– Miért Csehország és miért dokumentumfilm?

– Tulajdonképpen a főiskola keresett meg engem azzal, hogy egy ilyesfajta gondolkodású emberre lenne szükségük. Felismerték, hogy másféleképpen dolgozom, mint a többiek. Ez egyébként azt jelenti, hogy óriási munkával tökéletlen filmeket csinálok. Amikor ugyanis eljutok oda, hogy egy film már-már tökéletes, akkor azt újabb átdolgozásokkal tökéletlenné teszem, mert úgy érzem, hogy az élet tökéletlen, míg a filmek ehhez képest túl kidolgozottak. Mindez mellesleg az oka is a népszerűtlenségemnek és az eddigi sikertelenségemnek. Csehországban arra kértek, hogy ne a játékfilm, hanem a dokumentumfilm szakra menjek, mert az való igazán nekem. Vagyis az élet, nem pedig a szándékaim vezetettek a dokumentumfilmhez, de az, hogy most nyertem, kijelöli a további utamat ebbe az irányba.

– Milyen különbségeket fedezett fel a budapesti és a prágai filmes gondolkodás között?

– Mivel Csehországban a filmszakma nem vívott ki magának egy olyan gazdag és sokoldalú közalapítványt, mint a magyar, a cseh játékfilm gyakorlatilag magántőkéből készül, és ezért szinte kizárólag kommersz vígjátékokból áll. Viszont van helyette dokumentumfilm, ami Magyarországon nem mondható el. Itthon ez a televíziónak készül, televíziós megfogalmazásban, tisztelet a kivételnek. Csehországban ezzel szemben szép számmal forgatnak játékfilmhez hasonló költségvetésű mozi dokumentumfilmet, melyeket aztán a plázákban is levetítenek. Az egyik legnézettebb film volt például a Havelről készült dokumentumfilm, ami tizenöt éven keresztül forgott filmre.

– Itthon sokan úgy képzelik el a dokumentumfilmet, hogy valaki egy kamerába elmondja az igazságot egy adott témáról. Mitől lesz egy dokumentumfilm igazán jó?

– Attól, hogy hasonló fantáziával, kreativitással és rugalmassággal készül, mint egy Bunuel- vagy egy Fellini-játékfilm, mivel ugyanakkora lehetőségek vannak benne művészileg. Itthon a dokumentumfilmeket sajnos tényfeltáró és tudományos műfajként, nem pedig művészetként kezelik.

– Mennyire viszi vagy kell belevinnie a személyiségét egy rendezőnek a dokumentumfilmjébe?

– Erre a legkülönbözőbb felfogások vannak. Az egyik véglet Robert Wiseman, aki azt mondja, hogy egyáltalán nem szabad, s ettől zseniálisak a filmjei, míg mondjuk Jorgen Leth, aki a zsűri elnöke volt Karlovy Varyban, de én is így vélem, azt vallja, hogy egy dokumentumfilm legyen minél személyesebb.

– Kit tart ma igazán jó dokumentumfilmesnek?

– Ha már Csehországból jöttem, akkor azt mondanám, hogy Karel Vacheket, aki Magyarországon természetesen ismeretlen, mint mindenki, aki másfajta filmet csinál. Vachek négyórás filmeket készít, nem vág ki belőlük semmit, a teljes forgatott anyagot felhasználja. Fő műve a Kis kapitalista tetralógia, ami tizenhat órás, s a valaha készült egyik legjobb dokumentumfilm.

– „Én normális filmes vagyok, de annyira elbutult a szakma, hogy ha bármit kicsit másképpen csinálsz, rögtön kísérleti filmes leszel” – mondta egyszer. Mit jelent normális filmesnek lenni?

– Megkérdeztem Jorgen Lethet, a zsűri elnökét, hogy miért pont most kapom meg életem első díját, mikor tíz éve gyakorlatilag ugyanazt csinálom. Erre azt mondta, azért adták, mert új utat nyit a filmem, s másokat is inspirálni szeretnének ebbe az irányba. Magyarán, a filmkészítés lényege az lenne, hogy új dolgokat csináljunk, ne pedig a régi módszerek sikerén akarjunk magunk is sikeresek lenni. Persze az elején mindenképpen sikertelen leszek, mert olyan dolgot csinálok, ami kísérletinek számít. De ha az ember tíz éven keresztül ugyanúgy dolgozik, akkor előbb-utóbb már nem kísérletiként emlegetik, hanem úgy, hogy az már a Gyulának a stílusa. Jorgen Lethtel is valahogy így történhetett, míg most, hetvenévesen világsztár nem lett belőle.

– A Letűnt világ a Kopaszi-gát elmúlt tíz évét dolgozza fel. De az ezt megelőző filmjeit, így a Papagájt, A mulandóság gátját és az Egyetleneimet is összekapcsolja ez a közös helyszín. Mikor és miért figyelt fel erre a budapesti földnyelvre?

– A Kopaszi-gát nevével először az első Karlovy Vary-i filmfesztiválom idején találkoztam. Ekkor éppen a Papagáj című filmemre készültem, amelynek a főszereplője szólt, hogy ismeri ezt a helyet, mert lakott ott, s javasolta, hogy nézzünk ki. Egyből megtetszett a helyszín, s be is kopogtattam egy Béla nevezetű bácsihoz azzal, hogy lehetne-e itt forgatni egy hétig. Ebből aztán három év lett. Hosszú idő után rájöttem, hogy a vonzalmam a hely iránt gyermekkoromból eredhet, amikor is nagyon sokat eveztem a Dunán és a Tiszán, s az itteni atmoszféra nagyon hasonlít az akkori élményeimhez. De talán onnan is, hogy végigéltem a rendszerváltást abban az értelemben, hogy megváltozott a környezetünk, de nagyon. A Kopaszi-gát pedig azért volt nagyon érdekes, mert itt tíz év alatt végbe ment kicsiben az, amihez a Belvárosban húsz-harminc év kellett. Nagyon látványos, hogy egy teljesen elhagyatott tájból egy modern valami válik. Igazából ez a történet, s maga a film, egy picike szelete annak a globális kérdésnek, hogy érdemes-e a világnak fejlődni.

– Érdemes?

– Szerintem nem, de erre mindenkinek egyénileg kell felelnie, s megtalálnia azt az életmódot, ami számára a legmegfelelőbb. Én egy nagyon lepusztult, Kopaszi-gát hangulatú, bakterházhoz hasonlító házikót vettem, s ott érzem jól magam. Lehet, Afrikában azt mondanák, hogy egy neokapitalista, túlfejlett üzletember vagyok, míg egy itteni üzletember félhajléktalannak titulálna.

– Vagyis a Letűnt világ a Kopaszi-gát mellett az ön életében végbement változásokról is szól.

– Abszolút. Hiszen eltöltöttem ott tíz évet, s a film önmagát csinálta azzal, hogy amint betettem oda a lábam, már nem tudtam elereszteni. Idővel aztán éreztem, hogy a gáton történő változásokkal együtt az életem egy szelete is el fog tűnni. A film így tulajdonképpen az időről, a változásról és az elmúlásról is szól.

– Kimegy az utcára, jelen esetben a gátra, bekapcsolja a kamerát, s ezzel indul is a forgatás. Lehet így előre tervezni valamit?

– Általában az van, hogy pontosan megtervezzük, hogyan lesz, aztán történik valami és az egészet át kell szerkeszteni. Ehhez kell körülbelül három év gondolkodás és előkészítés, hogy az ember abban a pillanatban fel tudjon borítani mindent. Előfordult most is, hogy megbeszéltük, mit fogunk felvenni. Ehhez képest, amikor kimentünk, se ember nem volt, se pedig szituáció. A spontaneitás egyébként valóban már-már a filmkészítés határait feszegeti, mert előfordult például, hogy az operatőrünk telefonálás közben is bekapcsolta a kamerát úgy, hogy bele se nézett.

– Gondolom, sokkal felszabadultabb is így egy forgatás.

– Hogyne. Nem stresszel bennünket a gyártási terv, s hogy ott áll a stáb, hanem egyfajta nyaralásként, szórakozásként fogtuk fel az egészet. Már az Egyetleneimet is egészen minimális stábbal és egészen minimális technikával forgattam, amit egyesek nevezhetnek amatörizmusnak, de ha jobban megnézzük, ez nem más, mint a tökéletlenség esztétikája, ami sokkal-sokkal nagyobb munkát és kreativitást igényel. Ráadásul ez a fajta szervezetlenség, lazaság, hihetetlen jelenetekhez vezetett. Kevés olyan dokumentumfilmet láttam például, ahol éppen akkor ég le egy ház. Béla bácsi háza ugyanis, ahol én is laktam, éppen akkor gyulladt ki, amikor egyszer kimentünk körülnézni, hogy mi újság. S ott volt előttünk a nagyjelenet, tervezni sem lehetett volna jobban. A sors azoknak kedvez, akik hagyják magukat sodortatni általa.

– Van egyáltalán megrendezett jelenet a filmben?

– Inkább azt mondanám, hogy félig megrendezett van. Egy bajszos úr például megkérdezte, hogy vághat-e fát, amikor filmezek. Én meg rávágtam, hogy az jó lesz.

– Könnyebb lesz a filmezés az Arany Glóbusz elnyerése után?

– Például már most nem én járok a postára, hogy fesztiválokra nevezzem a filmjeimet, hanem felhívnak, s megkérdezik, hogy beválogathatják-e. Két nagyszabású filmterven dolgozom, s reménykedem, hogy így könnyebb lesz nemzetközi szintű támogatásokat is elnyerni. Az egyik egyébként egy dokumentumfilm lesz, egyelőre az Egy nap a Földön címet viseli, a globális világ problémáit és a rejtett összefüggéseit fogja feszegetni, vagyis térben illusztrálja azt, amit a Letűnt világban időben csináltam meg. A másik egy játékfilm, a Zero, amelyen már második éve dolgozom, s ez lesz az első rendszerellenes magyar film a rendszerváltás óta. Eddig csak részjelenségekre kérdeztek rá, de magát az egészet, amiben élünk, nem kérdőjelezték meg soha. Egy anarchista-terrorista vígjátékot kell elképzelni, ami ironikus, de önironikus is lesz egyben, hiszen magát a lázadást és az alternatívákat is megkérdőjelezi. Merthogy én is a rendszer része vagyok, hiába egy rendszerellenes filmet készítek, abból is csak pénz lesz.

Barta Boglárka

NEMES GYULA

1974-ben született Vácon. Egyetemi tanulmányait az ELTE cseh, magyar és filmelmélet szakon folytatta.

2002-ben a prágai filmakadémia, a FAMU hallgatója lett.

Filmjei: Papagáj (2001), A mulandóság gátja (2004), Egyetleneim (2006), Fúga (2007), Letűnt világ (2008).

Díjai: Kristályglóbusz a Letűnt világért, a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál 30 percnél rövidebb dokumentumfilmek kategóriájában.