A magyarság vándorlási útvonalán – így például Levédiából – ilyen állatok csontjai kerültek elő. Európába a kecske viszonylag későn került be; a kecskebakok „férfias” vonásai miatt a római mitológiában Pán isten, majd az ördög megjelenési formáivá mitologizálták. A Szentírásban a „bűnbak” szimbólumává lett. Az Európa hegyvidékein élő állatok lényegesen különböztek azon kecskéktől, amelyeket őseink hoztak magukkal a Kárpát-medencébe.

A kecske szavunk – mint állataink nagy részének neve – török eredetű, személynév összetételben is már 1256-ban előfordul. A kecskeállomány a középkorban juhállományunknak csak mintegy 10-15 százalékát tette ki, legelőik másra nem hasznosítható területek voltak. A kecsketartás hazánkban a „tiltások története” volt, ugyanis az állatok legszívesebben a hüvelyesek gyenge hajtásait, a káposzta- és répaféléket, a cserjék és bokrok fiatal hajtásait fogyasztják, ezért sok helyről kitiltották őket. A kecske-ügy feszültséget okozott 1570 körül az egri kecskés gazdák és Balassi Bálint között, 1654-ben Thököly Imrét is beperelték Késmárkon, mert kecskéi tiltott helyen legeltek. 1801-ben Kőváron elrendelték, hogy csak szegény vagy beteg ember tarthat kecskét. Ezért a XVII. század végi mintegy 270 000 kecske helyett 1885-ben már csak 17 317 egyedet tudtak összeszámlálni. A jelenlegi állomány 30 000 körüli.

A kecske méreteiben a juhhoz hasonlít, de finomabb felépítésű. Régi magyar leírásokban olvassuk, hogy a kecske „szellemi lénye” ellentétben áll a juhokéval, mert az emberrel szemben jobban megőrizte önállóságát. A juhnál értelmesebb lénye okán egy-egy kecskét vezérállatnak tesznek a juhok közé; ez azonban nem zárja ki idomíthatóságát. Nem engedi, hogy túlhajszolják, ha erőszakoskodnak vele, csökönyössé válik, ha ütlegelik, mindenféle engedelmességet megtagad. Mivel a kecske olyan növényeket is fogyaszt, amelyek más állatok számára veszedelmesek (kutyatej, citromfű, zsálya, godirc, bürök), a kecsketejben háromszor annyi a vastartalom, mint a tehéntejben; fehérjetartalma magasabb, kalóriatartalma alacsonyabb, ezért főzés közben nem „esik” össze. Amíg a szarvasmarha tejében testsúlyának mintegy hatszorosát termeli meg, addig a kecske 10-12-szeresét.

Az őseink által behozott régi magyar kecskefajta ősi formájában nem maradt fenn, de génjei megvannak a parlagi kecskéinkben; a magyar tincses „parlagi” kecskében, amely hazánkban őshonosnak tekinthető, hiszen a Kárpát-medence szülötte. („Parlagi” kecskefajta nincsen, hiszen parlaginak azért nevezzük, mert nem céltudatos tenyésztőmunka eredményeként jött létre.) A tincses kecske őse a Capra hircus (a közép-ázsiai), amelynek ősei viszont a bezoárkecske (aegagrus) és a közép-ázsiai dugóhúzószerűen pödrött szarvú (falconeri) kecske. A rövidebb szőrű, párhuzamosan sarló alakú bakoknál fölfelé álló, pödrött szarvú hircus főleg Észak-Magyarországra volt jellemző, a falconeri típus – más néven szírkecske – a Körösök mentén élt. Ez utóbbinál a bakok szarva hosszú, pödrött vagy csavarmentes, szőrzetük hullámos és szügyükről is tincsek lógnak, ezért olyanok, mintha szoknyájuk lenne; innen a „tincses” elnevezés.

A kecske népünk életében fontos szerepet játszott: bőréből készítették a csizmát, kesztyűt, kabátot, nyerget, szőrét kalapgyártáshoz, szőnyegkészítéshez, ecsetek és kefék gyártásához használták. A magyar mesevilág számos történetet őriz meg kecskékkel kapcsolatban (pl. a Három szegény szabólegény és mások).

A kecske iránti növekvő keresletet felismerve már az 1900-as évek elején sürgették a magyar parlagi fajták tudatos nemesítését. A magyarországi kecsketenyésztés 1998-ban kapott új lendületet, amikor megalakult a Magyar Kecsketartók és Tenyésztők Országos Szövetsége. Legnagyobb létszámban a két parlagi változatot kedvelik: a „tincsest” és a „gatyást”. A kecskére a természetvédők is felfigyeltek, ugyanis kedvenc eledelük a fiatal parlagfű. A magyar tincsesről az ország legjelesebb kecsketenyészője – Szűcs László Zsolt – így ír: „Ez a fajta nemzeti örökségünk, múltunk egy része, ezért okvetlenül meg kell tartanunk.”

Kiszely István