„Aki a saját népét vereti, annak nincs kegyelem”

– Sokszor emlegetjük, hogy Trianon óta nincsenek a történeteink kibeszélve sem az irodalomban, sem a filmben. A rendszerváltás utáni időszakra ez különösen igaz, pedig izgalmas sztori az elmúlt harminc évben is akadt bőven. Készíthetett volna filmet például a rendszerváltás hónapjairól, a taxis­blokádról vagy a kilencvenes évek végi robbantásokról, miért pont az őszödi beszéd és a következtében kitört zavargások izgatták leginkább?

– Mert úgy gondolom, hogy ez az újkori magyar demokrácia legaljasabb cselekedete volt. Nem csupán maga a beszéd és következményei, hanem az előzmények is. Abnormális, ha valaki elismerten csalással szerez hatalmat, és a választóit, az őt istenítőket is, olyan mértékben becsapja, ahogyan azt Gyurcsány Ferenc tette, majd maga is nyilvánosan elismerje. Ha egy sportoló cselekszik ilyet, például doppingol, évekre visszamenőleg megsemmisítik az eredményeit. Gyurcsány esetében az lett volna az egyetlen tisztességes megoldás, ha rögtön lemond. Nyilván ez eszébe sem jutott, hanem továbbra is görcsösen ragaszkodott a hatalomhoz. Sőt, ma már az egész akkori eseménysor teljes újraértelmezése zajlik, például amikor Dobrev Klára arról beszél, hogy 2006-ban több rendőr sérült meg, mint tüntető. Mintha bizonyos szempontból nem lenne mindegy, ki sérült meg, rendőr, tüntető, járókelő, kutyasétáltató, egy étteremben ülő család; felháborító, hogy ez egyáltalán bárkivel megtörténhet a XXI. században Magyarországon. A taxisblokád idején még egy pofon sem csattant el, itt viszont olyan szinten engedték rá a rendőrséget és a karhatalmat az emberekre, hogy arra nincsenek szavak. Aki a saját népét vereti kardlappal, gumibottal, alázza meg a rendőrségi udvaron, annak nincs kegyelem. Ez megbocsáthatatlan bűn, ami velünk él a mai napig, ideje elkezdenünk a feldolgozását.

– Hogyan lehet mindezt elfogultságok nélkül filmre vinni?

– A magánvéleményem minderről még a fentinél is sokkal vehemensebb, de a film ezt nem tükrözheti. A film mint műfaj szent, csak akkor működik, ha hiteles, és nem befolyásolják a készítők érzelmei. De azt mindkét minőségemben, civilként és producerként is felvállalom, hogy az akkor történtekről, amiknek eredményeként 1956 után újra vér folyt a budapesti utcákon, igenis tudnia kell mindenkinek. Azoknak a fiataloknak is, akik most először fognak szavazni, és Gyurcsány Ferencet csak egy kocsmában gitározó laza Instagram-sztárnak gondolják. Különben készpénznek veszik, amiket állít, miközben ő maga ismerte be tizenöt évvel ezelőtt, hogy hazudik éjjel-nappal.

– Az őszödi beszédet azonban sokan nem hazugság-, hanem szenvedélyes igazságbeszédnek tartják. Őket is meg akarja győzni?

– Nem az erőszakos győzködés a fel­adatunk. Hanem hogy az emberek, egyben látva a valós tényeket és az összefüggéseket, gondolkozzanak el ezen az egészen, és induljon el végre a normális, minden oldali torzításoktól mentes közbeszéd. Azt is látni kell, hogy csak nálunk van ekkora hírértéke egy ilyen mozi elkészültének, a világon azért sok országban születnek hasonló, a közelmúlt eseményeire, aktuálpolitikára reflektáló alkotások. A lényeg, hogy mi mindig az igazat mondjuk, még ha játékfilmes eszközökbe csomagoljuk is be az egészet. Ezért kutattunk előzetesen rengeteget. A forgatókönyv minden egyes mondatát alá tudjuk támasztani, és annyit mondhatok, hogy lesznek nagy meglepetések.

– Hogyan zajlott ez a kutatás?

– Adatokat gyűjtöttünk, és rengeteget beszélgettünk tüntetőkkel, rendőrökkel, az abban az időszakban regnáló politikusokkal. Ahogy elterjedt a híre a film tervének, érdekes módon néhányan maguk jelentkeztek a baloldalról. Köztük olyanok is, akik ott ültek annál az asztalnál, amikor az egész ügy tervezése zajlott. Ők sértett emberek, akik Gyurcsányék miatt estek ki előbb az önkormányzati, négy év múlva pedig az országos politikából. Ezért ugyanazt gondolják, amit én: ennek az embernek semmi keresnivalója a magyar közéletben. Mert megint be lesz csapva mindenki, megint egy klán leural majd mindent, aminek egy teljes közösség, tágabban az ország issza meg a levét.

– Mire gondol, amikor „az ügy tervezéséről” beszél?

– Hogy ez az egész nem véletlen volt. Nemcsak a beszéd kiszivárogtatása, hanem a megírása és elmondása is.

– Mi volt a cél?

– Eltakarni egy nagyobb botránnyal azt, hogy az ország csődben van, és már Brüsszel is szorongat minket. Csak elszámították magukat. Hülyének nézték a választókat, az alábecsült, szolgalelkűnek gondolt nép pedig fellázadt az elárulói ellen; ahogyan a történelemben nem egy példát láttunk már erre. Négy évet ugyan még tűrt, de nem felejtett.

– Az angol Keith English rendezte a filmet, ami már leforgott, az utómunkák zajlanak. Magyar kollégát nem találtak volna a feladatra?

– Hosszan tanakodtunk ezen a kérdésen. Akadt volna jó magyar rendező is, de annyira nem erőltettük. Nálunk nyilvánvalóan mindenkinek van valamilyen érzelmi viszonyulása az őszödi beszédhez, a belőle kinövő eseményekhez, Gyurcsány Ferenc személyéhez, és mi nem akartuk, hogy a megbocsátás vagy a gyűlölet érzése akaratlanul is ráüljön a végeredményre. Ezért döntöttünk külföldi rendező mellett. Tárgyaltunk lengyel, norvég, amerikai, olasz jelentkezővel is, végül azért választottuk Keithet, mert már szinte az első pillanatban egy baromi jó elképzelést rakott le elénk. Rögtön megérezte a lényeget, hogy ezt a filmet nem kell megtölteni direkt politikai tartalommal, hiszen a történet maga a politika, megáll a saját lábán. És ami még mellette szólt, hogy hozott magával egy spanyol operatőrt, Josep M. Civitet, aki egészen zseniális módon teremtette meg mindehhez a képi hátteret. Másfajta módon, mint ahogyan az egyébként szintén kiváló magyar operatőri iskolában megszokott, így alkalmat adva a hazai stábnak is valami új megtapasztalására.

– Többször is hangsúlyozta, hogy nem akarták a nézői fókuszt irányítani, a sajtóban mégis sok helyütt propaganda-, sőt választási filmként harangozzák be a mozit, amellyel természetesen a jobboldal szekerét akarják tolni. Az időzítés miatt nincs ebben némi igazság?

– Nincs. Ez egy politikai krimi, amit valós események ihlettek. Azért azt könnyen beláthatja mindenki, hogy nem én szerveztem az őszödi beszédet tizenöt éve, és nem én szervezem a választásokat jövő tavaszra. De nyilván számítottunk erre a vádra, amiről majd a bemutató után mindenki számára ki fog derülni, hogy semmi alapja. Körülbelül annyira nincs, mint hogy nyolcszázmillió forint közpénzt szórtunk volna el Gyurcsány Ferenc lejáratására.

– Akkor honnan volt a pénz?

– Az adóforintokból gazdálkodó Nemzeti Filmintézetnek a mi mozinkhoz semmi köze, teljes egészében a saját cégem, a Megafilm és persze rengeteg szponzor áll a finanszírozás mögött. Azért meg csak ne kövezzen meg senki, mert engem a hasonló közéleti témák érdekelnek. Aki ismeri a munkásságomat, pontosan tisztában van ezzel. Már 2009-ben is készítettem egy fikciós dokumentumfilmet Szíven szúrt ország címmel a Veszprémben megölt román kézilabdázó, Marian Cozma emlékére. Mert az az eset is mélyen felháborított. A gyilkosok, kacagtatóan enyhe ítélet után, kijöttek a börtönből, és rögtön újból leszúrtak valakit Siófokon. Vagyis ahogy Gyurcsány Ferenc tettének, az övéknek is alig volt következménye. Én meg valamiért folyton úgy érzem, hogy kötelességem megmutatni minél szélesebb körben, hogy az nem lehet normális demokrácia, ahol így működnek a dolgok. Még akkor sem, ha valaki főnixmadárként újjászületve sok évvel később is az ellenkezőjéről igyekszik meggyőzni sokakat. És egyetlen jelszó – mindegy, mi lesz, csak ne Orbán Viktor győzzön! – alatt gyűjti a táborát a hatalma visszaszerzésének érdekében. Bízom benne, hogy a filmünk Gyurcsány Ferenc mérsékeltebb híveihez is eljut, és elgondolkoznak mindezen.

– Nem az árok további ásása ez inkább a két tábor közt?

– Szerintem éppen ellenkezőleg: árkot temetünk. Amikor egy sokakat érintő és érdeklő témáról elkezdünk végre hitelesen beszélni, és így segíteni a sebek beforrását, akkor annak nem is lehet más célja. Persze a művészvilágban, mint mindennel, ezzel kapcsolatban is kettős mérce van. Ha az egyébként kiváló Pintér Béla csinál egy előadást Bajnok címmel, egy ráismerhető, létező család történetét, tragédiáját feldolgozva, igazi remek emberként éltetik; ha én forgatok egy filmet az őszödi beszédről, nettó fasiszta vagyok. A színházi világban az is gyakran elhangzik, hogy reflektálni kell a napi politikára; a budapesti színházak egy része nagyon jól meg is él ebből. Ha ezt a Madách téren szónokló kiváló kollégáim hangoztatják, rendben van, ha én megszólalok például az SZFE-ügyben, és nem azt mondom, amit ők, hanem kiállok a színművészetin évtizedek óta folyó ideológiai képzést most felváltó sokszínűség mellett, megint csak fasiszta vagyok. A megengedő liberalizmusból pontosan itt van elegem, hogy teljesítményt nem mérünk, de súlyos jelzőkkel könnyedén dobálózunk.

– Ahogyan súlyos jelzőkkel illették azokat a színészeket, akikről kiderült, hogy szerepet vállaltak a „Gyurcsány-moziban”. Ezzel kapcsolatban megnyugodtak már a kedélyek?

– Az első pillanattól kezdve támadják őket. Volt olyan fiatal színész, aki elvállalta volna az egyik főszerepet, nagy lehetőségnek gondolta, de olyan szintű fenyegetéseket kapott, olyan gyűlöletcunami zúdult rá, hogy visszalépett. A fenyegetés ez esetben természetesen „csak” szóban értendő: „nem fogsz kapni munkát”, „kivet magából a színésztársadalom”, „rossz úton jársz” stb. Miközben a színészet mégiscsak egy szakma, egy péket sem az alapján ítélünk meg, hogy hova szavaz, hanem hogy milyen kiflit süt. Abnormális és hihetetlen, hogy a szakmájuk gyakorlásától ilyen szintű presszióval próbálnak eltántorítani embereket, sajnos sok esetben sikerrel. Az meg kifejezetten szürreális, amikor egy olyan színész nyilatkozik büszkén egy újságban a főszerep visszautasításáról, akit fel sem kértünk. Nem kérdés tehát, hogy nagy ellenszélben kezdtük a munkát, de azok, akiket nem sikerült elijeszteni tőlünk, már a forgatás első napjain látták, hogy nincs mitől félni: profi körülmények közt dolgozhatnak egy igazi mozin, kiváló stábbal, jó hangulatban. És bár sokan előre borítékolják a bukásunkat, sőt, a mérhetetlenül rangos filmkritikus Gyurcsány Ferenc látatlanul le is pontozta a filmet az IMDb nevű internetes adatbázison, én halálosan biztos vagyok benne, hogy szakmailag jól dolgoztunk. A lényeg úgyis mindig a közönség véleménye, és nem a magukat megmondóembereknek tartó, az „igazi” művészetet csak a saját születési joguknak gondoló, a belterjességükből finoman szólva is ki sem látó pályatársak ítéletei. Akik egyébként a színházi tevékenységemről is anélkül szoktak véleményt alkotni, hogy megkérdeznének egyet is a kollégáim közül, hogyan vezetem 2012 óta a Tháliát.

– És hogyan vezeti?

– Van rá egy fogadásom, hogy sokkal liberálisabban, mint ők. Nálam házon belül nincs politika, ezt mindenki tudja és tiszteletben tartja. Az egyik legtöbbet foglalkoztatott színésznőnk például az a Molnár Piroska, akinek velem sok szempontól ellentétes a meggyőződése; ha szerinte hülyeséget mondok, annak nyilvánosan hangot is ad, aztán lemegyünk együtt a büfébe, iszunk egy pohár bort, és ezzel el van intézve a dolog. Mert a Tháliában tényleg egy dolog számít: a színpad. És mindenki az ott nyújtott teljesítménye alapján méretik meg. A legfontosabb mérő pedig a néző, vagyis hogy meg tudjuk-e tölteni estéről estére a tereinket. Erre pedig annyi a válaszom, hogy a karantén előtti évben a mi „magas művészeti” körökben még ma is gyakran lenézett, az igényes szórakoztatást zászlajára tűző „bulvárszínházunk” közel százszázalékos kihasználtsággal ment.

– Ezek után hogyan élték meg a csaknem másfél éves leállást?

– A négy játszóhelyünk közül főleg a legújabb Télikertet viselte meg a dolog, hiszen október közepén megnyitottuk, és március közepén be is zártuk. Ami a lényeg, hogy a színház összes munkatársa és a társulat is nagyobb egészségi károk nélkül úszta meg ezt az időszakot. Ennek az volt az ára, hogy a színészeinket nem engedtük el máshova dolgozni, és nem is streameltünk; amúgy sem nagyon hiszek a műfajok keveredésében, szerintem jelenlét nélkül nincs színház. Cserébe viszont mindenki teljes fizetést kapott. Jelenleg ott tartunk, hogy százszázalékos az oltottság a házban. Az oltást kvázi kötelezővé tettem; inkább munkaügyi perekre járok, mint temetésekre. Arról nem is beszélve, hogy csak így tudunk szeptemberben újra teljes gőzzel nekiindulni az új évadnak.

– A járvány első hullámában, tavaly áprilisban a Thália művészeti vezetőjével, Schell Judittal közösen létrehozták a Színházi Szolidaritási Alapot a szabadúszó színészek és hirtelen munka nélkül maradt színházi háttérdolgozók országos támogatására. Hány embernek tudtak segíteni?

– Az alapba hatvanötmillió forintot tettünk a saját forrásunkból, és összesen nyolcvanötmillió jött össze más színházak felajánlásai révén. A szétosztásról egy színházi titkárokból álló kuratórium döntött, több száz ember kapott így kisebb-nagyobb összegeket. Halkan jegyzem meg, sem az ötlet megszületése után, sem azóta sem veregette meg emiatt a vállunkat senki. Pedig én naivan azt hittem, eljött az a kegyelmi pillanata a magyar színházi életnek, amikor meg tudjuk fogni egymás kezét. Mi kinyújtottuk, de nem sokan fogadták el, és nem feltétlenül azért, mert ne tehették volna meg. A nem létező hátsó szándékot keresték, azt, hogy vajon mit kell adni a támogatottaknak a pénzért cserébe. Mert itthon mindenki bozótharcos. Maximum kisebb csoportok alakulnak, és hangosan fújják a magukét, hogy többnek látsszanak.

– Mit gondol, lesz valaha megbékélés?

– Még egy generációnak el kell múlnia, egy okosabb nemzedéknek kell felnőnie, aminek a tagjait talán már nem itatja át a mi egymás iránt táplált vélt vagy valós gyűlöletünk. Ami, a fent említett kettős mércével súlyosbítva, egyáltalán nem helyes. Mondom ezt úgy, hogy őszintén szólva én elég jól elvagyok. Addig vágytam abba a másik klubba, hogy mire felvettek volna, már nem is akartam belépni.