Ahol a menny közelebb van a földhöz

Ha belépünk egy fakazettás mennyezetű templomba – már csak a fa természete miatt is –, meleg, barátságos hangulat fogad bennünket. Majd amikor felnézünk a többtucatnyi, egyedi mintával díszített kazettára, egy pillanat alatt kiszakadunk a mindennapi valóságból, és megpróbáljuk megfejteni a fejünk felett sorjázó képek nekünk szóló üzenetét. Merthogy ez a „fenti” világ tele van szimbolikus jelentésekkel, amelyek hol a teremtés sokszínűségét, hol az élet mulandóságát, hol pedig Isten dicsőségét jelenítik meg.

Jóllehet fakazettás mennyezetekkel már az ókori Görögországban és Rómában is találkozhattunk, ezeket akkoriban elsősorban még nem díszítésként, sokkal inkább a kőből készült mennyezetek súlyának csökkentésére alkalmazták. Aztán következett a késő középkor, majd a reneszánsz, amikor az esztétika egyértelműen átvette a vezető szerepet, a festett fakazetta pedig nemcsak a templomokban, de a főúri házakban is divatossá vált. Európai, különösen is Kárpát-medencei elterjedésében és népszerűségében jelentős szerepet játszott a reformáció, amely a katolikus templomok túlzott pompáját elvetette ugyan, de mindeközben a szépre való igény továbbra is megmaradt. A bálványimádás eszközének tartott szenteket és Máriát ábrázoló freskók és szobrok helyét ezért többnyire stilizált virág- vagy állatmintás, bibliai jelenetekből merítő festett famennyezetek, karzatok és padok vették át, amelyek készítői kezdetben tanult festők, később pedig céhes keretek között dolgozó, ügyes kezű festőasztalosok, az úgynevezett mennyezők voltak.

A mennyezők művészete

Ezek a mennyezőmesterek, akik meg voltak róla győződve, hogy a templom plafonjára festett szimbólumaikkal sikerül a mennyet közelebb hozniuk a földhöz, nemcsak festeni tudtak kiválóan, de jól ismerték a népművészeti motívumokat és az ókeresztény szimbolikát is. Leginkább fenyőfával dolgoztak, mivel az egyrészt jól megmunkálható, másrészt könnyen beszerezhető alapanyag volt. A simára gyalult, méretre vágott deszkákat sosem a helyszínen, hanem még a műhelyben díszítették a mintákkal, amelyeket többnyire mintakönyvből választottak ki. Bár mintakönyv nem maradt ránk, létére enged következtetni a kis változatokban tovább élő különféle mintaelem. A festék – általában tempera – száradása után már az asztalosoké lett a főszerep, akik a mennyezetet tartó fő- és mellékgerendákra vagy a lécezésre rögzítették a gyakran előre megszámozott deszkákat.

– A történelmi Magyarország a festett kazettás templomok tekintetében világviszonylatban az első helyen áll, olyannyira, hogy a Kárpát-medencében ilyen-olyan állapotban ugyan, de még ma is több fakazettás mennyezetet találhatunk, mint Európában összesen. Erdély, Felvidék és Kárpátalja mellett sok van belőlük a Felső-Tisza-vidéken, illetve a Dél-Dunántúlon – sorolja Gaál János Népművészet Mestere díjas restaurátor, bútorfestő, aki már diplomamunkáját is a kalotaszegi Kispetri református temploma két festett mennyezetkazettájának restaurálásáról írta a Magyar Képzőművészeti Főiskolán.

– A történeti Magyarországon a legrégebbi festett fakazettás templom a felvidéki Szmrecsányban található, amelynek külön érdekessége, hogy a hosszanti keskeny deszkákon az ellentétes hajlású indákat különböző virágminták díszítik, amelyek ráadásul a reformáció előtti időkből, a XV. századból származnak. Ez a legkorábbi stílus. De körülbelül ugyanekkorra datálható a Kis-Küküllő menti település, Gógánváralja templomának 48 festett kazettája is, melyeket jól képzett, olasz iskolán tanult mester készíthetett az 1500-as évek elején. A növényi ornamentikájú, illetve figurális kazetták művészeti jelentőségét jól mutatja, hogy 1903-ban a Szépművészeti Múzeum megvásárolta őket, és ma is láthatóak a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán.

Értékmentés, értékteremtés

A legtöbb festett kazettás mennyezet a török hódoltság után a XVII., de még inkább a XVIII. században készült, különösen is sok Kalotaszeg környékén, mely már akkoriban is a magyar népi építészet és a protestáns egyházi művészet egyik központjának számított. Itt mindenképpen ki kell emelni a szász származású Umling családot, akik az 1740-es évek elejétől mintegy fél évszázadon keresztül meghatározó szerepet játszottak Kalotaszeg, de néhány más terület református templomainak és bútorainak díszítésében is. A század végére aztán a festett fakazettás mennyezetek divatja véget ért, sok helyen egyszerűen lemeszelték vagy átfestették azokat. Szerencsére azonban a XIX. század második felében – a nemzeti identitás erősödésével párhuzamosan – újra reflektorfénybe került a népi építészet, Schulz Ferencnek köszönhetően pedig a festett kazettákra is felfigyeltek. Schulz korának elismert építészeként ugyanis egy 1869-es tanulmányútja során ellátogatott Gógánváraljára, és olyannyira lenyűgözte a templom belső szépsége, hogy részletes felméréseket és rajzokat készített róla, amelyeknek köszönhetően máshol is megkezdődött a festett kazetták dokumentálása, később pedig restaurálása is.

Gaál János is a restaurátori munkája révén találkozott először ezekkel a festett kazettákkal, amelyek aztán annyira elvarázsolták, hogy előbb tékákat kezdett el festeni, majd később már maga is készített új, ám a hagyományokat követő mennyezetkazettákat. Előbb csak a maga örömére és családjának, barátainak, majd helyi közösségeknek, közintézményeknek is.

Közösség, elkötelezettség és főhajtás

Gaál János keze munkáját dicséri többek között a zuglói református templom múzeumtermének kalotaszegi Umling-mintákkal festett 16 mennyezettáblája, piactere, karzatának héttáblás mellvédje, festett padjainak díszes homlokdeszkái és a két oldalfalat részben borító stallumok. De ugyanígy életének és munkásságának fontos állomása volt a sukorói református templom karzatának mellvédjére festett tíz tábla vagy a leányfalui református templom számára ajándékba készített karzat és körablak, majd később egy jelképes összegért megfestett szószék, úrasztal, papi szék. Munkásságának csúcsa azonban minden bizonnyal a kalotaszegi Nyárszó református templomának festett 219 táblás mennyezete.

– Történelmet otthon és az iskolában is tanultam, a kettő ugyan nem találkozott, de tudtam az igazságot. Ennek köszönhetően biztos értékrend és értékítélet alakult ki bennem, aminek egyenes következményei lettek aztán a munkáim – vallja a festő-restaurátor mester, aki a Néprajzi Múzeumban eltöltött több mint három évtized restaurátori munka után is aktívan dolgozik otthonának kicsiny műhelyszobájában.

– Az Isten, haza és család hármasa mellett egy másik hármas, a közösség, elkötelezettség és főhajtás irányítja életemet. Hiszem, hogy egy közösséget az azonos értékrend és a közös értékvállalások tartják össze, így magamat elkötelezetten a nyelvi, kulturális és történelmi sorsközösségen alapuló, határokon átívelő egységes magyar nemzethez tartozónak érzem. Fontos számomra, hogy amit ettől a közösségtől, vagyis a magyar nemzettől kapok, azt vissza is adjam. Ezért rendeztem országszerte több kiállítást is a millennium tiszteletére, de ebből adódtak a különböző határon inneni és túli templomoknak szánt ajándékaim is. Soha nem a pénz, mindig az elvek miatt csináltam, azért, hogy eleget tegyek a főhajtásnak. Mert őriznünk kell nemzetünk kultúráját, hagyományait, nyelvét és történelmét.