A Kalamajka zenekar, a táncházmozgalom egyik elindítója idén ünnepli táncháza fennállásának harmincadik évfordulóját. A három évtized eredményéről, a táncházról mint hungaricumról beszélgettünk Halmos Bélával, a mozgalom egyik alapítójával, a Kalamajka zenekar prímásával.

– Hogyan került kapcsolatba a népzenével? – Olyan családban, értelmiségi közegben nőttem fel, ahol a népi kultúra klasszikus értéknek számított. Az első népzenei élményeim a Kodály és Bartók gyűjtötte népdalok voltak, de a testvéreimmel együtt klaszszikus zenét is tanultunk. Aztán a Műszaki Egyetemen megismerkedtem Sebő Ferenccel. Negyedévesek voltunk, mikor egy nyáron az aquincumi ásatásokhoz nemzetközi diáktábort szervezett Hajnóczy Gyula professzor úr, az építészettörténeti tanszék akkori tanára. Az esti tábortüzek alkalmával szokássá vált, hogy minden nemzet csapata énekelt valamit, és azt láttuk, hogy a szerbek, bolgárok óriásit mulattak, miközben népdalaikat énekelték, mi, magyarok pedig csak elnyöszörögtük a „Horgosi csárdát” és hasonló dalokat, amihez szinte semmi közünk nem volt. Dühöngtünk, hogyan lehet az, hogy Bartók és Kodály országa nem tud szórakozni a saját folklórjával. Ekkor határoztuk el Sebővel, hogy gitárkísérettel ellátva megpróbáljuk a „beatnemzedék” körében is népszerűsíteni a népdalainkat. Ekkor, vagyis 1969 nyarán hirdette meg az MTV a Röpülj páva! című népdalversenyét, ahol szólóban a döntőig jutottam. Hamarosan megalakítottuk a Sebő-Halmos-duót, majd találkozásunk Martin Györggyel – táncházas mozgalmi nevén „Tinkával” – sorsfordító volt, bekapcsolódtunk a népzenegyűjtésbe, megismerkedtünk Kallós Zoltánnal, aki rengeteget segített az erdélyi gyűjtőútjaink során. Ő pontosan tudta, hogy melyik faluban kit kell keresni. – Milyen körülmények között indították útjára az első táncházat? – Amikor a Bihari együttes táncosai vezetőjükkel, Novák Ferenccel először jártak kint az erdélyi Széken, teljes mellszélességgel dühöngött a helyi táncélet. Lenyűgöző volt találkozni a néptánccal az eredeti állapotában, az emberek nem megjátszották magukat, egyszerűen csak mulattak. Innen jött az ötlet, hogy csináljunk mi is valami hasonlót Pesten. Meggyőződésem, hogy a mozgalmat csak a széki népzenével és tánccal lehetett elindítani, semelyik más zene vagy tánc nem lett volna alkalmas erre. 1972. május 6-án, a Liszt Ferenc téri könyvklubban rendeztük az első táncházat, ami négy budapesti együttes zártkörű klubjaként indult. A zártkörűség védettséget is jelentett. Maga a mozgalom akkor indult el, amikor a nagy érdeklődést látva kinyitottuk a kapukat és megszerveztük a tanítást. Ebben először csak a Bartók együttes táncosai és zenészei vettek részt Tímár Sándor, Sebő Ferenc és jómagam irányításával. Ekkor alakult ki a hagyományos népi kultúra továbbéltetésének az a módszertani formája, amelyet „magyar modellként” emlegetnek most már az egész világon. – A szocialista hatalom hogyan viszonyult a táncházmozgalomhoz? – Ehhez meg kell érteni a 1960-70-es évek politikai hangulatát. Akkor minden egyes rendezvény megtartásához külön engedélyt kellett kérni a rendőrségtől. A táncházmozgalom elindítóiként mi az eredetit, a valódit kerestük a népzenében, így a közönség a valóságot ismerte meg a népzenén, a néptáncon keresztül, és máshol is ezt kezdte el keresni, sőt elkezdte továbbgondolni a dolgokat, tehát veszélyes tevékenységet műveltünk. A mozgalom jelentősége abban is áll, hogy amiről más művészetek, az irodalom, a festészet nyelvén nem lehetett szólni – Erdély, Trianon – azt el lehetett énekelni-zenélni, vagy el lehetett mondani a néptánc nyelvén. A hatalomnak fogalma sem volt arról, hogy kalotaszegit vagy Vas megyeit ropnak a táncosok. De sosem politizáltunk, az volt a célunk csupán, hogy a fiatalok jól érezzék magukat és egészséges életszemléletet szívjanak magukba. Az, hogy a háborúk, a diktatúra által alaposan megrongált magyar kultúrában elemi szinten megjelent a hagyományaink megőrzésének a vágya, a táncházmozgalomnak is köszönhető. – Életképes szórakozási forma ez az ezredfordulón? – Persze, hogy az! Itthon és külföldön, a környező országoktól kezdve Japánon át az Egyesült Államokig rendszeresen tartanak magyar táncházakat, és a világ minden tájáról járnak hozzánk táncmódszertant tanulni, hasonlóan a zeneoktatásban nemzetközileg elismertté lett Kodály-módszerhez. Sikertörténet ez, még ha rengeteg munkával, óriási áldozatokkal is járt. Martin György ötvenegy évesen belehalt a megszállott munkába, Kallós Zoltán a romániai börtönt is megjárta, de Erdélyben az adatközlők is sokat szenvedtek: volt, akit a szekuritáté emberei jól összevertek, sokakat pénzbüntetéssel sújtottak, mert magyaroknak mert énekelni, táncolni. Harminc év alatt azonban kitágult a kör, s mára táncháztáborokat tartanak az Őrségtől Moldváig, új táncházak alakulnak, nem beszélve a színvonalas munkát végző néptáncegyüttesekről, zenekarokról. Megalakult a Táncház Egyesület, megszerveződött az alapfokú, a középfokú népzene oktatása, a Zeneakadémián beindul jövőre a népzeneoktatás. Egy olyan dologra találtunk rá a táncházmozgalommal, a Kárpát-medencei táncok és a zene népszerűsítésével, amely úgy hódít a világon, mint annak idején a liverpooli beatzene: világmárka lett. Ahogyan a tokaji bor, úgy magyar védjegy lett a táncház is. -ana-