Akcióban a műkincsvadász

Méltóságban megvénült bútorok, letűnt korok régiségei között sétálunk. E míves tárgyak azt a világot képviselik, amikor az esztétikum győzni tudott praktikum felett: tágas kastélyok termeiben vagy épp a napfényes polgári szalonok berendezéseként e bútoroknak nem volt más dolguk, mint hirdetni gazdáik társadalmi rangját, szépség iránti fogékonyságát. Empire, biedermeier, historizáló vagy éppen szecessziós bútorok, kecses asztalok, díszes, robusztus fotelok, filigrán lábú kártyaasztalkák, rejtett fiókokkal felszerelt, dúsan faragott szekrények, kristály- vagy éppen fémveretes csillárok, festmények, grafikák, vázlatok – több mint százféle rendeltetésű tárgy álldogál a tágas helyiségben. Akadnak itt letűnt korok használati eszközei is, amelyek rendeltetésén komolyan eltöpreng a látogató: a kesztyűujjtágító, a teáskanna-kabátka vagy a sétapálcává alakítható esernyő mára végérvényesen kikopott a világunkból.

Megyesi Balázs azonban nem hagyja, hogy ezek a tárgyak örökre elvesszenek, hiszen megszállottja a régiségeknek, a műtárgyaknak. Ahogy ő fogalmaz: mindennek, ami régi.

Régiségek Kánaánja

Megyesi Balázs hivatására nézve művészettörténész, aki szerelmes a régiségekbe, jó szemű régiségkereskedő, aki száz közül kiszúrja az egyetlen értékes darabot. És mindemellett profi műkincsvadász is: megbízás után indul egy-egy műtárgy felkutatására, sokszor akár több hónapon át tartó kutatás során bukkan a rejtőzködő műkincsek nyomára.

– Kamaszként az érmektől a bélyegeken át a szenes vasalóig mindent gyűjtöttem, ami százévesnél régebbi volt. A művészettörténet volt a szenvedélyem, egy pillanatra sem volt kérdés, hogy később is ezzel akarok foglalkozni – kezd történetébe Megyesi Balázs, miközben leülünk egy múlt századi, decens szalongarnitúra mellé beszélgetni.

– Már az egyetemen is műkereskedelemből éltem, afféle Händlerként, vagy ahogy a szakmában mondani szokták, hónaljkereskedőként igyekeztem megtanulni a szakma rejtelmeit. Hajnalban az Ecseri piacon kezdtem, sokszor zseblámpával válogattam ki a lomok közül az értékes holmit. Később összeismerkedtem néhány restaurátorral, akik felújították a tárgyakat, majd továbbadtam őket a műkereskedőknek – meséli a műtárgyszakértő, hozzátéve, hogy a legtöbbet az Üllői úti Lornyon régiségbolt tulajdonosaitól, egy idős házaspártól tanult, akik elmagyarázták neki, a fővárosban melyik restaurátornál mit érdemes javíttatni, melyik szakembernek mi az erőssége. Gyűjtők, galériások, restaurátorok futottak itt össze, akikkel nagyon jól el lehetett beszélgetni, és tanulni tőlük a szakma rejtelmeiről.

Aztán jöttek a megrendelők, akik különböző kérésekkel keresték meg, például hogy találjon XIX. század végi magyar kerámiát egy bizonyos motívummal, Megyesi Balázs pedig addig járta a galériákat, míg meg nem találta a kérésnek megfelelő műtárgyat. Pályája alakulását voltaképpen a piac határozta meg, ugyanis egyre többször fordultak hozzá azzal a kéréssel, hogy találjon meg egy konkrét eltűnt műtárgyat. Az évek során pedig kikristályosodott a kutatási területe: a II. világháború után elveszett arisztokrata műtárgyakra specializálódott.

Tipp, füles, szimat

Megyesi Balázs szerint jócskán vannak még feltáratlan területek a hazai műtárgyak történetben, mint amilyen például a Tisza család – Tisza Kálmán és fia, Tisza István miniszterelnökök – szétszóródott hagyatéka. Ennek egy-egy darabját sikerült fellelni, ezek a hamarosan megnyíló, felújított geszti kastélyban lesznek láthatóak. A geszti műkincsek utáni nyomozás során a műkincsvadász igazi kultúrtörténeti ínyencségekbe is belefutott, például a kúria konyháján dolgozó szakács kézzel írt recepteskönyvébe, amelyből kiderül, mi minden került a Tisza család asztalára. Ráadásul e könyvecskét forgatva képet kaphatunk arról is, milyen gasztronómiai szokásoknak hódolt a XIX. század második felében élő magyar arisztokrácia. 

– Misszióm, hogy a műtárgyak visszataláljanak az eredeti helyükre. Boldogság, mikor egy nemesi család címerrel díszített ezüst étkészletének egyetlen megtalált darabjaként az ezüstkanál visszakerül a leszármazottakhoz – említ Megyesi Balázs egy nem is oly régi példát. Úgy látja, a magyar műkincsállományt a II. világháború utáni kavarodás igencsak megtizedelte. Rengeteg tárgy szóródott szét a világban, és nemcsak a német vagy a szovjet zabrálás, hanem az ’56-os disszidálások okán is. Talán ezért is találkozott a legváratlanabb helyeken magyar műtárgyakkal, régiségekkel: New York-i árverésen éppúgy, mint a francia vidéki régiségpiac standjánál.

– Sokszor elsárgult fotóval keresnek meg, amelyen egy szobabelső látható, a megrendelő pedig rábök a képen látható műtárgyra, mondván, azt szeretné visszakapni. Olyan is előfordult, hogy valaki a dédapja szalonjának fotójával keresett fel, és azt kérte, bármit, ami a képen szerepel, próbáljam meg előkeríteni – mesél a hozzá érkező különleges kérésekről. Sokszor kiderül, az emberek nem azért szeretnének visszaszerezni egy-egy műtárgyat, mert magasan jegyzik a műkincspiacon. Hanem mert érzelmileg kötődnek hozzá. 

– Minden tárgy története más, ám mindig van egy ember, aki emlékszik valakire, aki azt mesélte, hogy a tulajdonában volt egy hasonló műtárgy, mint amit én éppen keresek – magyarázza a műkincsvadász, miért nem szabad a szájhagyomány fontosságát sosem alábecsülni. Ezért is igyekszik a legidősebb élő szem- vagy fültanút felkeresni, hiszen ő az, aki még emlékezhet egy aprócska információmorzsára a keresett műtárgy hollétével kapcsolatban. A műkincsvadász egy kicsit pszichológus is, akinek sokszor a levéltári adatoknál is érdekesebb lehet egy elejtett félmondat, egy családi történet, amiből kihallja a számára fontos információt: nyomot, amin el lehet indulni. Persze így is előfordul, hogy olykor több száz kilométert vezet egy-egy utólag falsnak bizonyult füles miatt.

Piéta a konyhafalon

Megyesi Balázs sok furcsa lelőhelyet látott már. Tisza Kálmán egykori kerti asztala például egy tyúkudvarból került elő, ez a kerti bútor egyébként még a korabeli Vasárnapi Újság hasábjain is feltűnt, a politikusokból, illusztris személyiségekből álló asztaltársasággal egyetemben. A Tisza család páncélszekrényét pedig az egykori vésztői takarékszövetkezet romos épületében épen találták meg, csodával határos módon a hozzá tartozó kulccsal együtt. És olyan is előfordult, hogy az egyébként nagy becsben tartott, értékes festmények szignóját idős tulajdonosuk a hamisítás vádjától rettegve fekete festékkel lemázolta a festmény sarkain. Az egyik legkülönösebb eset azonban egy Tisza menti falucskához kötődik. A szakértőt egy ott szolgáló pap ismerőse hívta fel, látogassa meg a faluban, mivel az egyik háznál egy különös képre bukkant.

– Az egyik vályogház konyhájában lógott az a bizonyos kép a falon, teleragasztva színes naptárlapokkal, középen csak Szűz Mária feje volt látható. A házban élő idős asszony nem szívelte, azt mondta, olyan szomorú, hogy a halott Jézus van rajta. Némi győzködés után átvizsgálhattam a képet: miután a ragasztásokat lehámoztam róla, kiderült, hogy egy XIX. századi festményről van szó, amely a Piétát ábrázolja, ráadásul egy közeli templom régóta keresett oltárképe, jegyzett festő műve – meséli a műkincsvadász.

Persze a műtárgyak utáni nyomozás egy idő után kifárasztja az embert, kell a szemnek valami változatosság: Megyesi Balázsnak a kikapcsolódást a XX. századi és a kortárs képzőművészet jelenti. 

– Nagy felüdülés számomra a régiségek mellett kortárs művekkel foglalkozni. Nemrég nyílt meg az egri Kepes Intézet Modern és Kortárs Művészeti Központban Csáji Attila életmű-kiállítása, amelynek kurátora vagyok. Csáji Attila a nemzetközi kortárs művészeti életben is jelentős alkotónak számít, lézerművészete és neonmunkái mellett kiemelten fókuszál a tárlat a Jelrácsok képsorozatára is – meséli Megyesi Balázs, hozzátéve, hogy az újonnan nyílt állandó kiállításon a művész több mint száz alkotása látható.