„A Víg a legnagyobb pörgés”

– Sikeres, a közönség körében is kedvelt színészként, rendezőként miért vágyott az igazgatói székbe, ahol biztosan nem tud majd mindenkinek megfelelni?

– Nem „általában véve” vezetett a vágy, hogy színházi vezető legyek. Leszámítva az Új Színházban művészeti vezetőként eltöltött három évemet, mindig projekt­alapon működtem. A nevem, megtisztelő módon, ugyan többször felmerült egy-egy teátrum vezetése kapcsán, de mindig másban, és nem bennem. Én élveztem a pörgést, az erről való lemondás csak a Vígszínház esetében merülhetett fel; itt nőttem fel, itt lettem színész, itt kezdtem rendezni, ezek eltéphetetlen kötelékek. Közben rájöttem, hogy a Víget vezetni a legnagyobb pörgés. A legnagyobb felelősség. Ez elől most nem menekülhettem el. A döntéshez persze meg kellett küzdenem önmagammal. Tudtam, hogy feszegetem a saját kereteimet, de a pillanat ideálisnak tűnt, sok minden letisztult körülöttem és bennem. A gyerekeim is a saját útjukat járják már. Fókuszálhatok erre a csodára, amit a Vígszínház jelent.

– Olyan legendás elődök sorába lépett, mint mások mellett Várkonyi Zoltán vagy Marton László, akiknek neve, színházi gondolkodásmódja egész korszakokat határozott meg itt. Van sorvezetője, kinek a művészi felfogását vinné leginkább tovább?

– Amikor 1981-ben, még főiskolásként először beléptem ide, Zoli bácsi már két éve nem volt köztünk, de természetesen nagyon is tetten érhető volt a szellemisége; többségében a még általa szerződtetett emberek játszottak a társulatban, az általa odahívott rendezők keze alatt, az általa felépített szisztémában. A következő esztendőkben aztán szép lassan megváltozott a színházi gondolkodás, az addigi erős színészközpontúság lassan kezdett eltolódni a rendezői színház felé. A változás motorjai a vidéki műhelyek, különösen Kaposvár voltak. A Vígszínháznak, óriási intézményként, ehhez az új helyzethez kellett alkalmazkodnia úgy, hogy megőrizze a klasszikus hagyományait, de haladjon is a korral. Horvai tanár úr, Marton László és Eszenyi Enikő is ezzel küzdött. Az egyensúly megtartása, akárcsak az elődeimnek, nekem szintén az egyik legfőbb feladatom: szofisztikáltnak lenni, és szórakoztatónak, hol egyszerre, hol évadon belül a műsortervvel játszva.

– Mi segíti ezt az állandó balanszírozást?

– Szerencsések vagyunk, mert három különböző térben találkozhatunk a közönséggel, a nagyszínpad, a Házi színpad, illetve a Pesti Színház befogadóképessége eleve meghatározza, milyen darabnak van ott helye. Nem csak a méret miatt, a közeg önmagán túlmutatóan lehív bizonyos gondolatokat; az épület is díszlet. Ahogy a pályázatomban írtam, olyan ez, mint New Yorkban a Broadway, az off-Broadway és az off-off-Broadway. Amikor a nagyszínpadon, ezeregyszáz néző előtt játszunk, más a vállalható rizikószint. A Pesti Színház a maga 520 nézőjével még mindig az egyik legnagyobb budapesti színház, a Házi színpad pedig egy stúdió. Hogy még nagyobbat ugorjunk vissza az időben, Lenkei igazgató úr mondta egyszer egy évadzárón: „Az üres színház a legkorszerűtlenebb színház.” Hogyan vonzhatjuk be a nézőket a játszóhelyeinkre, mi lehet csábító egy plakáton? A színész, a szerző, a rendező, a cím és bármilyen furcsa, az épület, a Víg esetében a maga 125 éves múltjával. Ebből legalább háromnak mindig mézesmadzagnak kell lennie a sikeres balanszírozáshoz. Amellett, hogy egy évadnak önmagában is sugallnia kell valamit. A Pesti Színházban idén például kifejezetten a kortárs szerzőkre koncentráltunk. Igaz, hogy csak Florian Zeller Az apa című darabját tudtuk élőben bemutatni, a járványhelyzet miatt a másik két előadás, Marius von Mayenburgtól A kő és Yasmina Rezától a Bella Figura premierje már online volt.

– A nagyszínpadon nem csupán a Víg vállal kevesebb rizikót, mintha a teljes magyar színházi világ nem volna elég bátor ahhoz, hogy ne ugyanazokat a darabokat járassa körbe-körbe Shakespeare-től Molnár Ferencig, a kortársakat pedig jellemzően kipipálják néhány divatos névvel. Nem unalmas ez már kissé színésznek, rendezőnek, nézőnek egyaránt?

– Attól függ, miként vannak ezek a darabok színpadra téve. David Doiasvili, aki a jövő évadban a Sirályt rendezi majd nálunk, például mindig egyedi módon nyúl a klasszikusokhoz, miközben – és ez nagyon fontos – soha egy percig nem szakad el a mű lelkétől. A klasszikusokról soha nem mondhatunk le, mert a szépségük örök, és sok évtized, évszázad alatt sem vesztettek az érvényességükből. Az ember lelke, az alapvetői problémák nem változnak. Azért lehet mondjuk egy Rómeó és Júlia minden korban működőképes, mert az a fajta megosztottság, beszűkülés, ami két egymáshoz illő fiatal csodálatos szerelmét tönkreteszi, a XXI. században is jelen van. És jelen lesz, míg ember él a földön. Ettől lesz mindig szükség a színházra is. Ettől lesz mindig kultikus tér a színpad, és ettől izzik mindig egy jó előadás. A jövő klasszikusainak megtalálása, a kortárs darabok színpadra vitele, még ha ez a járatlan út miatt rizikósabb is, természetesen szintén kötelességünk, ebben egyetértünk. Ennek jegyében a Házi Színpadon is volt idén két kortárs magyar bemutatónk, a Csáth Géza életéből Vörös Róbert által írt, szerkesztett Csáth és démonai, valamint Durica Katarina a Rendes lányok csendben sírnak című kultikus felvidéki regényének adaptációja, Paczolay Béla rendezésében. Nagyon fontos, hogy a jövőben is minél több új kortárs szerzőt kutassunk fel, és együtt dolgozzunk velük. A Vígre ez mindig jellemző volt, gondoljunk csak Molnár Ferencre, Szép Ernőre, Szomory Dezsőre vagy később Örkény Istvánra, Szakonyi Károlyra, Csurka Istvánra, Kornis Mihályra vagy Spiró Györgyre. Ezek a szerzők a színház életének részei voltak. Íróasztal mellől nehéz élő dialógust írni. A deszkák közelében töltött idő roppant hasznos. Falstaff karaktere biztosan nem született volna meg, ha Shakespeare-t két sör között nem bökdösi folyton valami nagydarab színész, hogy te, találj már ki nekem valamit. A kérdésre visszatérve: minden rizikó. Egy ilyen zavaros és hektikus helyzetben, mint az elmúlt pandémiás év, különösen kiszámíthatatlanok a nézői reakciók. És persze a kollégáimnak is meg kell felelni.

– Lelkileg felvértezte magát minderre hosszú távon?

– Bízom benne, hogy a szakmában eltöltött negyven évem csak jelent valamit, és személyes hitelem elég lesz hozzá, hogy például az a színész, akinek az aktuális évadban esetleg nem találom meg a leginkább testreszabott feladatot, higgyen bennem hosszú távon. Ez bizalom kérdése. Ezért meg kell dolgozni, de az őszinte kommunikációnál még nem találtak ki jobb megoldást. Egyelőre nagy kihívás, hogy hazafelé menet, legalább félúton, a nagykovácsi leágazásnál képes legyek elengedni a szorongásaimat. Persze egyáltalán nem érdekes, hogy Rudolf Péter min emészti magát éppen az igazgatói irodában vagy a kocsijában, ez a magánügyem. A lényeg, hogy az épületben csak azon rágódjunk, ami miatt összegyűltünk a kupola alatt: a színházcsináláson. Ez folyamatos éberséget feltételez; mi történik körülötted, mire reagáljon a színház, hogy legyen aktuális és mégis előre gondolkodva tervezhető.

– Ha már bizalom és nyílt kommunikáció, nemrég megszületett a Víg Etikai kódexe is a hatalmi és egyéb visszaélések kiszűrésére. Ilyenkor sokan csak legyintenek, miszerint egy hasonló dokumentum úgysem változtat semmin. Lehet benne bízni, hogy ezúttal mégis másképp lesz?

– Akármilyen közhely is, de a világ folyamatos változásban van. Hogy ez a mostanában egyre fontosabb kérdéskör az emberi viszonyok fizikai-lelki határairól az érzelmektől fűtött színházi közegben hogyan értelmezhető, nyilván nem egyszerű kérdés. Én mindig is azt gondoltam, hogy ha elég tehetséges rendező vagyok, akkor nem kell hiszterizálnom, pláne nem megaláznom a színészeket a kívánt cél érdekében. De tisztában vagyok azzal is, hogy sokféle út van. Sokaknak a siker visszafelé rengeteg mindent megbocsáthatóvá tesz, ám az életünk alapvetően mégiscsak a próbákból áll, nem a premierekből. Ezért mindenképpen fontos, hogy sok vita és egyeztetés után megszületett az Etikai kódex, illetve egy konkrét eljárási rend. Jogászokkal, pszichológusokkal, a szakszervezettel, a Víg Művészeti Tanácsával és a Biztonságos Terek Alapítvánnyal együtt hoztuk létre. Ha valaki úgy érzi, az ő határaiba egy bánásmód, egy gesztus, egy mondat már nem fér bele, most már van hova fordulnia. Ez mindenkit véd, és nem mellesleg segít elkerülni a boszorkányüldözést is. Elkészülte önmagában is visszatartó erő. Talán egyszer eljutunk majd oda, hogy felesleges munkának, elvesztegetett időnek gondoljuk a megírásába ölt sok hónapos munkánkat. Attól tartok, ez hosszabb folyamat lesz… A megnyugváshoz, a békéhez azonban mindig csak a nyílt kommunikáción keresztül vezethet út. Lehet, hogy nagyon ódivatú ember vagyok, de én még hiszek a beszélgetés erejében.

– És a színházéban?

– Egyre inkább. Paradox módon éppen a karanténhelyzet erősített meg engem is, sok kollégámmal együtt ebben a hitemben. A hasonló éles helyzetek megmutatják, kiben van erő. És én nagyon büszke vagyok a társulatra, amiért zokszó nélkül vállalta és vállalja a kényelmetlenségeket, az állandó maszkviselést, azt, hogy hónapokon át folyamatos beugrásokkal tartottuk életben az előadásokat és a próbákat. Amíg játszhattunk, minden egyes alkalom olyan volt, mint egy ünnep. A tekintetek megteltek a régi tűzzel, és újra mindannyian azt éreztük, hogy úristen, nekünk tényleg ez az életünk! A színpadon este héttől tízig mindig kitesszük a lelkünket, de az odáig vezető útba a sok évtized alatt észrevétlenül be lehet fásulni. Ezt hangszerelte át az elmúlt másfél év; visszavarázsolódtunk abba az állapotba, amikor lázasan ballagtunk az Astoria metrómegállótól a Rákóczi útra, a felvételire. A legfontosabb tapasztalás azonban a közönség ragaszkodása volt, ahogy vállalták a sok tortúrát, a maszkviselést, a hőmérőzést, vették a jegyet a stream-előadásokra. Ez a nézők és a színpadon lévők közötti összekapaszkodás a színház igazi lényege.