Újonnan gyűjtött mesék, mondák a moldvai csángó népköltészetből
Ahol egy verés kettőt vár
Magyar Zoltán csángó trilógiájának utolsó része, a Világszépe a moldvai csángó népköltészet talán utolsó, még kiadatlan folklóranyagot tartalmazó gyűjteménye. A benne közölt mesék olykor nem mentesek a fanyar humortól, de aki kézbe veszi, arról is meggyőződhet, létezik-e a Grimm testvérek által ismertté tett Jancsi és Juliska csángó variációja. A mondákból pedig egyebek mellett kiderül, hogy aki a csíksomlyói búcsúban a felkelő napba pillant, a csángók körében elterjedt hiedelem szerint mit láthat meg benne.
Magyar Zoltán néprajzkutató 2022-ben jelentkezett a kétkötetes, összesen mintegy ezeroldalas Moldvai csángó mondakatalógussal, amely átfogó igénnyel mutatja be a címben szereplő, archaikus kultúrájú magyar népcsoport mondahagyományát. A könyv anyagának összeállítása során tudatosult benne, hogy monográfiája nem teljes, így újabb terepmunkába kezdett, melynek végén összeállt a szóban forgó harmadik kötet: a Világszépe – Moldvai csángó népi elbeszélések idén jelent meg, a Kairosz kiadó gondozásában.
A könyv csaknem félezer, zömében újonnan lejegyzett – többek között Forrófalván, Klézsén, Lujzikalagorban, Magyarfaluban, Pusztinán és Somoskán gyűjtött – szöveget tartalmaz. Nagyobbik részük monda, de 43 mesével is megismerkedhet az olvasó.
Ez utóbbiak már számuk alapján is érdemesek lehetnek a figyelemre, hiszen a Kallós Zoltán által kiadott Világszárnya – Moldvai magyar népmesék (2004) összesen 55 mesét, mondát és balladaszöveget tartalmaz, míg a Iancu Laura által gyűjtött Az aranyréce második, bővített kiadása (2022) húsz mesét, egy eredetmondát és egy népi anekdotát.
De a Világszépében olvasható darabok azért is érdekesek, mert a műfaj teljes spektrumát átfogják.
A legendamesék közül leginkább azok érdemelnek említést, amelyekben megmutatkoznak a moldvai népköltészet sajátosságai. Ilyen például a 22. szöveg, amely egy apokrif történetet mond el: miután József és Mária – Heródes király haragja elől – Egyiptomba menekült, Mária este, a szálláson megfürdette a csecsemő Jézust. Ezt követően a házigazda beteg gyermekét is megmosdatták ugyanabban a vízben, mire a kicsi nyomban meggyógyult. A felépült gyermekből aztán a lator lett, akit évekkel később Jézussal együtt feszítettek keresztre a Golgotán, és akinek Jézus megígérte, hogy vele lesz a paradicsomban. Annak idején meggyógyította a betegségét, halála óráján megmentette a lelkét – e két mozzanat összekapcsolása a moldvai csángó népköltészet egyik saját megoldásának tűnik.
A túlbuzgósága miatt leckét kapó Szent Péterről szóló apokrif mesében újabb ottani lelemény szerepel: egy intelem, amelyet Jézus a kísérőjéhez intéz: „Egy verés kettőt vár!” És hogy mi előzi meg mindezt? Nos, a több variációban (11–18. szöveg) összegyűjtött és közölt legendamese által elmondott történet így foglalható össze: amikor Jézus és Szent Péter Moldvában jártak, egy körtefa alatt észrevettek egy legényt, aki olyan lusta volt, hogy csak hevert a földön, várva, hogy a gyümölcs a szájába hulljon. Nemsokára megláttak egy leányt is, aki serényen mosott a folyó partján. Jézus azt mondta:
– Ez a dolgos leány annak a rest legénynek a felesége lesz!
Szent Péter erre elhatározta, hogy visszamegy és megveri a fiatalembert, hogy ne tétlenkedjen, míg mások dolgoznak. Útitársa figyelmeztetésével nem törődve így is tett: alaposan helybenhagyta.
Három év múlva Jézus és Szent Péter ismét a földön jártak, és éppen annál a háznál kértek szállást éjszakára, amelyben az immár asszonnyá lett, dolgos leány lakott az urával. A jólelkű teremtés megszánta őket, de szólt nekik, hogy ne legyenek szem előtt, mert a férje – aki éppen az erdőn van – hamis. Jézus és Szent Péter ezért odakint, a lépcsőn tért nyugovóra.
Éjfél tájban aztán hazaért a férj. Megette a vacsorát, megivott egy pohár bort, majd megkérdezte a feleségét:
– Kik alszanak odakint?
– Úton járók – felelte az asszony. – Ételt és szállást kértek éjszakára.
– Engem egy úton járó vert meg, mikor legény voltam. Most én verek meg egyet! – mondta a férfi, ezzel kiment, és jól ellátta a kívül alvó Szent Péter baját. Miután végzett, visszatért a házba, és ráparancsolt a feleségére, hogy adjon még bort.
– A külső megvolt. Ne maradjon ki a belső se! – mondta, miután felhajtott egy újabb pohárral. Ezzel kiment, és a belül alvó vendégnek is kiosztotta, ami megítélése szerint járt neki.
Csakhogy amíg odabent volt, Szent Péter helyet cserélt Jézussal, hogy ha a dühös gazda ismét jönne, ne ő kapja az ütéseket.
– Jaj, a hátam! – nyögött fel, miután a ház ura befejezte.
– Hát nem emlékszel, mit mondtam neked, Péter? – kérdezte Jézus. – „Egy verés kettőt vár!”
A gyűjtemény csaknem 90 százalékát kitevő népmondákra áttérve: a történetiek központi alakja a középkor legnépszerűbb magyar szentje, László király. A kötet anyaga nyomatékosítja: a moldvai csángók az uralkodó tetteire vezetik vissza a húshagyó kedd eredetét. De az is kiderül belőle, hogy nem csak László volt kíméletlen, egyben leleményes, ha szembekerült az ellenséggel. A 100. szöveg a Jancsi és Juliska című meséből ismerős mozzanatokat vegyít a magyar történelemből ismertekkel: László idejében tatárok dúlták a környéket, és olyan vérszomjasak voltak, hogy felfalták a foglyaikat. Két magyar gyereket is felhizlaltak e célból, majd azzal bízták meg az öreganyjukat, hogy süsse meg őket pecsenyének. A bába azonban hiába unszolta a gyerekeket, hogy üljenek fel a lapátra, hogy a forró kemencébe vethesse őket, azok azt felelték: nem tudják, hogyan kell, mutassa meg nekik. Az öregasszony fel is mászott, de ekkor a gyerekek ekkor megragadták a lapát nyelét, és gyors mozdulattal betolták a kemencébe. Úgyhogy amikor a tatárok hazatértek, és kivették a kemencéből a húst, a saját anyjukat kezdték enni…
De hogy ne csak történelmi témákkal foglalkozzunk: a kötetben közölt vallásos témájú mondák jó része a csíksomlyói kegyhellyel kapcsolatos. Őrzik a hagyományt, miszerint Szűz Mária szobra Moldvából került Csíksomlyóra, valamint azt a – szintén helyi eredetű – vélekedést, miszerint ha valaki az ottani búcsúban belenéz a felkelő napba, a Szentlelket pillanthatja meg benne, galamb képében.
Az olvasó ezeken túl még rablókról és betyárokról, valamint elásott kincsekről szóló mondákkal is megismerkedhet, ahogy a visszajáró halottakkal, ördögökkel, boszorkányokkal és különféle mitikus lényekkel kapcsolatos hiedelmeket őrző, rövidebb szövegekkel is.
Ismertetőnk végén visszatérünk a mesékhez, hiszen egyik jellemző alcsoportjukra, a tréfásra még nem említettünk példát. Íme (a 39–40. szöveg alapján): egy idősebb házaspár egyik tagja sem tudja, mi a tükör, mert még egyet sem láttak. A férfi egy napon elment a vásárba, belenézett egybe, és tűnődni kezdett:
– Honnan ismerem én ezt az embert? Mert ismerem, csak nem tudom, honnan!
Sehogyan sem sikerült rájönnie, ezért megvette a tükröt, de odahaza a felesége elől el akarta titkolni, mi történt. Csakhogy az asszony éjjel kivette a tükröt a férje holmijából, belenézett, és megijedt:
– Jaj! Őmiatta fog verni az uram!
Elkeseredésében fogta a tükröt, elvitte az édesanyjához, és megmutatta neki:
– Nézze meg, ki miatt fogok verést kapni!
Az öregasszony átvette a tükröt, belenézett, majd azt mondta:
– Ne sírj, édes lányom, nem ver meg miatta! Hát nem látod, milyen csúf?
