Aki mágikus teret szőtt maga köré

– Pályáját nézve a legszembetűnőbb motívum talán a bátorság, hogy mert kísérletezni, mert szembemenni az elvárásokkal, kitörni a merev műfaji korlátok közül. Honnan ez a hajtóerő?

– Azt hiszem, a családomból ered. Édesanyám tagja volt az akkor igen progresszívnak számító amatőr színházi csoportnak, a szolnoki Híd együttesnek. Gyerekkoromban sokszor vettem részt Paál István próbáin a szolnoki Szigligeti Színházban, mivel a szüleim segédszínészként játszottak ott. Keresztapám, a színház koreográfusa, Mozsonyi Albert volt első balettmesterem, vagyis meglehetősen rendhagyó közeg vett körül már gyerekként is. Már egészen fiatalon nyitott voltam az irodalomra, a művészetekre, 13-14 éves koromban, balettnövendékként a kollégiumban villanyoltás után a fürdőben Sartre-t, Dosztojevszkijt, Kafkát olvastam, köszönhetően anyukámnak, aki igen komoly könyvtárat gyűjtött össze az évek során. Később filmklubba jártam, Buñuel- és Bergman-filmeket néztem.

– Még balettnövendék volt az Állami Balettintézetben, amikor Árvai Györggyel közösen megalapította a Természetes Vészek Kollektívát. Ez a kísérletező projekt egészen más, mint a klasszikus balett fegyelmezett világa. Milyen élmények érték?

– Maximalista ember lévén nagyon komolyan vettem a közös munkát. Mai szemmel nézve megdöbbenek azon, hogy mit meg nem engedtem akkoriban. Szinte abúzusként értékelhető, amit csináltam a színpadon: üvegdobozba zárva, félmeztelenül táncoltam az Eleven tér című darabban. Később ennek köszönhetően klausztrofóbiám alakult ki, és pánikbeteg lettem. Akkoriban nem voltak még színpadi testfestékek, így autókarosszéria-színezésre használt spray-vel fújták le a testemet. Nehéz volt és lelkileg megterhelő, ám mégsem volt kérdés, hogy fellépjek-e a színpadra: megszállott voltam, mintha valami belső tűz hajtott volna. Ám az, hogy igyekeztem kitörni a műfaji korlátok közül, mégsem volt tudatos. A balettintézet elvégzése után az Operettszínházhoz kerültem, táncoltam Csipkerózsikát, később Pártay Lilla ba­lett­estjeiben, Imre Zoltán koreográfiáiban szerepeltem. Három év alatt kiismertem ezt a műfajt, de nem azt éreztem, hogy a klasszikus balettel vagy a többivel volna gond, inkább azzal, amit közvetítünk velük. Kettősség volt bennem: vidéki lányként Budapestre költözve a fővárost félelmetesnek és kuszának éreztem, és folyton az motoszkált bennem, hogy ezt az érzést lehetetlen kifejezni a Csipkerózsikával vagy más klasszikus balettszereppel. A kettő valahogy nem állt össze. Egyre inkább az érdekelt, hogy a magam eszközeivel tükröt tartsak a világnak.

– Ezért alakította meg huszonöt évesen a Bozsik Yvette Társulatot?

– És mert erős bizonyítási vágy is volt bennem. Már csak azért is, mert Árvai Gyuri többször elmondta, nélküle nem lesz belőlem senki. A Természetes Vészekben én voltam az a táncos, aki valamiféle animális lényként jelent meg a színpadon, és akit általában eltemettek, üvegkalodába zártak. Ezek az előadások ma is éppen olyan újító szemléletűek, mint három évtizeddel ezelőtt, mégis egyre biztosabb voltam abban, hogy a saját utamat szeretném járni. Meg akartam mutatni az emberi, a női arcomat, így otthagytam a Természetes Vészeket. Imre Zoltán hívására a Szegedi Kortárs Baletthez mentem, itt született meg többek közt a Várakozás című koreográfiám Kafka A kastély című műve nyomán Eric Satie zenéjére – ezzel a darabbal megnyertem az Edinburgh-i Fesztiválon a Nemzetközi Kritikusok Díját. És egyre több mindenre döbbentem rá: például arra, hogy van humorérzékem, és megértettem azt is, az önirónia, a humor, a költészet mindig is ott élt bennem, csak elő kellett hívnom magamból. A magyar nyelv egyébként nagyon kifejező, azt mondja, amiről képed van, arra képes vagy: én azóta is a belső képeimet valósítom meg.

– Számos önéletrajzi ihletésű darabot készített, mint például a Nyaralás; Lány, kertben; Lakodalom. Lelkileg nem megterhelő ennyire kitárulkozni, az életének intimebb pillanatait viszontlátni a színpadon?

– Nehéz, de gyógyító ereje van. Önmagamat gyógyítom ezzel, mikor a fájdalomból, az örömből, a bennem rejtőző érzésekből darabot készítek. Keresztapám emlékére született meg a Nyaralás című előadás. A falusi lakodalmakon hegedülő nagyapám emlékét, a gyerekkoromból ismert miliőt idéztem meg még a kilencvenes évek közepén készült Lakodalom című darabommal. Ezt az előadást elvittük Tápiószelére is, sokan látták, akik ismerték a nagyapámat, boldoggá tett, hogy mekkora örömet szereztem vele anyukámnak és a keresztanyámnak. A Lány, kertben ugyancsak a családomról, a gyerekkoromról szólt. A Katona József Kamrájában mutattuk be, és a próbafolyamatot családállítással kezdtem, mégpedig úgy, hogy az első próbára eljöttek a szüleim is. Azt akartam, hogy a szereplők megismerjék azokat, akiknek a bőrébe bújnak majd a színpadon. Zsámbéki Gábor a Lány, kertben kapcsán meg is kérdezte, miért gondolom azt, hogy tudok önéletrajzi művet készíteni magamról? Én ezt egy pillanatig sem éreztem problémásnak, hiszen minden ember életében, sorsában vannak olyan momentumok, amikkel szeretne mélyebben foglalkozni. Mi másból tudnánk hitelesen dolgozni, ha nem önmagunkból? Ott vannak Charlie Chaplin vagy Woody Allen filmjei, mindketten önéletrajzi ihletésű mozik sorát alkották meg. És ha már itt tartunk, szerintem ezt kellene tanítani legelőször az iskolában: az önismeret fontosságát.

– Miért?

– Mert az ember általában későn, idősebb korában jut el arra a felismerésere, hogy önismeret nélkül nem lehetséges teljes életet élni. Enélkül nincs belső szabadság, ami nem azt jelenti, hogy azt teszem, amit akarok, hanem azt, hogy ki merek lépni a komfortzónámból, az automatizmusból, a társadalom már gyerekkortól ránk erőltetett elvárásaiból, vagy ha úgy tetszik, abból az illuzórikus világból, ami mesterségesen gerjesztett félelmekkel vesz körül bennünket. Az embernek ugyanis annyi szabadsága van, amennyit megteremt magának. És ebbe a szabadságba az is belefér, hogy a szeretet vagy a gyűlölet útját választja-e. Erre a kérdésre már volt egy csodálatosan szép válasz az emberiség történetében: Jézusé. Én úgy döntöttem, a szeretet útját járom, ehhez azonban magamat is meg kellett szeretnem, hiszen hogyan várhatnám el mástól, hogy szeressen, ha én magam nem vagyok szeretetben?

– Ez az attitűd a rendezői munkájában is visszaköszön?

– A hazai színházi életben él egy becsontosodott kép arról, hogy a rendező az, aki mindent megmond, a színésznek pedig félnie kell tőle. Ez a képlet nagyon távol áll tőlem. Én abban hiszek, hogy a próbákon jó hangulatnak kell uralkodnia, a pozitív légkör ugyanis teremtő erejű. Tizenkilenc éves koromban készült velem egy rövidke interjú, nemrég visszaolvastam. Az újságíró kérdésére, hogy mit szeretnék elérni a pályámon, azt válaszoltam, mágikus teret szeretnék teremteni magam köré. Ma is így gondolom, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy stúdiószínházi előadást vagy sok-sok embert megmozgató, látványos produkciót készítek-e, mert minden darab ugyanarról szól: a teremtésről.

– Az Operettszínházban beszélgetünk, november közepén mutatják be az Orfeum mágusa című, új, XXI. századi operettet, ön rendezi. Mi érdekelte ebben a történetben?

– Ez egy igazi kortárs mű lesz, Orbán János Dénes írta a librettót, Pejtsik Péter jegyzi a zenéjét. A történet Somossy Károlynak, a Somossy Orfeum, azaz a későbbi Operettszínház alapítójának az életét dolgozza fel. Somossy érdekes figura volt, elképesztő ötletekkel: Lágymányoson felépítette a Konstantinápoly mulatónegyedet, ami csupán két szezont ért meg, egy szúnyoginvázió miatt teljesen tönkrement. Somossy elveszítette a vagyonát, és végül szegényen, elfeledve halt meg. Az én olvasatomban azonban ez nem tragikus sors, hanem fordított fejlődéstörténet: bár a pályája derékba törik, ráébred arra, hogy minden csak illúzió, hiszen nem a pénz, a vagyon visz előre, nem az határozza meg az ember értékét.

– Aktuális gondolatok…

– Azt hiszem, ha nem volna ekkora mesterséges zaj a világban, mindenki sokkal könnyebben rátalálhatna a belső fejlődésre, a saját útjára. Ebben a körénk szőtt mesterséges hangzavarban sokkal nehezebb önmagunkhoz csatlakozni, nehezebben hallhatjuk meg a belső hangunkat. Pedig ez a lehetőség mindenki számára adott, csak figyelni kellene rá, néha csendben lenni. Én valahogy mindig is ösztönösen hallgattam erre a belső hangra, de persze sokszor előfordult, hogy az elvárásoktól tartva az egóm közbeszólt. Amikor a Nemzeti Színházban rendeztem Ghelderode Szent Ferencről szóló, Az Úr komédiásai című darabját, nagyon sokáig gondolkodtam azon, ki játssza Jézus szerepét. És akkor jött egy megérzés, hogy a vak fiúnak, Barkó Tamásnak kellene játszania, akivel korábban már dolgoztam együtt. Persze azonnal bekapcsolt a félelem, hogy mit fognak szólni a színházban az ötlethez, hogy balesetveszélyes a színpadi tér egy vak ember számára. Emlékszem, hogy egy belvárosi kávézó teraszán töprengtem ezen, és mikor felnéztem, Barkó Tamás sétált el előttem a fehér botjával. Utána már nem volt kérdés, hogy ki játssza a szerepet. Az élet ugyanis tele van jelekkel, csak éppen észre kellene vennünk őket.