Ady Endre – Aki volt, és aki nem

Ady Endréről kritikusan írni még ma is veszélyes. Legalábbis kockázatos. Hiszen ellentmondást nem tűrően költőfejedelemmé, sőt, a múlt század legnagyobb költőjévé, sőt, a legelvakultabbak Minden Idők Legnagyobb Költőjévé cementezték a mindmáig egyeduralkodóvá erőszakolt ideológiai alapú irodalomtörténeti narratívában. Ez önmagában bizonyítja, hogy az állítás valótlan, a kultusz hamis. Sőt, magyar öngyilkosság – de erről mindjárt. Előbb azonban hozzunk olyan gondolatokat, amelyeket Ady egyik, művészi nagyságában és ezért értékítélete hitelességét illetően megkérdőjelezhetetlen kortársa fogalmazott meg. Kosztolányi Dezső Az írástudatlanok árulása – különvélemény Ady Endréről (A Toll, 1929. július 14.) című esszéjéből idézünk néhány határozott megállapítást, megalapozandó további okfejtésünket.

„A költő a kifejezés művésze. Hivatása az, hogy a benne alaktalanul forrongó természeti erőket, melyeket értelemmel nem lehet megközelíteni, érzékletesen megformálja, mintegy létezőt teremtve a megfoghatatlanból, s ezzel a roppant munkával véget is ér hivatása. Ha politikai költészetre vetemedik, két veszedelem fenyegeti. Vagy néven nevezi, hogy mit akar, s akkor tartalmas, de művészileg lapos és unalmas. Vagy pedig csak céloz erre, messziről, tétován, s akkor pufogóvá, fráziscséplővé, jelszavassá válik, afféle dörgedelmes néptribunná. (…) Csak egyetlen dolog indokolja és fogadtatja el a politikai költészetet: a teljes elfogultság. Az az elfogultság, amely nem tekint sem jobbra, sem balra, hanem vakon hisz abban, amit hirdet, végletek közt hánykolódik, nem bánva, hogy fölszakad belőle a természet minden sara, önzés, gyűlölet, harag. Efféle kitárulás megrázó, mert emberi és szép is lehet, mert a költőnek művészi lendületet, teremtő erőt adhat a dühe. Adynál ezt ritkán tapasztaljuk. Politikai verseit többnyire megrendelésre írta a napilapok tárcarovatába, vagy a Galilei-kör március 15-i ünnepére (…) Ezek a versei nagyhangúak, döcögősek, fáradtak. Olyan általánosságokon nyargal, melyeket egy névtelen vezércikkíró is átallana vállalni.”

Kosztolányi tehát esztétikai kritikával illeti Adyt, rámutatva, hogy művészetét pénzért egy ideológia szolgálatába állította. Ez bizony intellektuális prostitúció, mely meghasítja a személyiséget. Ez kiviláglik Ady némely verséből, amelyben mintegy megpróbált kitörni a szabadkőműves zsold béklyójából – mert erről van szó, amint ezt sokkolóan alapos részletességgel Raffay Ernő történész professzor több kötetben is feltárta és bizonyította.

E tény és az ebből fakadó esztétikai megbicsaklások pedig arra vetnek fényt, hogy az Adyt a magyar líra trónusára vagy legalábbis annak környékére rajongó lelkesedés finoman szólva is indokolatlan.

Különösen azért, mert életművének számos politikai publicisztika is szerves része. Ezek pedig a maguk gőgös, dölyfös magabiztossággal megbélyegző, gyakran egyenesen uszító hangvételével egyenesen kártékonyak. Ha ma a baloldali, liberális propagandisták felelősségét vetjük fel az amerikai konzervatív véleményvezér, Charlie Kirk meggyilkolásában, akkor bizony aligha túlzás Ady mélységesen igazságtalan és hamis gyalázkodásait is fellelni gróf Tisza István meggyilkolásának gyúanyagában.

Ezért állítja dr. Bartha József irodalomtörténész, Kuszkó István nyugalmazott magyar királyi mértékhitelesítő, irodalomtörténész (ő az alább tárgyalt kötet megjelenésekor már nem élt), Kovách Géza rajztanár és Kőszegi László művészeti író, tanár az először a Stephaneum Nyomda kiadásában 1941-ben megjelent könyvük címében, hogy Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság.

A könyvet 1945-ben természetesen betiltották, ezért nagy hiányosságot pótolt a Fehérlófia Kiadó, amikor 1998-ban ismét megjelentette e fontos esszékötetet (házi könyvtárunkban ez a kiadás található.)

A négy szerző esztétikai, erkölcsi és politikai nézőpontból is górcső alá vette Ady életművét. Vizsgálódásuk következtetése lesújtó, de sajnos cáfolhatatlan, még úgy is, hogy a korszellemből fakadó néhány komolytalan és téves hivatkozás gyengíti az érvelést, a helyenként túlhabzó, bár jogos indulat pedig a méltányolható enyhítő körülményeket nemigen veszi figyelembe. Ady ösztönös zsenije aligha tagadható – de erkölcsi bűne annál nagyobb, hiszen, amint Szent Lukács evangéliumában olvassuk, „aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól annál többet kívánnak.”

A Kovách Géza által jegyzett Gyógyulás útján című előszó végén a szerző határozott felszólítással jelöli ki a kötet gondolatiságát: „félre a lelki ragályosokkal!” Dr. Bartha József pedig Ady magyarellenes publicisztikai munkásságából villant fel botrányos, az örök SZDSZ hangján gyűlölködő idézeteket (amelyeket bármelyik mai SZDSZ-es propagandista szó szerint saját nevére vehetne.) Csak egyetlen az idézett Ady-szövegek közül, hogy ne tűnjön túlzásnak a magyarellenesség megállapítása: „magyar történelem, magyar kérdés, magyar fátum ennyi: néhány száz erőszakos család uralkodott, álnokoskodott, kegyetlenkedett, barbárkodott egész Magyarországon. Ezek kinevezték magukat Magyarországnak és a szent magyarság nevében kötötték az üzleteket és zsebüknek egy kis sereiméért felfordítottak mindent. (…) a kétes eredetű, minden európai fajtától elütő, zavaros, elvegyült magyarság olvasztást jött siettetni ebben a középeurópai kohóban. Ha nem is dogma értelmében, de vannak eredendő bűnök, ám szerencsés gyermek eredendő bűneit lemossa a zseni, a nagyrahivatottság szent keresztsége. Magyarország sohasem volt ilyen fölmentendő bűnös, mert Magyarország még önmagáé sem tudott soha lenni, szabad prédája volt vad urainak, egy sötét börtön a kultúráskodó Európa közepén.” Ez volna tehát Ady felfogásában az általa „balkáni fajták közé ékelt korcsmagyarság”-nak minősített nemzetünk.

Mindemellett – állapítja meg dr. Bartha József – Ady vadul egyházellenes is volt, nem szűnt meg ostorozni a klerikális antiszemitizmust, miközben egyszerre félte és csodálta a jellemzően zsidó családokból jövő polgári radikálisok aktivizmusát, míg végül magáévá téve látásmódjukat, maga is mindenben, így például az ír nemesi felmenőkkel rendelkező Egán Ede által irányított úgynevezett hegyvidéki akcióban is sötét antiszemitizmust látott, noha ezzel a magyar kormány a galíciai illegális bevándorlók súlyos szociális és társadalmi válságot eredményező uzsorázásától igyekezett megszabadítani a kárpátaljai ruténeket. „Mentik a ruthént, hogy ütessék a zsidót”, mocskolódott Ady Mely ápol s eltakar című cikkében (Nagyváradi Napló, 1902. november 7.), idézi dr. Bartha József a kifejezetten aljas szöveget. Ez a meghasonlottság végül a magyarságból való demonstratív kilépésbe torkollott A bélyeges sereg című versében:

Okkal teszi fel hát a maga esszéje címében a kérdést Kuszkó István: Hogyan terem nálunk a híres költő? A válasza pedig ez: „először nemzetgyalázással, osztály ellen való izgatással, azután a kommunista elvek magasztalásával, a proletárdiktatúra előkészítésével, és főleg a szabadkőműves-láncba való belépéssel.” Kovách Géza pedig igen pontosan állapítja meg Halálcsárdás című írásában, hogy „a földalatti szervezeteknek legnagyobb eredménye nálunk, hogy sikerült belopniok Ady Endrét az intelligencia lelkébe.” És hozzáteszi: „Sok ilyen zsenit kívánnak nekünk ellenségeink!”

A kitűnő művészeti író, tanár, Kőszegi László Sub specie aeternitatis (magyarul: az örökkévalóság álcája alatt) című esszéjében „hisztérikus duhaj pózt” tulajdonít Adynak, és fölteszi a kérdést: „annyira szegény-e a magyar esztétikai kultúra, hogy mindenekfölött kelljen csimpaszkodni egy zavaros kincsbe?” Hiszen, írja a szerző, „költészetünk eddig oly egészségesen virágos varázsdalából a freudizmus magyarul búgása-csilingelése lesz Ady verseiben.” Pedig, így Kőszegi László, „a művészet az Isten második, játszibb teremtő munkája az emberen keresztül, valami ihlető malaszt segélyével. E malaszt a lángelmeség.”

Ugyanakkor Kőszegi László elismeri a tehetséget a maga romlottságában is. „Ez a furcsa géniusz, óriási színes félszárny – a másik szárny csonka, s alattuk egy beteg jómadár, ki maga sem tudja, sokszor hova csapkod -, kivág időnként érdekes, megkapó lendületeket. Sikerült költeményeit nagy (de igazi nagyjainkéval ritkán fölérő) stilisztikai értékeknek lehet tekinteni. (…) Tisztább pillanataiból van néhány tartalmilag is nemes zöngelmű költeménye.”

Igen, az ösztönös zseni lelke mélyéről kiszakadtak menekülni vágyó, vakon fölfelé vágyó nagy segélykiáltások. Mégis, idéz Kőszegi László egy korabeli tanulmányból, Ady Endre „egész életére tragikus sors árnyéka borul, anélkül, hogy ennek a tragikus életnek hősévé tudott volna lenni. Kevés, lelki megrázkódtatások, kataklizmák nyomán támadt felvillanó fény és sok-sok vergődéses, sötét éjszaka, sok-sok idétlen tapogatózás, gyötrelem mámora, mesterséges narkózisa és nyugodt tisztánlátás lucidum (magyarul fényes – Á.B.) intervalluma. (…) Meghasonlott, összetört lelkű ember, kinek darabokra vált lélektükrén rettentő sok árny mellett alig egy-két fénynyaláb bujdosik. Zajgó, piszkos hullámokon éltét lélekvesztőn mentő árvízi hajós, ki nem tud sohasem magyarsága, sem tiszta szerelme békés partjain kikötni. (…) Egy eltékozolt életű zseniális magyar, kin nem sugárzik egy Vörösmarty kétségbeesésének fénye, sem Széchenyi őrületbe hajtó tépelődésének árnya, sem Tompa szelíd rezignációba boruló élni akarása, sem Végvári szilaj, dacos, élni kívánó magyarsága: ez Ady.”

Megosztó, mondhatni, provokatív kötet a négy szerző Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság című munkája. Különösen mai szemmel. Mégis érdemes minden, Ady mellett másokat is eltaláló nyilvánvaló túlzásával, méltánytalanságával, vakvágányos kitérőjével is végiggondolva újraolvasni, mert örök igazságaival hozzájárul a reális Ady-kép megrajzolásához.