A vadak ura

– Ez az első alkalom, hogy állat bőrébe kell bújnia?

– Nem, benne voltam A dzsungel könyvében is, Akelát énekeltem. De ekkora maszkom még sosem volt, hogy szinte teljesen eltakarja az arcom.

– Így sokkal inkább a testmozgásra helyeződik a hangsúly. Nagy lehetőségek rejlenek az állatok megjelenítésében?

– Külön mozgáskultúrát tanítottak be nekünk még az elején, ami a különböző állatokra jellemző. Én vaddisznó vagyok, ők gyorsan mozognak, mert rövidek a lábaik, a fejüknek van egy elég jellemző tartása; ezek a szempontok határozzák meg a színpadi jelenlétünket. Nagyon látványos, ahogy az állatok együtt táncolnak. Klánokba tömörülve választanak új vezért, ki-ki az eszével, erejével, bátorságával vagy ravaszságával küzd a trónért. És van persze szerelem is, vagyis minden adott egy jó produkcióhoz. Vona Tibor kért fel, ő az előadás ötletgazdája, azóta ismerjük egymást, hogy Pintér Tiborral, a Sziget Színház alapítójával voltunk néhány vendégelőadáson a RAM-ban.

– Ahogy egész életében, most is fáradhatatlannak tűnik, sokat szerepel a komáromi Magyarock Dalszínházban is.

– Ez az életem, és addig csinálom, amíg szükség van rám. De a járvány engem is nagyon rosszul érintett, tavaly szeptemberben megfertőződtem egy előadáson, és úgy éreztem, rá fogok menni. Utána hónapokig köhögtem, ha lehetett volna sem tudtam volna színpadra állni. Így aztán most több okból is vártam a visszatérést. Komáromban öt darabban is benne vagyok, így egy hónapban három-négy, néha hét-nyolc előadásom is van. Viszonylag kevesen ismerik ezt a színházat, pedig jó rockoperákat csinálunk, magyar szerzőktől.

– Például?

– Nagyon szeretem mások mellett a Fehérlaposokat, ami a felvidéki magyarok kitelepítéséről szól, két család történetén keresztül. A Beneš-dekrétumok értelmében azoknak kellett elköltözniük Magyarországra, akik megkapták a fehér lapot. Ez nem logikus döntések alapján zajlott, inkább véletlenszerűen, sok család szakadt szét, mert egy részük ott maradt, a másik felüknek meg két nap alatt kellett felszámolnia az életét. A szülőföldjükön azt kapták, hogy ez már nem a ti hazátok, tűnjetek el innen, az anyaországban pedig az új környezetük szlovákként definiálta őket. A befogadásuknak is volt egy folyamata. Én sem tudtam erről, akkor ismertem meg igazából ezeket a történeteket, amikor készültem a szerepre. A komáromi és a felvidéki nézőket nyilván nagyon érdekli, ők tudják, mit jelentett a fehér lap, sokuknak vannak érintett családtagjaik. Nem egy sikerhajhász musical, szárazon a tényekre koncentrál. Nemsokára filmet is forgatunk belőle, Koltai Gábor rendezésében.

– Nagyon nehéz jól filmre vinni egy musicalt. Nem aggódik?

– Valóban nehéz, én is keveset ismerek, de például a Jézus Krisztus szupersztár életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, óriási énekesi teljesítményekkel. Legutóbb a Nyomorultak Hugh Jackmannal és Russell Crowe-val hiába volt fantasztikusan látványos, nagyon jó színészekkel, egy kicsit rossz szájízzel néztem meg, mert a színészek közepesen tudnak énekelni. Tehát ez nem könnyű, és a téma kényes, ezt mi is érzékeltük. Ott, ahol történtek ezek a történelmi események, nagyon jó az előadás fogadtatása, de egy pesti színház nem biztos, hogy szívesen fogadná, megosztó lenne.

– Mi a jó musical titka?

– Elsősorban kell hozzá egy irodalmi értékű alap, mint a Nyomorultak, A dzsungel könyve vagy olyan egyetemes történetek, mint Jézusé. Azok a musicalek népszerűek általában, amiken nagyon kell sírni, amelyekben intenzíven kiszabadulnak az érzelmek. Amikor elérkezik egy ilyen pont az előadásban, természetesen következik belőle a zene és az ének, mert ez kiterjeszti az érzelmeket. Vagy legyen a darab nagyon bensőséges és mély, vagy legyen látványos, kirobbanó, de fontos az intenzív érzelmi hőfok. S persze a zenének nagyon jónak kell lennie. Nagyon szerettem például a Sakkot, amit az ABBA két tagja, Björn Ulvaeus és Benny Andersson írt. A történet Tim Rice műve, aki akkor már túl volt a Jézus Krisztus szupersztár és az Evita sikerén. Szerette a magyarokat, ezért írt bele egy magyar szálat, még ‘56-ról is szó van benne. A figurák részben valós sakknagymesterek alakjából születtek: a hidegháború kellős közepén csap össze egy orosz és egy amerikai sakkozó a világbajnokságon, miközben egy magyar nőbe szerelmesek mindketten. Ennek a darabnak nagyobb sikere volt, mint a Nyomorultaknak vagy a Jézus Krisztus Szupersztárnak.

– Az elmúlt években számos kiváló magyar produkció is született, minek köszönhető ez a musical-reneszánsz?

– Ez egy hullámzó történet. Amikor a Rock Színház létrejött, 1980-ban, hihetetlen sikereink voltak, köszönhetően Miklós Tibor és Várkonyi Mátyás fanatizmusának. Nyolc-tíz évig özönlött a tömeg az előadásainkra. Szinte egyeduralkodók voltunk, aztán a kilencvenes években kezdett lecsengeni a hatalmas rajongás. Valamilyen szinten azonban mindig érdekes marad ez a műfaj, hiszen óriási szakmai felkészültséget igényel; nem elég színésznek lenni, profin kell tudni táncolni és énekelni. Én részben azért is arattam sikereket, mert senki nem képzelte rólam, hogy tudok táncolni, mert a megjelenésem inkább a tipikus rockeré. Hála istennek, a dzsesszbalett magyarországi megalapítója, Jeszenszky Endre volt a tanárunk, Bakó Gábor, Boros Tibor, Frenák Pál, mind ott kezdtük a Rock Színházban. Olyan táncos alapokat kaptam, amire lehetett később is építeni, tanulni. Nem vagyok professzionális táncos, inkább csak dzsesszbalett-imitálásnak hívom azt, amit csinálok, de nagyon büszke vagyok rá, hogy eddig minden feladatot meg tudtam oldani. A Bábjátékosban a Csendbiztos szerepében például olyan táncos jeleneteim voltak, hogy mindig vastapsot kaptam. Ez egy Andersen-mese átirata, Várkonyi Mátyás nagyszerű zenét írt hozzá, énekesként is kihívás volt. Azok a darabok, amiket pályám elején kezdtem el játszani, ma is népszerűek és rendszeresen megjelennek a repertoárokban, tehát van egy örök érvényű vonala a műfajnak. Most én is érzem, hogy az utóbbi öt évben egyre több magyar kortárs musical is születik. Talán a zeneszerzők felismerték benne a komoly kiugrási lehetőséget. A közönség pedig szerencsére nagyon várja és szereti ezeket.