Ahogyan nem szép élni

Tennesse Williams eredetileg 1947-ben bemutatott drámája New Orleansban játszódik. Ide érkezik a címben szereplő, Vágy nevű – 1948-ig valóban létezett – helyi villamosvonal egyik járatával Blanche, hogy meglátogassa a testvérét.

Húga, Stella a férjével, Stanley Kowalski lengyel származású gyári munkással lakik egy szerény, másfél szoba-konyhás lakásban. És itt egykettőre kiderül, hogy a Kowalski-ház feje és a vendég nem szívelik egymást: Blanche ugyanis jó családból származó, művelt asszony, aki elvárja a környezetétől, hogy úrinőként kezelje. A műveletlen, nyers, már-már állatias Stanley azonban nem hajlandó rá. És mert mindezek mellett még gyanakvó is, nekilát, hogy felderítse sógornője múltját.

Így lassan feltárul: az asszony életének kudarca elől menekül. Házasságának lezárulta után érzelmileg instabillá vált, és mert képtelen volt fenntartani a jelzáloggal megterhelt családi birtokot, Belle Reve-et elvitte a bank. A birtok francia eredetű neve igazán beszédes: „Gyönyörű álom”… És mivel egyre többször nyúlt a pohár után, és magánál jóval fiatalabb férfiak karjaiban igyekezett vigasztalódni, környezete olyan erkölcsi kategóriába helyezte, amelyben semmiképp sem akart megmaradni.

De mert vonzereje egyre csökken, alig hatvanöt cent van a tárcájában, és nem bírja huzamosabb ideig alkohol nélkül, gyakorlatilag egyetlen esélye van, hogy a felszínen maradjon: találnia kell valakit, aki mellett megállapodhat, vagyis aki hajlandó feleségül venni. Részben tehát ezért érkezett New Orleansba.

Mitch – Stanley egyik pókerpartnere – érdeklődni is kezd iránta, ám amikor Kowalski elárulja neki, amit megtudott, a férfi megszakítja Blanche-sal a kapcsolatot. És amikor Stanley egy éjjel egyedül marad a lakásban a sógornőjével – felesége, Stella kórházban van, első gyermekük születését várva –, valami borzalmasat művel vele.

A vágy villamosa tehát minden szépítés nélkül mesél arról, milyen esélyei vannak egy előkelő környezetben felnőtt, egyedül lévő, korosodó nőnek, ha alapvetően más környezetbe kerül, olyan emberek közé, akik vajmi keveset adnak arra, hogy finomak és udvariasak legyenek.

De a dráma nem a társadalmi ellentéteket kívánja bemutatni. Arra összpontosít, miért konfrontálódik olyan komolyan és elkerülhetetlenül Stanley és Blanche. Nos, mert nemcsak családi hátterük, neveltetésük és szocializációjuk különbözik, de egyéniségük és habitusuk is.

Blanche a valósággal való szembenézésre képtelen álmodozó, aki a realitás helyett a varázslatot keresi, és az igazság helyett azt mondja, aminek szerinte lennie kellene. Tragédiája így nem is annyira abban áll, hogy eljárt felette az idő, hogy egyedül van és kezdi elveszíteni női varázserejét. Sokkal inkább abban, hogy sikeresen hazudott önmagának: ha más nem is, ő elhiszi, hogy mindaz, amit a jövőjére vonatkozólag elképzelt, valóra válhat. Hogy általában nem őszinte, és hajlamos érzelmileg manipulálni, anyagilag kihasználni másokat, mindehhez képest másodlagos.

Stanley ezzel szemben földhözragadtan praktikus gondolkodású, szókimondó, sértett büszkeségén túl leginkább az indulatai hajtják – no meg az, hogy késztetéseit akár erőszak árán is kiélje. Kényeskedésnek, körülményeskedésnek sem a szavaiban, sem a tetteiben nincs nyoma; legszembeötlőbb vonása a megmásíthatatlan, kikezdhetetlen énközpontúság, amely úgy magasodik a hétköznapi önzés fölé, ahogy egy felhőkarcoló egy családi ház fölé.

A darab így elsősorban az elképzelt és az objektív valóság összeütközésének drámájaként jellemezhető, ugyanakkor a szeretetéhség csillapíthatatlanságáról vagy az elmagányosodásról is van közölnivalója.

A Budaörsön látható, Ördög Tamás rendezte előadásban Stella és Stanley lakása csak első ránézésre tűnik otthonosnak és kényelmesnek, a későbbiekben többször is bebizonyosodik, hogy egyáltalán nem az. Nyomasztóan szűkös, a fürdőt leszámítva egyetlen helyisége sincs, ahol magában lehetne az ember; a konyhában műanyag kerti székek várják a beléjük telepedőket; a plafonon bántó, már-már kíméletlenül hideg fényt árasztó világítótestek függenek, mintha csak a lakásban tapasztalható érzelmi klímáról akarnának egyet s mást jelezni.

Takács Katalin igazán erős alakítást nyújt: hibátlanul hozza a virágkorán immár túl lévő, mind lehetetlenebb helyzetbe kerülő, alkoholfüggő asszonyt, aki mindennek ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy dámaként kezeljék. Az asszonyt, aki csak ritkán igazán őszinte, és aki iránt minden mellébeszélése, terelése, alakoskodása és manipulációja ellenére sem lehet kizárólag ellenszenvet érezni.

A meghívott vendégként színpadra lépő Rába Roland Stanley-je már-már riasztóan élethű: minden megnyilvánulásában minden szimpatikus vonást nélkülöző, arrogáns bunkó. A nézőnek nem kell hosszan kutatnia az emlékezetében, hogy felidézze, mikor és hol találkozott már hozzá hasonló alakokkal…

Bohoczki Sára a nővérét szerető, de tőle távolságot tartó teremtéssé formálja Stanley feleségét, a bántalmazott Stellát: nyilvánvaló, hogy a fiatalasszony elfogadta a sorsát. Nemhogy ahhoz nincsen elegendő testi és lelki ereje, hogy a férje ellenében érdemben kiálljon Blanche-ért, de ahhoz sincs, hogy magát megvédje.

Ilyés Róbert Mitche egyszerre sebzett és sebző, kezdetben elfogadható választásnak tűnő, a döntő pillanatban azonban alkalmatlannak bizonyuló férfi: konfliktuskerülőnek és kényelemszeretőnek mutatkozik, nem hajlandó megkérdőjelezni domináns kártyapartnere szavait, így nem hajlandó rá, hogy a Blanche-sal való kapcsolat kedvéért kimerészkedjen a komfortzónájából.

Eunice a Kowalski házaspár egyik szomszédja. Koós Boglárka megformálásában vagány és határozott kiállású lány lett belőle: mintha egyedül ő volna képes legalább némi disztingválásra szorítani Stanley-t, aki enélkül úgy lépne át bizonyos határokat, hogy fel sem tűnne neki. Tulajdonképpen ez a lány a darab egyetlen igazán rokonszenves karaktere – kár, hogy szerepe túlságosan kurta ahhoz, hogy a néző többet megtudjon róla.

Aki tehát ellátogat Budaörsi Latinovits Színházba, hogy megtekintse A vágy villamosát, kissé nyers, ám lényegre törő előadást láthat, amely végeredményben arról szól – a XXI. századi befogadó számára is érhető módon –, hogy mi kell (kellene) ahhoz, hogy a közös fedél alatt tartózkodók képesek legyenek huzamosabb ideig elviselni egymást anélkül, hogy bántani kezdenék a másikat.

És miután megválaszolta magának ezt a kérdést, a néző eldöntheti, hogy ha rajta múlna, hová utazna a Vágy nevű vonal villamosával.