Aki bújt, aki nem
„Ez egy vállaltan európai film, az itteni, mostani krízisről szóló látlelet” – mondta a Jupiter holdjáról Mundruczó Kornél.„Ez egy vállaltan európai film, az itteni, mostani krízisről szóló látlelet” – mondta a Jupiter holdjáról Mundruczó Kornél. A rendező Cannes-ban debütált új alkotása egy csodás képességekkel bíró szír fiú és az őt megmentő magyar orvos különleges kapcsolatán keresztül mesél kapaszkodók nélküli világunkról, a csoda lehetőségéről és a megváltás reményéről.
– A Jupiter holdja alapötlete jó néhány évvel ezelőtt született, ihletője Alekszandr Beljalev A repülő ember című regénye volt. Hogyan lett végül mindebből egy teljesen másik történet?
– A forgatókönyvre, amit a maga módján nagyon szerettem, egyszerűen nem találtunk finanszírozást, ennek a dühéből született meg, tulajdonképpen kitérőként, a Fehér isten című filmem. A fenomént, hogy valaki repül, mégsem tudtam kiverni a fejemből. Közben 2014-ben az antwerpeni operaház felkért a Kékszakállú megrendezésére, amelyhez párdarabnak Schubert Winterreise című dalciklusát választottam. Ez egy csodálatos mű, amely rendkívül sokat tud mondani az otthontalanságról, idegenségről. Az alapkoncepciónk vele kapcsolatban éppen ezért egy menekülttörténet volt, mint az úton lévő ember legegyértelműbb mai szimbóluma. Ennek kapcsán jutottunk el két hétre forgatni Bicskére, az a látogatás pedig engem személyesen is nagyon megérintett: ahogyan az ott élők tükröztek engem, mintegy kérdőre vontak a puszta létezésükkel, mélyen elgondolkodtatott. És akkor állt össze ez a két dolog, vagyis hogy A repülő ember történetét szintén rakjuk be egy menekültközegbe. Mindez egyébként még jóval a Magyarországot is elérő menekültkrízis előtt történt, 2015-re a Jupiter holdja forgatókönyve már réges-régen kész volt. Igaz, a borítón azzal a felirattal: „a nem olyan távoli jövőben”.
– Az eredeti cím Felesleges ember lett volna, hogyan találtak rá az ennél jóval titokzatosabb Jupiter holdjára?
– A Felesleges ember címmel két dolgot szerettünk volna megkérdőjelezni. Egyrészt, hogy lehet-e bármely ember felesleges egyáltalán, illetve benne volt annak a tipikus orosz irodalmi hősnek a képe, az oblomovi felesleges emberé, aki éppen a nemlétezésében, a passzivitásában hordozza a saját igazságát. Egy idő után úgy éreztük, ez a cím mégsem fedi teljesen a lényeget, ráadásul angolra is nehéz lett volna tartalmilag helyesen lefordítani. Ekkor hívta fel Jancsó Dávid vágó a figyelmet a Jupiter bolygó vízóceánt rejtő Európa nevű holdjára, ami megadta a vágyott kozmikusságot, kiszolgálta a Római Birodalom iránti fanatikus rajongásomat, és ami a legfontosabb: megerősítette a film európaiságát. Mert ez egy vállaltan európai film, ha úgy tetszik, az itteni, mostani krízisről szóló látlelet.
– Miközben, és ezt jó néhány külföldi kritikus is nehezményezte, többfajta zsáner keveredik benne. A mese-, krimi-, thrillerszerű és romantikus elemek halmozását szándékosnak mondta: ezek keveredésével akartak megteremteni, megmutatni egy zuhanó állapotot. Ezek szerint egész Európa zuhanórepülésben lenne?
– Mivel benne élünk, nem tudjuk, tényleg így van-e, és ha igen, közel van-e már a becsapódás. Amikor a forgatókönyv készült és utána, a forgatás során is az volt a folyamatos kihívás számunkra, hogyan tudunk valamiféle hiteles képet adni arról az állapotról, amiben élünk. Hogyan tudjuk kifejezni a 2010-es évek közepét-végét, amikor soha nem látott problémák zúdulnak ránk, és semelyik oldal vagy ideológia nem tud teljesen revelatív választ adni rájuk? Mi történik velünk, amikor elvesztettük az évszázadokon át biztos kapaszkodóinkat, és mindenütt egyre nagyobb a bizonytalanság és a félelem? Ez az a bizonyos zuhanó és kaotikus állapot, európai közös élmény, amit ezzel a filmmel, benne a repülés fenoménjával, a hétköznapjainkat is egyre inkább szervező hollywoodi zsánerek keverésével, és igen, a menekültek megjelenítésével is, érzékeltetni szerettünk volna. Ezen belül meg persze, lehet izgulni is rajta, sőt, van benne egy romantikus, már-már melodramatikus szál az idősebb férfi és a fiatal fiú közt. Ennek az apa-fiú viszonyt is magába sűrítő csodálatos találkozásnak köszönheti az orvos, hogy egy kétes morálú majdnem-szörnyetegből egy jó vagy legalábbis sokkal jobb emberré válik.
– Több más, hasonló momentum miatt is ez a mozi leginkább egyfajta bibliai parafrázisként értelmezhető, amely a minden gyermekben ott rejtőző új reményről, a megváltódás lehetőségéről, az istenkeresésről szól. Azaz a problémáink valójában már jóval korábban, a hit elvesztésével kezdődtek?
– A menekültkrízis valójában csak apropó volt valami hasonló elmondására, és nem is gondoltuk, hogy az élet mindezt ennyire erősen igazolja majd. Mert igen, a hit elveszett. Miközben hit nélkül élni – és bár apai nagyapám pap volt, nem kizárólag az egyházi hitre gondolok – nagyon nehéz. Indulatot, agressziót, félelmet indukál az emberben, a lelkében, és ezáltal a társadalomban is. Nietzschének ilyen értelemben igaza volt: Istent megöltük. Van helyette sikerünk, jólétünk, pénzünk. Arról nem is beszélve, hogy a szociális olló gyorsulva nyílik: billiomosok vannak és szörnyű szegények, robbantásig hívők és ateisták, succesmakerek és realityshow-bajnokok. És egy óriási réteg, amelynek semmije nincs, csak istene van.
– Vagy vakhite, amivel isten nevében bombát szerel a testére.
– Európaiként ezt soha nem fogjuk megérteni: a legszegényebbnek, vagy aki valamely más okból a legmélyén érzi magát a társadalomnak, a tudat, hogy már fél lábbal a mennyországban van, mindenre feloldást ad. A filmben sem kerülhettük ki a kérdést, szándékosan voltunk dialektikusak: ha a kezdő jelenetben lelőnek egy szír fiút, kell lenni egy robbantásnak is, ha van egy László, aki üldöz, kell lennie egy Gábornak, aki megment. Akciók és reakciók gyűjtőháza mindez egy olyan világban, ahol felbomlott a közös értékrendszer, és nagyon könnyű félelmekkel manipulálni egymást, magunkat.
– Vagyis, ahogyan a film puszta történetét olvasva talán többen elvárták volna, nem tette le a voksot menekültkérdésben sem. Nem gyávaság ez?
– Lehet, hogy annak tűnik, én inkább bátorságnak tartom. Egyébként sem érzem, hogy nekem, akár a filmjeimen keresztül bármikor is politizálnom kellene. A Jupiter holdja, mint már említettem, egy kortünet: vannak kerítések és vannak robbantások – ez az igazság. Lehet elkendőzni meg világlátás alapján gondolkozni, mit hogyan reprezentálunk. De én nem hiszek egyik oldal maga által felállított tabuiban sem, ahogyan nem szeretnék senkinek a szolgája vagy a szócsöve lenni. Hogy mi az igazi és mi a reprezentált valóság, közelről nézve úgysem dönthető el, főleg egy olyan korban, amit a virtualitás és realityshow-k teljes megkonstruált manipuláltsága ural. Visszatérve a konkrét politikai állásfoglalás hiányára: tudtuk, hogy ez egy rizikós dolog lesz. Ahogyan már az alapállás is rizikós gondolat: egy arab származású fiú a mindent uralni akaró európai ember felett repül.
– A mozi végén Aryan pedig már mint egy személytelen jel vagy kinyilatkoztatás lebeg a város felett, miközben egy menekült kisfiú bújócskát számol a pályaudvaron. Aki bújt, aki nem, jövök – hátborzongató egyszerűség.
– Wéber Kata forgatókönyvíró szerette ezt a gondolatot, hogy ez a film erről szól, hogy ilyen értelemben sohasem vagyunk megkérdezve. Sem a Jóisten nem szokott minket kérdezni, akarunk-e valamit, sem az élet nagy változópontjain nem merül fel hasonló. Egyszerűen megtörténnek a dolgok, és ezekre kell tudnunk reagálni. Ennek a mozinak nagyon egyszerű hát a logikája: „mi lenne, ha”, „te mit tennél, ha”. Az „aki bújt, aki nem” pedig amellett hogy erre a játékosságra utal, az egyetlen pillanat az egész történetben, ami nem kérdez, hanem állítása van. Hiszen nem mondjuk, hogy László rossz ember, Gábor pedig jó, ahogyan azt sem, hogy akkor mi most a „Wilkommenspolitik”-ban hiszünk, vagy a kerítésekben. Csak azt mondjuk, amit látunk magunk körül. Hogy rettentően irritálva vagyunk mindannyian a mostani krízishelyzetektől. Miközben nincs mese, aki bújt, aki nem, a problémákkal, akár a menekültekével is, előbb-utóbb valahogy szembe kell néznünk. De ez nem feltétlenül rossz, sőt egyfajta próbatételként értelmezhető, ami reményt adhat a jövőre nézve. Mert mint ember kötelez minket alapdolgok átgondolására. Hogy mit értünk azon, hogy Európa, emberiesség, humánum, vannak-e ennek határai, ha igen, hol? Ilyenkor pedig te mérettetsz meg egyedül, és nem a társadalom.
Farkas Anita