A világ közepe

–  A magyar NATO-csatlakozás napján bement az akkori lakhelyéhez tartozó polgármesteri hivatalba, kiíratta az utolsó lakcímét, és beköltözött egy Pilis hegységi farmra. Csak magyar terméket fogyasztok – olvasható azóta is a bejáratnál. Megtalálta a vágyott életformát?

–  Napelemekkel termelek áramot, nincs villany. Havonta egy alkalommal bekapcsolom a Babetta motort, amely felszívja a szükséges vízmennyiséget. Imádom a természetet, a madarak csiripelését, szeretem megfigyelni az állatokat, növényeket. Vidékről származom, ahol még láthattam kézi aratást, lajtos kocsit, cséplőgépet, sőt, lovas kocsival jártunk a szentendrei piacra. Talán ezért is lehet, hogy világéletemben ökológiai gondolkozású ember voltam, aki igyekszik az ökológiai kiskáté alapelvei szerint élni.

–  Mit jelent ez konkrétan?

–  Bátor és jóképű férfiak időről időre különféle dokumentumokban rögzítik az emberiség életét szabályozó alapelveket. Ilyen volt a bibliai tízparancsolat vagy a kommunista ember erkölcsi kódexe. Igaz, ez utóbbi eléggé felszínes munka volt, olyan pillérekkel, mint a teljesítményelv, a családi tekintély elvetése vagy az ember természetenfelüliségének megfogalmazása. Az ökológiai kiskáté ugyanakkor csak félparancsolatokról beszél, amikor meghatározza az emberi élet alapelveit. Például azt mondja, hogy edd annak a földnek a gyümölcsét, ahol élsz! Vagyis, az ökológiai szemléletű embernek természetes, hogy elsősorban azokat a mezőgazdasági terményeket fogyasztja, amelyek a hazájában teremnek, és elveti a különböző kamionokon és hajókon ide-oda szállított élelmiszereket. Sőt, ennek az alapelvnek még az sem felel meg, ha egy multinacionális cég Magyarországra települ, mert a kiskáté szerint a pénznek is elsősorban helyben kell forognia. Minden szempontból az lenne a természetes, ha úgy éreznénk: a világ közepe ott van, ahol élünk. Magunkat kellene szórakoztatni a képernyő előtt ücsörgés helyett, pláne mert a televízió az egyik legfőbb manipulációs eszköz. Több mint egy évtizede nem is nézem, és jó ideje már tévés fellépést sem vállalok.

–  Mit csinál helyette?

–  Például úszom. Az elmúlt két évtizedben tizenhatféle úszásnemet fejlesztettem ki. Vannak az úgynevezett heccúszások, amelyeket leginkább a közönség honorál. Itt a látvány a fontos, a produkció, a hullámok tarajának művészi megcsapása. A sportközeli úszásokat a hagyományos úszásnemekből alakítottam ki, és ezek lényegében új utakat mutathatnak a sportolóknak. A hátúszáshoz is hozzányúltam: kissé rézsútosan, negyvenöt fokban megdőlve haladok a vízben. Az oldalazó, így neveztem el, rendkívülisége azonban a ritmusában rejlik, mivel szakítottam a szokványos kettő-négyes ütemmel. A mozdulatsorban a bal kéz a hagyományos hátúszás kéztempóját produkálja, a jobb viszont kissé szvingelve csinál egy hullámzó mozdulatot, a végén rácsapással, ami stabilizálja a test helyzetét. A jobb láb a mellúszás lábtempóját, a bal ellenben lábfejkörzést és egy rácsapást végez, mindezt ütemre, miközben a jobb kéz tempója csúszik. A kedvenceim ugyanakkor a meditatív, a teljesítmény­elvtől elszakadó úszások. A modern úszó ember eltávolodott a természettől, sőt veszélyesnek tartja, hiszen minél gyorsabban túl akar jutni a vízen, és felsőbbrendűségét bizonyítandó még ki is emelkedik belőle. A meditatív úszások ezzel szemben barátságos közegnek fogják fel a vizet, így sokat tartózkodom a felszín alatt, mivel ott érzem jól magam, és csak a szükséges időre jövök föl levegőt venni. A leányfalui úszómester eleinte mindig rohant kimenteni, mentségére legyen mondva, hogy erősen rövidlátó volt. A szakemberek viszont inkább érdeklődve figyelik ez irányú munkásságomat, mert amikor például a vízilabda-válogatottal gyakoroltam közös medencében, az edző hosszasan győzködött, hogy áruljam el a titkomat, mert szerinte fizikai képtelenség, amit a vízben művelek.

–  A parton azonban harmincöt éve zenél szüntelen, volt a VHK, a Beatrice, a Backing Group, a legősibb Bikini, a CsigaBiga, az Árnyékszék, a Nagy Feró és a Kulturális Környezetvédők, a Wasz­lavik és a Huszárock stb. formá­ciók tagja, a legtöbben valószínűleg az A. E. Bizottság alapítójaként és első vezetőjeként tartják számon. Miért éppen a sámánrock lett a saját stílusa?

–  Az első zenekaromat Lembergben alapítottam meg, hagyományos beatleses zenét játszottunk. Hazatérve különböző pomázi bandákkal játszottam west coastot, hard rockot, punkot, de még diszkót is. Ez csupán arra volt jó, hogy megtudjam, mi az, amivel nekem már nem kell foglalkoznom. Egy bulgáriai tolmácsolás során mellbe vágott az élő balkáni népzene élménye, ez az élmény pedig a mai napig megmaradt bennem. A hetvenes évek végén tagja lettem a Bizottság zenekarnak, szép sikereket értünk el, még a legendás Fekete bárányok koncerten is felléptünk, ötszáz embernek tetszett, de a többi tizenkilencezer fütyült. A sámánrock stílust a Vágtázó Halottkémek zenekarban fejleszthettem ki, később a Beatricében megtanultam énekelni is hozzá, amire azelőtt gondolni sem mertem. Nagy Feróék oldalán szereztem működési engedélyt Az olajválság című kéttételes kakofón mű előadásával, amelynek első tétele: keleten e helyzet kulcsa, második: keleten a helyzet változatlan volt. Az engedélyről döntő zsűribe beépítettünk egy szaktekintélyt, aki még az első felháborodott hozzászólót megelőzve közölte, hogy világszínvonalú produkciót hallottak, Nyugaton most teszik az első lépéseket ebbe az irányba, a műfajt színházi dzsessznek hívják. Később Erdős doktor szétzilálta a Beatricét, így Feróval megalakítottam a CsigaBiga elnevezésű mesezenekart. Az ORI-ba már be sem hívtak vizsgázni, inkább postán kiküldték a működési engedélyt. 1982-ben született meg a Halló, itt Budakalász című anyagom, amely később kazettán is megjelent. 1985-ben a Bécsi Ünnepi Heteken már összeurópai rocksámánként léptem fel. Sem akkor nem voltak, sem ezután nem lesznek valószínűleg komoly értelemben vett zenei kiadványaim. Nem a lemezek miatt dolgozom, mivel a koncertet, az élő kapcsolatot semmi sem helyettesítheti.

–  Mindeközben továbbra is makacsul hirdeti, hogy a nemzethez tartozás természeti mélységű világtörvény, aminek mai érvénye: kikutatni és megélni egy hely optimális létformáját.

–  Nemzeti karakterünk és kultúránk visszakövetelése nemcsak kül-, hanem belügy is, nemcsak idegen királyok, hanem helytartók ügye is. Idegen érdekek kiszolgálására mindig akadtak zsoldosok. Rákosi, majd a könnyűzenei uralkodó Erdős doktor világában meglehetősen rokoni szálakon szerveződő korrupt és összefonódó kultúrmaffia távolított el minket saját kultúránktól, miközben a nép figyelmét elterelő bohócoknak és talpnyalóknak osztották szét a lapokat. Nem a pénzüket és a lehetőségeket sajnálom tőlük. Sokkal súlyosabb dolgokkal vádolom őket: a magyar kultúra folyamatosságának és szervességének megszakításával a magyar jövőt ásták alá.

–  Nemrégiben megjelent Csontváry – Képmesék, az Egri csillagoktól Mátyás királyig című könyve ezt a jövőt igyekszik újra felépíteni?

–  Pap Gábor művészettörténész két Csontváry-könyvét olvasva semmi kétségem sem volt afelől, hogy a festőgéniusz is a népi szakrális jelképeket használta, ugyanazokat, amiket a keleti szőnyegek, a dunántúli tükrösök vagy a régi, olykor az új stílusú népdalaink. Hogy képeinek jelentését máig homály övezi, abban nagy része van annak, hogy erről a szimbolikáról még mindig alig tudunk valamit. Talány, Csontváry honnan volt mégis ilyen járatos a jelképi nyelvben, ám látva gondolkozásának mélységét és szimbolikai bravúrját, csak sajnálni tudom azokat, akik valaha is zavaros gondolkozásúnak vélték. Nem kell mindenkinek és mindenben egyetérteni vele, de sokdimenziós műveinek összeszedettsége, átgondoltsága, szervessége nyilvánvaló. Ha valódi tartalmukat feltárjuk, az mindennél jobban összeköti a magyar múltat a magyar jövővel.