Csodagyermekként indult a feneketlen mélységű angyalföldi nyomorból, és Dohnányi Ernő segítségével került a Zeneakadémia növendékei közé. Tanára Keéri-Szántó Imre, majd Ferenczy György volt, kamarazenét Weiner Leónál tanult.

Tehetsége sokakban keltett irigységet. Az „előkelő” művészvilág nehezen fogadta be, hiszen a zsenialitást nehéz elviselni. 1945-ös leszerelése után a pesti éjszaka lett a munkaadója, zenés eszpresszók sztárjaként csillogtatta improvizálóképességét, amely egyedülálló volt a magyar zenei életben. Segítséget mégsem kapott senkitől, pedig jól tudták: ritka drágakő szikrázik a füstös lokálokban. Életrajzi ihletettségű könyvében így ír: „Híres előadóművészek, akik történetesen megfordultak Budapesten, eljöttek egy üveg pezsgőt meginni azokban a lokálokban, ahol esténként dolgoztam […] És amikor elhagyták a helyiséget, többnyire meglehetősen berúgva, sokan meg voltak győződve, hogy a zongorám legalábbis valahogy trükkös.”

Ekkor 1950-et írtak, és elhatározta, hogy családjával együtt külföldön próbál érvényesülni. Nem volt szerencséje, mint máskor sem. Az ÁVH emberei a határon elfogták őket, majd fizikai bántalmazással „fűszerezett” kihallgatás után munkatáborba küldték, ahol hatalmas kőtömböket hordattak a művésszel. Kezei teljesen tönkrementek, kézcsontjait kalapáccsal verték a pribékek, mivel tudták, hogy zongoraművész. 1953-ban szabadult.

Ismét az éjszakai mulatók következtek. „Néhány órás zongorázás után kezem minden ízülete megdagadt […] hogy dagadt ujjaimat erre a másféle erőfeszítésre rászorítsam, fel kellett vennem a csuklóvédőmet, amelyek tartották az ízületeket, enyhítették a fájdalmat […] ezek után jó néhány kollégám elkezdett bőr csuklószorítót viselni, miután meg voltak győződve arról, hogy ez valami trükkös kitaláció részemről, ami a virtuozitásomat emeli” – írja önéletrajzában.

Végre Ferenczy György segítségével pódiumot kapott. Koncertjeit a közönség rajongó tapssal jutalmazta. Így érkezett el 1956. október 22-e, amikor Bartók II. zongoraversenyét játszotta. Érdekes módon ezt a koncertet egy kínai pianistától „örökölte”; akkortájt ezt a művet szinte lejátszhatatlannak tartották. A hivatalosan felkért kínai zongoristának hat hónap állt rendelkezésére, hogy betanulja a művet; hat hétig habozott, mielőtt lemondta a szereplést. Erre így emlékezik emlékezik Cziffra György: „Ez a zene a maga szinte tébolyult bonyolultságával, mely mégis maga a kristályos rend, kiváltotta belőlem azt, hogy túltegyek magamon, és a közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva.” A forradalom hangulata akkor már a levegőben volt, és Cziffra személye egyébként is a szabadságeszmét szimbolizálta. A közönség dübörgő tapsa felért egy tüntetéssel. És másnap már átszakadt az emberekben a gát. Megnyíltak a határok, és a művész családjával együtt Bécsbe emigrált. Nagy volt itthon a nyomor, a szenvedés, a megaláztatás, és túl kicsi egy zseniális művész mozgástere. Választott hazája azonban Franciaország lett. Élete nagy részét a Párizstól alig ötven kilométernyire levő kisvárosban, Senlis-ben töltötte. Itt látta meg azt a XII. századi királyi kápolnát, amely méltán nevezhető Franciaország bölcsőjének; itt mondták ki a Karoling-dinasztia trónfosztását, itt kiáltották királlyá Capet Hugót.

Cziffra György, és felesége, Soleilka, 1972-ben a „nagy francia” André Mal – raux tanácsára megvásárolta az akkor fizető autóparkolóként (!) működő templomot. A romos épületet szinte két kezük munkájával építették fel, pedig annyira reménytelennek tűnt a vállalkozás, hogy Malraux azt mondta Cziffrának: „Ha magának sikerülne ezt a szépséget feltárni, Franciaország gyertyát gyújtana tiszteletére.” A kemény munkához szokott Cziffra házaspár csodát teremtett Senlis-ben. Létrehozták – ahogy ők nevezték – a „minden művészetek templomát.” A gótikus ívek koszorújában a bejárat fölött ez áll: Foundation Cziffra és Auditorium Franz Liszt.

Mélyen vallásos ember volt. Másképp nem is élhette volna túl élete tragédiáit. 1992-ben megkapta a legmagasabb francia kitüntetést, a Becsületrend tiszti fokozatát. Amíg magyar él a Kárpát-medencében, addig a muzsikát Cziffra György jelenti, ujjai ma is futamokat játszanak az égi zongora billentyűin. Jó lenne, ha a magyarság ma is meghallaná ezt a zenét, mint 1956 októberében.

Hankó Ildikó