„A zene a vers éltető közege”

– Mi tartotta össze a Kalákát fél évszázadon át?

– Ezen a kérdésen sokszor én magam is eltűnődöm, hiszen nem szokványos, hogy egy zenekar ilyen hosszú ideig fennmaradjon. Az egyik magyarázat talán az lehet, hogy szerencsés ügyben szövetkeztünk: verseket énekelünk, ám sosem a gyorsan változó, pillanatnyi zenei divatirányzatokhoz igazodva. A Kaláka nem stílus, hanem műfaj: mindig is magát a verset akartuk felmutatni, mindig a költészet volt számunkra a középpontban. Ugyancsak fontos, hogy az alapjaink nagyon hasonlóak. Mindannyian zenei általános iskolába jártunk, mégpedig Kodály nevelési koncepcióján alapuló iskolába, ahol mindennapos volt az énekóra, de alakult az iskolában szimfonikus zenekar, működött kórus is, sőt, néptáncórákra is járhattunk. Ahhoz képest, hogy milyen felfutása volt Kodály zenepedagógiájának a hatvanas-hetvenes években, ma ez az oktatási forma szép lassan kikopik a világunkból – és nagyon hiányzik. Nem a profi zenészek képzését hiányolom, hanem azt a pedagógiát, amely jó ízlésű, zenei szempontból is művelt embereket igyekezett nevelni. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a zene milyen fontos az emberi léleknek.

– Vagyis a zene és a költészet szeretete hozta össze a zenekar tagjait. Ám ez talán még mindig kevés ahhoz, hogy hosszú évtizedeken át együtt muzsikáljanak…

– Körülbelül egy korosztály vagyunk, közös a célunk, ám ez még mindig kevés az együtt létezéshez. Az összetartás inkább emberi tényezőkön múlik, és ez nemcsak a zenekarra, hanem bármilyen más közösség tagjaira is igaz. Egyszerű dolog ez: mindig tudtunk és tudunk egymástól bocsánatot kérni – ahogyan a Szentírásban áll, ne menjen le a nap a te haragoddal –, és képesek vagyunk meg is bocsátani egymásnak. És akkor továbbgördül az élet. Azt hiszem, a Kaláka berkeiben sosem voltak és ma sincsenek olyan beidegzett gyűlöletkeltő pontok, ami fertőznék a levegőt és a lelkületet.

– A Kaláka által képviselt műfaj valójában az egyik legősibb irodalmi forma: az énekelt vers. Létezett egyáltalán költészet dallam nélkül?

– Kányádi Sándor bácsi sokszor emlegette, hogy Gutenberg a könyvekbe száműzte a költészetet, és azt is olvastam valahol, hogy körülbelül százötven éve olvassuk némán a verseket. Persze a nyomtatás technikájának elterjedése újfajta lehetőséget nyitott a költészet előtt, elég csak a korábban nem létező képversekre gondolni. Ám a régebbi korokban magától értetődő volt, hogy közösségben, hangosan szóltak a költemények. A vers hordozója hosszú évszázadokon át a zene volt, ez volt a valódi közege, az énekelt versekkel csupán ezt az ősi, régóta meglévő formát elevenítettük fel. Egyébként a vers amúgy sem alkalmas a gyorsolvasásra: erre a műfajra időt kell fordítani.

– Mi alapján választják ki a megzenésítésre szánt verseket?

– Van, hogy az embernek eszébe jut egy költeményről egy zenei gondolat, és úgy érzi, érdemes volna elénekelni. Behozza a zenekari próbára, és ott kiderül, mi lesz az ötlet sorsa, felkerül-e a repertoárra vagy sem. Persze működhet másképp is. Egy költőnek évfordulója van, vagy bármely más okból fontos, hogy elővegyük a műveit, és a kiválasztott verseire megszületik a zenei anyag. A Helikon Kiadó és a Gryllus Kiadó Hangzó Helikon sorozatában megjelentetett Kányádi-, Kosztolányi- vagy Szabó Lőrinc albumunk példák erre. Régebben jellemző volt, hogy a televízió vagy a rádió által szerkesztett irodalmi műsorok rendeltek tőlünk dalokat, így született meg a Villon-albumunk vagy a Vas István verseit feldolgozó anyagunk. És persze ott voltak a televízió ifjúsági műsorai, mint a Cimbora vagy a Költészet játékai – ma már sajnos ilyen tematikájú műsorok nem készülnek.

– És mi dönt arról, hogy milyen zenei köntösbe öltözzön egy költemény?

– József Attila Születésnapomra című versét egy általunk nem ismert, korabeli francia sanzonra írta, mi pedig egy ahhoz vélhetően hasonló dallamot szereztünk. Villon balladája esetén beszűrődik a zenébe a középkori hangulat, míg Kányádi Sándor Két nyárfa című versénél a magyar népzenei hatások szinte magától értetődőek. Sándor bácsitól egyébként sok verset kaptunk, még kéziratban a Kuplé a vörös villamosról címűt. Mondta, nem kell sokat gondolkozni a dal stílusán, már odaírtam a címébe. Összességében azonban mindig a vers ránk gyakorolt hatása dönt a stílust illetően.

Egyébként számos költő fontosnak tartotta ezt az apró kiegészítést rögzíteni a versek mellé, Arany János Zách Klára balladájánál odaírta alcímként: „Énekli egy hegedős a XIV. században”. Már ennyi információ is elég, hogy megadja a zene alaphangulatát.

– Lehet példa mindennek a fordítottjára, hogy a dalra születik a vers?

– Manapság a költők számára talán ritkább módszer, de megtörténhet – hozzáteszem, csak manapság szokatlan, ugyanis így írta a költeményeit Balassi, Petőfi, sőt, még Arany is. Legújabb zenei anyagom Lackfi János verseivel egy albumban jelent meg, Itt járt a földön címmel. Életemben ez az első olyan lemez, amelyhez előbb készült el a dallam, és utána születtek a versek. Egészen pontosan úgy történt, hogy a pandémia idején álmodtam egy melódiát, elküldtem Lackfi Janinak és kértem, írjon rá verset. Egy dicsőítő éneket írt. Ez a levélváltás indította el a ciklust, amiből aztán a keresztény évkörre, tehát a nagyhét minden napjára és a többi keresztény ünnepre is íródott költemény. A Szépművészeti Múzeum jóvoltából csodás, XV–XVII. századi képzőművészeti alkotások kerültek a versek mellé, így igazán különleges kiadvány látott napvilágot.

– Generációfüggő ez a műfaj?

– A költészet nem generációs műfaj. Persze van gyerekműsorunk, játszunk a legkisebbeknek, miközben igenis lehet nekik komolyabb hangvételű verseket is énekelni. Ahogyan Kányádi Sándor bácsi mondta, nem baj, ha mire értik, tudják kívülről. Azt is tőle hallottuk, hogy nincs gyermekvers meg felnőttvers, csak vers vagy nem vers. Weöres Sándor is azt mondta, hogy sosem írt gyerekverset, hiába aggatták jó néhány ritmusos költeményére ezt a meghatározást. A pályánk kezdetén valahogy evidens volt, hogy a saját generációnknak játsszunk, az akkori húszévesek, az egyetemi évfolyamtársaink ültek először a közönség soraiban. Aztán nyílt az olló, felkértek minket, hogy adjunk gyerekműsort, majd bekerültünk a színházi életbe, ahol már a tőlünk jóval idősebbeknek is zenéltünk. 1995-ben megismerkedtünk Latinovits Zoltánnal, sok közös, emlékezetes fellépésünk volt, sajnos csak másfél évig tartott az együttműködésünk. Ám ez a forma hagyományt teremtett: az egy színész és a Kaláka „sorozatban” nagyszerű művészekkel dolgozhattunk együtt, többek között Kozák Andrással több száz fellépést megértünk, Varga Vilmossal 1981-ben erdélyi turnénk volt, Máté Gáborral a Kosztolányi-műsort adjuk elő, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészével, Bogdán Zsolttal Vannak vidékek című Kányádi-műsorunkkal járjuk az országot. A fiatalabb költőgeneráció – mások mellett Lackfi János, Varró Dániel, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina – verseiből is zenésítettünk már meg.

– Amikor a Kaláka indult, a tévé és a rádió jelentette azt a felületet, amivel el lehetett jutni a szélesebb közönséghez. Ma ott az internet, ami szinte korlátlan lehetőséget nyújt, ám el is aprózza a közönség figyelmét…

– Szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen kaptunk támogatást a Kaláka 55 jubileumi évére – és ebben benne van a magyarföldi Fatemplom Fesztivál és az idén negyvennegyedik Kaláka Fesztivál megszervezése is –, mégsem könnyű a dolgunk, hiszen egyre nehezebb megtalálni a helyét a produkcióknak. A mi fiatalkorunkban evidens volt, hogy az Egyetemi Színpadon fellépjünk egy verses esttel. Ma egyre kevesebb az ilyen hely, vagy lehet, hogy nincs vele kapcsolatom. És ezt nem panaszképpen mondom, ugyanis bár nehézkes a szervezés, mégis olyan helyekre jutunk el a Kalákával, ahová addig sosem: sokszor a kistelepüléseken nagyobb létszámú közönség fogad minket, mint egy nagyvárosban. A helyiek pedig nagyon hálásak, hiszen sokaknak nem adódik lehetőségük arra, hogy beüljenek színházi előadásra vagy hangversenyre. És ez a Déryné programnak is köszönhető, aminek keretében Kányádi-estünket megrendezik többfelé. Ugyanakkor hiába zenélünk ötvenöt éve, ez ma már nem garancia arra, hogy elérjük a közönséget. Nemrég egy nagyvárosban volt nagy sikerrel koncertünk. Nagyon szerették az egyetemista fiatalok, ám utóbb elmondták, ha tanáruk nem hozza el őket, nem is tudtak volna az eseményről. Vagyis újra és újra meg kell küzdenünk a közönséghez való eljutásért, egyszerűen el kell fogadnunk, hogy megváltoztak a körülmények, az adminisztráció, a technikai környezet, másképp kell kommunikálni, és legfőképp meg kell jelenni a virtuális térben. A lényeg azonban, hogy amit a színpadon teszünk, az változatlan. A többi elsajátítható.

– Januárban indult az ötvenötödik jubileumi évad. Milyen programokkal készülnek?

– A Kiss Anna 85. születésnapján tartott koncertünkkel köszöntöttük a jubileumi évet, ami csodásan sikerült – egyébként Kiss Anna Éjszaka, kéktollú című verse 1977-ben a legelső albumunkra is felkerült. Az évadban folytatjuk a Kányádi-est koncertjeit, és lesz Kaláka 55, ez utóbbi egyfajta esszenciáját adja majd az elmúlt ötvenöt évnek. Egyet ígérhetek: nem tervezzük, hogy óriásplakátokkal bombázzuk a közönséget, hiszen továbbra sem stadionközönségnek játszó zenekar vagyunk. Akusztikus dalokkal lépünk a színpadra, és aki ellátogat a koncertünkre, egyvalamit biztosan átélhet majd: a költészet sosem múló varázsát.