A teátristák megmutatják

A darab középpontjában szerelmi bonyodalmak állnak: a szerző arról mesél, hogy két fiatal párnak miféle nehézségeket kell legyőznie ahhoz, hogy beteljesülhessen a boldogságuk.

Szilvai Tódor professzor ugyanis úgy dönt, hogy gyámleányát, Mariskát unokaöccséhez, Szilvai Gyulához adja feleségül. Csakhogy a lány szíve már foglalt: egy Liliomfi nevű vándorszínészt szeret. A professzor hallani sem akar erről a házasságról, holott az említett művésznév éppen unokaöccsét, a színésznek – vagy ahogy a darabban mondják: teátristának – állt Szilvai Gyulát takarja…

A másik párt egy Erzsike nevű fogadóslány és egy Gyuri nevű pincér alkotja, pontosabban alkotná, hiszen a lány fogadót vezető, módos apja, Kányai uram egy gazdag fogadós fiát, az ifjú Schwartzot szemelte ki Erzsike férjéül. Úgyhogy amint a fogadóba érnek, Liliomfi és barátja, Szellemfi elhatározzák: segítenek a pincérnek, hogy oltár elé vezethesse kedvesét.

Ehhez nem kell mást tenniük, mint rávenniük Kányai uramat, hogy változtassa meg az elhatározását. Egy színésznek több eszköze is lehet, hogy elérje ezt a célt, főleg ha van némi sütnivalója. És a főszereplőnek nem kell a szomszédba mennie egy kis furfangért, no meg néhány megtévesztő manőver kieszeléséért.

A Szigligeti-féle Liliomfi így a színészmesterségről és általában a színház működéséről szóló darab is. Ebben az összefüggésben távolról sem jelentéktelen, hogy mind Szilvai professzor, mind Kányai uram határozott ellenérzéssel viseltetik a színészek és színjátszás iránt. A teátristák tehát megmutatják nekik, hogy hiba lebecsülni őket, hiszen mind a színpadon, mind azon kívül képesek meglepetést okozni…

Hogy ifjabb Vidnyánszky Attla rendező nem tradicionális felfogásban kívánja a közönség elé tárni az 1849-es klasszikusból készített, modern adaptációt, arra már a kezdet kezdetén több megoldás utal: a főszereplők a nézőtér felől, kerékpáron érkeznek a színpadhoz, melyet végig ugyanaz a díszlet ural: egy ajtókból, fiókokból, korlátokból összeállított, sajátságos belsőépítészeti alakzat, amely egyszerre kelt kissé bizarr, ugyanakkor különféle fantasykből ismerős, mesés-mágikus hatást. Már e Csiki Csaba tervezte kulissza is jelzi, hogy ez a Liliomfi nem a XIX. században játszódik, hanem valamely kortól független helyen, és Cs. Kiss Zsuzsanna jelmezei megerősítik ezt a benyomást.

Aztán Szigligeti Ede jelenik jelenik meg a színpadon, hogy alkotói utasításokat soroljon, vagy Kányai uram fogadójának törzsvendégei közé vegyüljön. De nem csak a szerző, a közönség is az előadás résztvevőjévé válhat: a mellékszereplők – pontosabban: a segédteátristák – már az előadás kezdete előtt meglengetik a darab címét logóként viselő zászlókat a nézőtérre igyekvők feje fölött; a szünetben Erzsike és Gyuri – szerepben maradva – zsíros kenyeret és lángost oszt a publikum éhesebb részének.

És ahogy halad előre a cselekmény, úgy kerülnek előtérbe a játékkal mint a színész alaptevékenységével kapcsolatos megoldások: a szereplők olykor többször megismételnek egy-egy beállítást vagy párbeszédrészletet; van, hogy – a szerepükből kibeszélve – egymástól kérdezik, milyen teljesítményt nyújtanak éppen; és az egyik legszórakoztatóbb jelenetben Liliomfi a gyakorlatban igazolja, hogy egy jó színész hányféleképpen használhat fel egy kelléket, egy közönséges kendőt.

A néző mulattatásáról fanyar humorú bejelentések („ha minden kötél szakad, felkötöm magam”, így Erzsike), a képletes beszédet a konkrét színpadi szituációra rímeltető megjegyzések („elvesztettem a fonalat!”, közli Liliomfi, miközben valóban kicsúszik a kezei közül egy gombolyag), valamint vájt fülűeknek szánt metapoénok is gondoskodnak. („Nem arról van szó, hogy nem szeretem [a színházat]. A saját halottamnak tekintem”, árulja el Szirmai professzor. És mert a szerepet alakító Rudolf Péter történetesen a Vígszínház igazgatója is, e közlés az ő szájából sajátságos többletjelentéssel bír.)

A befogadóban így legkésőbb a második felvonás elejére megfogalmazódhat a sejtés: ez a Liliomfi az 1849-es eredeti résztartalmának kibontására – a már említett, színjátszással kapcsolatos vonulat felszínre hozatalára –, továbbá annak vastagítására, gazdagítására összpontosít, így a XXI. századi színház eszköztárának elemei találkoznak benne a XIX. századi színházéival.

És a darab lezárása meg is erősíti e feltételezés helytálló voltát: a fináléban valamennyi szereplő szájából elhangzik az eredetiben mellékes közlésként szereplő, ám jelen változatban kulcsmondattá tett vallomás: „Én ellenállhatatlan szenvedélyt érzek a színészethez.” És mert e szavak olyan közreműködők szájából hangzanak el, mint például a közelmúltban a nemzet színészévé választott Hegedűs D. Géza, e lezárás emlékezetes maradhat a színházkedvelőknek.

És ha már a közreműködőket említettük: a címszereplőt megformáló Keresztes Tamás már első ránézésre is azt a benyomást kelti, mintha egy XIX. századi kalandregényből lépett volna ki, úgyhogy amikor a színpadon felveszi egy francia gróf karakterét, átlényegülése igencsak hatásos. Ötvös András szerethető, szimpatikus karakterré teszi Szellemfit: bár megvannak a saját céljai – például szeretne végre jóllakni néhány adag potya rostélyossal –, hajlandó ettől eltekinteni és hasznos társként, mi több, megbízható szövetségesként a főszerelő segítségre sietni.

Rudolf Péter hibátlanul hozza az eseményeket irányítani szándékozó, ám végül csak mögöttük kullogó, a döntő fordulatokból – az őt körülvevő világból – mit sem értő és ebbe végül beletörődő családfőt. Hegedűs D. Géza Kányai uramja olyan, mint egy mord medve, erőteljes és nehezen befolyásolható – amiből persze nem következik, hogy ne lehetne rászedni. Varga-Járó Sára kissé egyszerű, de tiszta szívű, ragaszkodó teremtéssé formálja Erzsikét, míg Gyöngyösi Zoltán lassan kapcsoló, tétova fiatalemberként ábrázolja választottját, Gyurit – házasságában feltehetőleg nem ő fogja viselni a nadrágot. A legönfeledtebb kacagást nyújtó pillanatok azonban az ifjú Schwartzot alakító Zoltán Áron megjelenéséhez köthetők: a fiatalember egyszerre körülményes és esetlen, fontoskodó és eredménytelen, aligha véletlen, hogy a darabban senkit sem képes meggyőzni az igazáról.

Vagyis: aki esetleg azzal a reménnyel vásárol jegyet a 2024-es Liliomfira, hogy megtekintésével kiválthatja a forrásmű elolvasását, az téved. Ám aki úgy foglal helyet a nézőtéren, hogy egy az eredetitől eltávolodó, ám ötletekkel teli és a színház iránti szeretettől áthatott, friss feldolgozást lát majd, semmiképp sem fog csalódni benne.