A világ legszebb története
Autentikus és modern környezetben, musicalben és krimiben – Jézus Krisztus alakja számtalan alkalommal jelent meg a mozivásznon, a hagyományos életrajzi művek mellett egyéni hangvételű alkotásokban is. Összeállításunkban ezekből válogattunk.
A vallás az egyik legkényesebb téma a művészetben, különösen, ha Jézusról van szó, mindez pedig jól érzékelhető a Megváltó életét és jelentőségét firtató filmek mindenkori megítélésén. Mostani válogatásunkban figyelmen kívül hagytuk a szándékosan provokáló, rossz ízlésű produkciókat, ugyanakkor az elmúlt hatvan év során számos példa akadt arra, hogy a legjobb szándékkal született alkotásokat is heves botrányok kísérték.
Kötelező olvasmányok
Ez a megállapítás különösen igaz Pier Paolo Pasolini Máté evangéliumára (1964). A filmet a Vatikán hivatalos lapja, az L’Osservatore Romano egyenesen istentelennek nevezte, egy másik újságban pedig azzal vádolták, hogy az alkotás Jézus életének azokat a mozzanatait hangsúlyozza csupán, amelyekben a lázadás csírái érezhetők. A rendezőre persze nem volt nehéz ráhúzni a rebellis címkét, hithű kommunista és vállaltan homoszexuális volt, ráadásul több alkalommal is ateistának nevezte magát. Utóbbi azonban cseppet sem érződik a moziján: a forgatókönyv nélküli műnek minden egyes párbeszéde szó szerinti idézet a Szentírásból, Pasolini csupán rendkívül céltudatosan húzta alá a legfontosabb mondatokat. Néhol talán túlzottan is, alap hittanórai tudással is ismerős lehet szinte mindegyik benne foglalt példabeszéd – akár a „kötelező olvasmányok röviden” típusú összegzések esetén. Ám tagadhatatlan, hogy a fekete-fehér, látomásszerű tájképek és a szuperközeli, arcokra fókuszáló felvételek furcsa ritmikája, valamint Bach és Mozart kísérőzenéje olyan mágikus hangulatot teremt, amelyből akkor is elmélyült hit sugárzik, ha maga az alkotó ettől egyébként elhatárolta magát. És az idő végül őt igazolta: az L’Osservatore Romano hatvan évvel az elmarasztaló kritika után minden idők legjobb Jézus-filmjének nevezte Pasolini művét.
Hasonló támadások soha nem érték A világ legszebb története – A Biblia című opuszt (1965), igaz, az utókor sem emlegeti már. Nem véletlenül. George Stevens rendezése mindent elárul arról, mit gondol Hollywood a Szentírásról: a grandiózus költségvetésből készült, gyönyörű, templomi freskókat idéző felvételekkel operáló produkció a teljes Újszövetséget feldolgozza maratoni, közel négy és fél órás játékidőben, csak éppen a lélek vész el a külcsín mögött. Így hiába a sztárparádé, a Megváltót alakító Max von Sydow mellett Charlton Heston, Telly Savalas, Michael Anderson Jr., sőt, egy kisebb szerepben John Wayne is feltűnik, hamar unalomba fullad az egész. Szintén az evangéliumok lehető legrészletgazdagabb feldolgozásának ambíciójával született A názáreti Jézus (1977), ám az olasz Franco Zeffirellinek sikerült, ami amerikai kollégájának nem: a hatórás, reneszánsz szépséget idéző televíziós produkcióból árad az átszellemültség; nem véletlen, hogy a mai napig sokaknak Robert Powell szelíd, de méltóságteljes tekintete ugrik be Jézus nevét hallva.
Krisztusi szenvedések
A keresztény szellemiség hatja át a Krisztus utolsó megkísértését (1988) is, mégis kevés film kavart akkora botrányt, mint Martin Scorsese rendezése. Párizsban még egy Molotov-koktélt is bedobtak az egyik vetítés alkalmával a moziterembe, és a budapesti Művész Mozi előtt is tüntetések zajlottak. Nikosz Kazandzakisz regényének adaptációjában Jézus egy kétségektől gyötrődő ember, aki nehezen küzd meg az isteni küldetéssel, az elfojtott haragjával vagy a nemi vágyával. Az alkotás nem dönt tabukat, hiszen Krisztus egészen a golgotáig nem törik meg, csupán a halála pillanatában támad fel benne az elsöprő erejű vágy a hétköznapi élet iránt. Blaszfémia vagy sem, a filozofikus-spirituális kérdések felvetése végül inkább a hit, mintsem az ateizmus irányába orientálja a nézőt.
Egészen más indulatokat gerjesztett a Mel Gibson rendezte A passió (2004), Mel Gibson arámi, latin és héber nyelven forgatott munkáját többen antiszemitának kiáltották ki a zsidóság ellenszenves ábrázolása miatt. Szintén vihart kavart a film modern horrorokat is felülmúló brutalitása: talán a komplett Fűrész-sorozat forgatásán nem locsoltak szét annyi művért, mint a Jézus utolsó tizenkét óráját bemutató filmben. Gibson egyértelmű célja ezzel az volt, hogy a néző pontosan értse-érezze, hogy a Megváltó milyen kínokat élt át a mi lelki üdvünkért. A passió végül hollywoodi szuperprodukciókat megszégyenítő bevételt termelt, bár erős a gyanú, hogy nézői egy részét csak a körülötte dúló cirkusz vonzotta a mozikba.
Krimi, thriller, angol humor
A hetvenes évektől kezdve Jézus nem csupán életrajzi filmekben, hanem igencsak változatos műfajokban is megjelent a vásznon. Andrew Lloyd Webber rockoperájának adaptációjában, a Jézus Krisztus szupersztárban (1973) az evangéliumi tanítások a korszak egyenlőséget és felebaráti szeretet hirdető hippimozgalmával találkoznak. A musical modern környezetben, szinte kizárólag dalszövegekben meséli el a Megváltó utolsó heteit, a keresztre feszítés pedig a hippikultúra megszűnésének szimbóluma is egyben. Az extravagáns tálalás természetesen vitákat szült, kiváltképpen az, hogy Júdást fekete színész alakította; VI. Pál pápa ellenben gyönyörűnek nevezte a filmet, és azt nyilatkozta, hogy több ember juthat el általa a kereszténységhez, mint korábban bármikor.
Hasonlóképpen szokatlan kísérletnek számított a Brian élete (1979), amely ráadásul egy tréfából nőtt ki. Amikor egy interjúban Eric Idle angol humoristát arról faggatták, mi lesz a Monty Python-társulat következő filmje, viccből annyit felelt, hogy egy vígjáték Jézus Krisztus, avagy a dicsvágy címmel. Aztán valóban egyre inkább elkezdte őket foglalkoztatni az ötlet, és megszületett az első bibliai témájú komédia forgatókönyve. Megvalósítását kezdetben senki nem merte anyagilag támogatni, végül a Beatles egykori gitárosa, George Harrison személyében érkezett a megoldás, aki megalapította a Handmade Films nevű produkciós céget, és a saját pénzéből négymillió dollárral segítette a társulat munkáját – „a világ legdrágább mozijegyét” váltva meg ezzel. Bár a filmben teljesen egyértelművé válik, hogy a címszereplő nem Jézus paródiája – igaz, az Újszövetség kulcsmomentumai szinte mind megjelennek kifacsart formában –, a botrány ez esetben sem maradt el, és a Brian életét több országban is betiltották. Mai szemmel nézve azonban ez egy kifejezetten melegszívű, jó ízlésű vígjáték, amely nem a keresztény tanításokon, sokkal inkább a modern társadalmi berendezkedésen, a politikai ideológiákon vagy a sztárkultuszon élcelődik, csúcsra járatva az abszurd angol humort.
A Megváltó alakja a krimi- és a thrillerírók fantáziáját is megmozgatta, az általában izgalmas alapötletre építő történetek azonban mind ez idáig nem működtek mozgóképen. A test (2001) című, Antonio Banderas főszereplésével készült moziban a jeruzsálemi ásatáson egy keresztre feszített csontvázra bukkannak, amely minden jel szerint Krisztus földi maradványa, egy fiatal pap pedig nyomozni kezd az ügyben. Bár a sztori érdekes kérdéseket vethetne fel mások mellett azzal kapcsolatban, hogy ha kiderülne, a feltámadás fizikai formában nem következett be, az vajon mennyire rengetné meg a keresztény hitéletet, az izgalmas felütés hamar unalomba fullad. Hasonló ötletre épül Az elveszett Jézus-videó nyomában (2002): szintén egy ásatáson egy kétezer éves csontvázat találnak, mellette rejtélyes feljegyzéssel, amely utalást tesz egy Krisztust megörökítő videókazettára. Az időutazással megspékelt, olcsó kiállítású német tévéfilm végül fárasztó logikai bukfencekbe torkollik. Ugyancsak csalódást keltő a Feltámadás (2016), amelyben egy római légióst felkérnek, derítse ki, mi történt Jézus testével a kereszthalál után. A játékidő első felében Kevin Reynolds rendezése erőteljes képet fest a történelmi korszakról, amikor azonban a vérebként nyomozó katona találkozik a tanítványokkal, és megtér, hirtelen ránk zúdul a töméntelen giccs. A produkció élő példája annak, hogy egy alkotó jóindulata és hite önmagában nem elégséges ahhoz, hogy a végeredmény is jó legyen.
