Hirdetés
Fotó: Dömölky Dániel

– Tíz éve a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház tánctagozatából vált önálló társulattá a Kecskemét City Balett. Mennyire volt nehéz olyan városban balett-társulatot alapítani, ahol a műfajnak nincs igazán hagyománya?

– Inkább kihívásként éltem meg, a járatlan út valahogy mindig is jobban vonzott, mint a kitaposott ösvény. Az induláskor az első és legfontosabb feladatom volt, hogy minél szélesebb körű bázist építsek a műfajnak. Ehhez kapcsolódási pontokat kellett keresnem, ezért olyan, sokak által ismert művekből készítettem kezdetben előadást, amik kíváncsivá, érdeklődévé tették a közönséget. És ez működött is. A nézők sokszor álltak fel úgy a végén, hogy azt mondták: Nem is tudtam, hogy szeretem a balettet!

– Milyen szempontokat kellett még figyelembe vennie a kezdeti időszakban?

– Több kiemelt stratégiai szempont is volt: a hosszú távra való tervezés; a minél mélyebb és minél markánsabb beágyazódás Kecskemét kulturális életébe; otthont teremteni és megszerettetni a műfajt számomra önazonos alkotói jelenlét mellett. A Négy évszak című előadással mutatkoztunk be, üzenet volt már maga a darabválasztás is – számítottunk arra, hogy a Vivaldi-mű önmagában is figyelemfelkeltő lesz, Max Richter zenei feldolgozása pedig jelezte a kortárs irányt, hiszen definiálnom kellett magát az együttest: mi lesz az a stílus, az a nyelvezet, az a világ, amellyel megjelenünk a hazai táncéletben. Fontos volt, hogy a táncművészeknek is üzenjünk, hogy ez a műhely érdekes és vonzó lehet számukra az izgalmas repertoárja miatt. Ezek az előadások segítettek abban, hogy a műfaj gyökeret eresszen és meg is erősödjön a városban. A társulat előadásaira ma már bérletet épít a színház, telt házas estjeink vannak. Emellett számomra fontos az is, hogy a hazai táncéletben gyorsan megtaláltuk a helyünket, a szakmán belül jól működő, progresszívan épülő együttesként emlegetik a társulatot.

Korábban írtuk

– Egyszerre működnek a színház tánctagozataként és önálló repertoárral rendelkező társulatként. Milyen előnyökkel vagy hátrányokkal jár ez a fajta kettős lét?

– A táncművészek két munkaprofilt látnak el egyszerre: fellépnek a színház zenés-táncos előadásaiban és a tisztán táncszínházi művekben egyaránt. Úgy gondolom, hogy így a kőszínházi struktúrán belül született, de mégis önálló karakterű együttes táncosainak szakmai szempontból több lehetőség adódik rá, hogy motiváltabbá, művészileg érettebbé váljanak. Egy táncművésznek jó esetben két évtized adatik meg a színpadon, így ahhoz, hogy művészi szempontból a lehető legteljesebben kibontakozhasson, muszáj ennek az időszaknak intenzívnek lennie. Ha pedig a teste már nem úgy működik, ahogy kellene, segíteni tudunk neki abban, hogy szembenézzen az idő múlásával. Ezért is tartom fontosnak, hogy már az aktív éveikben orientáljuk őket az érdeklődésüknek megfelelő irányba, hogy amikor a táncosi pályájuk véget ér, ne a nulláról kelljen kezdeniük. Sok táncosom vált koreográfussá, vagy más, a táncművészethez kötődő munkakörben helyezkedett el. Összességében azt látom, hogy a kőszínházon belüli működés szélesebb védőhálót ad.

– Koreográfiáiban sokszor megjelenik a humor, és fontos szerepet kap a színészi játék is. Az évek során ez tudatos elvárássá vált a táncosokkal szemben?

– Sokáig a mozgás cizellálása, a táncos test és a mozdulatok briliáns kidolgozása foglalkoztatott, később azt is láttam, hogy a színházi működésben, főképp ha cselekményes darabokat játszunk, elengedhetetlen, hogy törődjünk az előadói képességek fejlesztésével is. Miután a táncosoknak számos izgalmas karaktert kellett megformálniuk, színészileg is érettebbé váltak. Említhetném a Szentivánéji álomban Puckot alakító művészt, Nagy Nikolettet, akinek extravaganciája, technikai tudása, bátorsága lépésről lépésre bontakozott ki. Niki mai művészi alakításában jól tetten érhető az elmúlt tíz év tudatos, kifinomult és sokrétű munkájának eredménye. A táncos testén, arcán és színészi játékában egyaránt megnyilvánuló kifejezőerő, ez a fajta komplexitás mára a társulatunk védjegyévé vált. És szükség is van rá, hiszen a táncosok a színház más darabjaiban sokszor kerülnek olyan helyzetbe, ahol a színészi megnyilvánulás is elengedhetetlen.

Fotó: Dömölky Dániel
Jelenet a Carmina Buranából

– Tavaly a Szentivánéji álom című előadást mutatták be, ami idén tavasszal újra látható lesz a Nemzeti Táncszínházban, a Carmina Buranát pedig az év eleji premiert követően február második felében és március elején is műsorra tűzi a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház. Ez azt jelenti, hogy egy évadra egy premier jut? Van-e lehetőségük az ország más részein bemutatkozni?

– Egy premierre van lehetőségünk egy évben, az új darabot pedig tömbösítve játsszuk az évad során. Ezenfelül a repertoárra kerülő zenés-táncos produkciókban is számít a táncosokra a színház, így nehezen tudnánk turnézni, hiszen igazodnunk kell a színházi műsortervhez. A kecskeméti premier után általában tudunk tartani egy budapestit a Nemzeti Táncszínházban, ahol rendre telt ház előtt játszunk.

– Milyen szempontokat kell figyelembe vennie egy új táncszínházi előadással kapcsolatos ötletelésnél? Hogyan választ darabot?

– Van, hogy egy táncos lesz a múzsám, és az ő karaktere inspirál a darabválasztásnál. Szempont lehet a műfaji változatosság, hogy az előző évad drámaibb hangvételű előadása után inkább egy vidámabb darabot keressek, és szelektál a lehetőségek között az is, hogy milyen szerepeket oszthatok ki: például ha a társulatban éppen több a lány, mint a fiú, nyilván nem fogjuk a Spartacust műsorra tűzni. Előfordul, hogy egy zenemű kerül a fókuszba, és nem a narratív szál lesz a lényeg az előadásban. Mivel érzékeny típus vagyok, van, hogy egy-egy történést, egy-egy élethelyzetet olyan intenzíven élek meg, hogy ez az élmény válik a darab szervezőerejévé. Ilyen volt a Lotus Projekt vagy a Hattyú című darabunk – ez utóbbi a Hattyúk tava című Csajkovszkij-mű kamaraprodukciójaként valósult meg, a koreográfia során pedig a hattyú maga a táncoslét szimbólumává vált. A végső döntést azonban mindig a színházi vezetéssel együtt hozzuk meg.

– Hogyan látja, változott a műfaj megítélése a közelmúltban?

– A társulat indulásakor rengeteg közönségtalálkozót vezettem, kivittük a műfajt a színház falain túlra, szerettük volna elérni, hogy a nézőkhöz közelebb kerüljünk. A táncról nagyon sokat lehet és kell beszélni, mindig meglepődöm, amikor azzal szembesülök, hogy ezt a művészeti ágat mennyi kibeszéletlen közhely övezi. Sokszor hallottam például azt az érvet, hogy a balett csak a nőknek való, vagy sokszor találkozom azzal is, hogy valaki szorong a táncszínházi előadás előtt, mert úgy gondolja, feltétlenül meg kell majd fejtenie a látottakat, mintha valami vizsga várna rá az előadás után. Pedig az mindenki számára természetes, hogy a zenedarabok között válogat, úgy hallgatja a muzsikát, hogy az egyik megérinti, a másik nem. A tánc is valahogy így működik. Persze egy cselekményes mű esetén a rendező felelőssége, hogy a darab magával ragadja a nézőt, ám az, hogy a tánc kit, mikor és hogyan érint meg, azt nehéz előre megmondani. Nyilvánvalóan azért sejthető, hol lehetnek a darab katartikus pontjai, amelyekre a rendező a maga eszközeivel rá is erősít, ám a jó táncszínház küldetése végső soron az, hogy perspektívát nyújtson, ami eltávolítja a nézőt a hétköznapoktól, segít számára átlényegülni, kiszakadni a valóságból. Ezért is szeretek erős vizuális elemeket használni és olyan zeneművekkel dolgozni, amelyek a tánccal, a mozgással együtt koherens egészet alkotnak. Ha az előadás mágnesként húzza be a nézőt, annyira, hogy azt érzi, megszűnt körülötte a világ, akkor elértem a célomat. És ebben a mágiában a táncosnak különleges szerep jut, főként ha megvan az a tehetsége, hogy képes valami önmagán túlmutatót megfogalmazni. Mert ez a táncművészet legfőbb lényege.