk, hanem pozitív értékekről.

Fotó: Tót Rózsa
Molnár Levente Heródesként a Mária evangéliuma című rockoperában

– Ez a mai világban lázadást jelent?

– Az igazi lázadók, az igazi kemény gyerekek ma a krisztusi szeretetben vannak, mert abban most a legnehezebb megmaradni, hiszen a földi örömök elcsábítják az embert. Én úgy gondolom, fontos, hogy a pozitív üzeneteket hordozó projektekhez adjam az energiáimat: a Fényerővel mi arról éneklünk, hogy a nemzetünk túléli ezt a kort, a Jóisten örök és időtlen, és hogy a legfontosabb az erény, a becsület és az igazság útját járni. Egyébként ma talán az is lázadásnak tűnhet, hogy bár hívtak a világ egyik vezető operaházába főszerepet énekelni, azt mondtam, nem megyek, mert nem hagyom itt sem a diákjaimat, sem az új zenekaromat. Tizenhat évig zsoldosként énekeltem a világban, és túlzás nélkül állítom, mindvégig dobogott a szívem a Kárpát-medencéért. Én itt érzem jól magam. Nem szabad, hogy csak akkor jöjjünk haza, amikor már kivénhedt sztárocskák vagyunk: az a fontos, hogy erőnk teljében dolgozzunk itthon.

– Pünkösdvasárnap a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Mária evangéliumában Heródest alakította, beszélgetésünkkor pedig még éppen egy hét van a Szegedi Dómban Don Lorenzo Perosi–Davide-Kristof Acs Krisztus-oratóriumának bemutatójáig, amelyben Krisztust énekli majd. Ez a két szerep nem csak műfaji szempontból áll igen messze egymástól. Mennyire nehéz egymástól ilyen távol eső karaktereket megformálni?

– Valóban, műfaji szempontból is két egymástól távol álló műfajról van szó, hiszen Heródes rappel – milyen érdekes, hogy ehhez a gonosz karakterhez éppen ezt a műfajt választotta a zeneszerző –, míg Krisztust megformálni hihetetlen nagy kihívás, egy hét leforgása alatt lelki és spirituális szempontból is hatalmas változáson kell átmennem, nem beszélve a hangi felkészültségről. Olyan művész vagyok, aki szereti mindenben kipróbálni magát. Az életem mostanság úgy alakult, hogy nemcsak operaszerepekre hívnak, hanem más műfajokba is, és ezekben az új feladatokban jól érzem magam. De legyen az rockopera, opera, dal vagy oratórium, minden szerepbe nagyon beleélem magam, nem vagyok megúszós típus. Ez a fajta nyitottság talán annak is köszönhető, hogy minden felkérésben, döntési helyzetben próbálom észrevenni az isteni jelet, hogy mi miért történik. Kegyeltje vagyok a Jóistennek; hogyha valamiben mulasztok, vagy turpisságot csinálok, vagy valamit próbálnék megúszni, egyből kapom a pofont. Sokszor mondom is: így könnyű a jó úton maradni.

– És mi volt ilyen emlékezetes jel az életében?

– A legemlékezetesebb pillanat négy évvel ezelőtt történt, akkor döntöttem el, hogy külföldről hazaköltözöm: meg is tettem, majd váratlanul kitört a járvány. Nehéz időszak volt, ültem otthon, és azt mondtam, édes, jó Istenem, adj egy jelet, mit tudok most tenni? És egyszerre csak megcsörrent a telefonom a koronavírus-járvány legnagyobb közepében, hívtak a Mária-útra, zarándoklatra. Hatalmas ajándék volt. De emellett ott vannak azok a látszólag jelentéktelen, ám mégis nagyon fontos dolgok is, amiket mára megtanultam, és nem engedek belőlük. Ilyen például, hogy minden körülmények között vállaljam a felelősséget. Elegem van ugyanis abból, hogy mindenki a másikra mutogat: pontosan ez történik a politikában, a mindennapokban. Ahelyett, hogy az emberek fejlesztenék magukat a saját területükön, megpróbálnának hozzátenni valamit akár a magyar kultúrához, azt látom, hogy a sokan csak még többet akar keresni, mindenből hasznot húzni. Megőrült a világ, úgyhogy soha ennyire nagy szükség nem volt még az őrzőkre: azokra, akik ebben a zilált világban képesek megőrizni a hitüket, és akik spirituális, kulturális szempontból is a nemzet értékei felett őrködnek. Mert ez az egyetlen lehetősége a megmaradásnak.