Akikre büszkék vagyunk
A magyar borok kedvelői jól ismerik a Vesztergombi-, a Gere-, a Szepsy-, a Jásdi-címkéket. Közös bennük, hogy alkotóikat már a kilencvenes években az Év Bortermelőjének választották, de sokan a nemzetközi versenyeken is a legjobbnak bizonyultak. Honnan indultak és hogyan váltak naggyá? A Demokrata a sikerek titkát kutatta.
A magyar bor az utóbbi évtizedekben ismét elindult a fejlődés útján. A nemzetközi elismertség kivívásából a nemrég megjelent márkák mellett a rendszerváltás korszakában indult pincészetek is kivették a részüket. Többek között annak köszönhetően, hogy a legtöbb családi vállalkozás nem a nulláról építette fel borkínálatát. Őseik ugyanis már a XVIII–XIX. században foglalkoztak szőlőtermesztéssel vagy egyenesen borkészítéssel, így apáról fiúra szállhatott a mesterség.
Újrakezdés Szekszárdon
Így van ez a Vesztergombiak történetében is. Az 1700-as évek elején már biztosan készítettek bort a tolnai megyeszékhelyen és környékén, hála a klasszikus nagyparaszti gazdálkodásnak, amely a gabonatermesztéstől a fűrészüzemen át a szőlőművelésig szinte minden mezőgazdasági területet érintett. A téeszesítés azonban véget vetett boraik virágzásának, elvették a Kadarka utcai pincéjüket, és legfeljebb fogyasztói mennyiségben termeszthették a szőlőt, de a családi hagyományokat, a szüreteket mindezek ellenére megtartották. Ennek hatására tanulta meg a borászszakmát Vesztergombi Ferenc 1970-re, ám a minőségorientált termelésre még több mint húsz évet kellett várnia.
– Édesapám visszavásárolt tízhektárnyi szőlőterületet és egy Kadarka utcai pincét a rendszerváltás utáni privatizációs időszakban. Ekkorra már jelentős tapasztalatra tett szert a borkészítésben. Dolgozott pincemesterként, főborászként, borászati üzem igazgatójaként is, mielőtt saját vállalkozásba kezdett volna a megyeszékhelyen 1991-ben – idézte fel a borász történetét fia, Vesztergombi Csaba.
Persze sokat segített, hogy az Alföld és a Dunántúli-dombság találkozásánál elterülő Szekszárdi borvidéken kiváló a talaj és a klíma, így a legtöbb szőlőfajta remekül érzi magát a területen, a kadarkától a cabernet-kig. Vesztergombi Ferenc hamar kitűnt a gazdasági körülmények miatt mélyponton lévő magyar borászvilágból, 1993-ban elnyerte az Év Bortermelője címet, a család csillaga innentől kezdett emelkedni. Folyamatosan korszerűsítették a szőlőterületeket, az elöregedett 2000-2500 tőkét közel 5000 jó minőségűre cserélték. Birtokuk ma már 30 hektáron terül el, és nagyjából tíz szőlőfajtával dolgoznak a Kerékhegy, a Hidaspetre, a Bodzás, a Porkolábvölgy, a Szarvas tető és a Görögszó dűlőben.
– Úgy gondoljuk, hogy Szekszárdon majd minden fajtából készíthető gyümölcsös, telt, fűszeres, testes, de jól iható vörösbor. Minden fajtának megvan a maga ízvilága, jellegzetessége, de a legjobb boraink mindig a fajták házasításával készültek és készülnek ma is. Ilyen például a szekszárdi bikavér is – mondja Vesztergombi Csaba, aki idén szintén jelölt volt az Év Bortermelője címre.
Az olaszrizling ereje
Akadnak olyan ma már népszerű bortermelők is, akik nem közvetlenül a Kádár-rendszer bukása után kezdték el a szakmájukat. Jásdi István a Balatonfüred-Csopaki borvidék székhelyén, Csopakon egy kisebb budapesti lakás áráért vásárolta meg 1998-ban azt a – miként ő fogalmaz – „romot”, amelyik egykor az Erzsébet királynét megkoronázó veszprémi érsek, Ranolder János itteni 40 holdas szőlőbirtokának központja volt.
– A következő években minden tartalékunkat bevetve felújítottuk az 1850 körül kitűnően megtervezett pincét és borházat, korszerű eszközökkel szereltük fel, mielőtt letelepedtünk volna a községben. Boraink minőségére ugyan már az első, kitűnő 1999-es évjárat után felfigyeltek, de még évekbe került, amíg a Csopak legjobb dűlőiben vásárolt kisebb, rosszul ápolt vagy már kivágott szőlők megvásárlásával és újratelepítésével kialakult a borászat körüli tízhektáros birtokmag és az összesen 17 hektáros középbirtok – meséli a borász.
Jövőre már a 25. szüretére készül a családi vállalkozás, amelyet reményeik szerint generációk sora vihet tovább. Nem volt azonban zökkenőmentes az indulás. Csopak legjobb területei a Balatonra néző dűlőkben vannak, amelyek egy részét szőlőként, de építési területnek adták el. Mára eltűnt a csopaki szőlők tekintélyes része, harmadára csökkent az északi part szőlőinek területe is. Így jelentősebb mennyiségi fejlesztés nem jöhetett szóba, ezért nem is versenyezhetnek olyan ausztrál vagy dél-amerikai chardonnay-kkal vagy vörösborokkal, amelyeket több ezer hektáros birtokokon, kézi munka nélkül termelnek.
– Fel kellett ismernünk, hogy kizárólag a termőhely-karakteres, minőségi termékek piacán vannak lehetőségeink olyan borokkal, amelyek felmutatják Csopak jellegzetességeit. Így fedeztük fel Csopak fő fajtáját, a karakteres, szomjoltó olaszrizlinget, amellyel megjeleníthetjük a tipikus helyi ízeket – mondja Jásdi István.
A borászcsalád azonban nem elégszik meg az olaszrizling termelésével. Húsz éve minden télen megtartják a szőlők között fekvő, tóra néző borteraszukon huszonnégy Kárpát-medencei olaszrizling-termelő részvételével az Olaszrizling szerintünk című szakmai napot és sétálókóstolót, ahol termelőkkel és érdeklődő fogyasztókkal beszélgethetnek a fajta lehetőségeiről és jövőjéről a változó klímában és a zaklatott borpiacon, miközben persze kóstolgatják is egymás borait. Hasonló elvek alapján tíz éve, december első hétvégéjén tartanak egy balatoni vörösborkóstolót és szakmai napot is, a Vörös Balatont.
– Ezek a szakmai tisztánlátást segítő események talán hozzájárultak ahhoz, hogy mára az olaszrizling kocsmaborból a legkeresettebb fehér fajtává vált, és a fogyasztók nem csodálkoznak, amikor összetett, gyümölcsös és jó ivású balatoni vörösöket kóstolnak. Az a feladatunk, hogy az általunk művelt darab Magyarország, a balatoni kultúrtáj és a hazai és külföldi éttermekben vagy otthon elfogyasztott karakteresen csopaki és felismerhetően magyar bor jó hírét vigye Magyarországnak, a Balatonnak és Csopaknak, és csak ezeket követően a termelőknek: Jásdiéknak – tette hozzá.
Európa trónján
A rendszerváltozás a ma már legendás Szepsy István borászatát is fellendítette. Első palackozott bora egy aszú volt 1989-ben, amikor még garázsborászatként üzemeltette pincéjét, közben részt vett a Royal Tokaj Borászat alapításában és elindításában. Két év után már csak a családi vállalkozással foglalkozott, mivel a szovjet blokk összeomlásával és a privatizációval átalakultak a földtulajdoni viszonyok, és a különleges termőhelyeket is olcsóbban lehetett megszerezni. Segítette vállalkozását, hogy a szocializmus bukásával Tokaj borvidéke is fejlődésnek indult. Megjelent több bortípus az elmúlt harminc évben, és még újabbak várhatóak, így a borvidék nemzetközi hírneve ellenére még az útkeresés fázisában van.
A Szepsy családnak azonban határozott elképzelése van arról, hogy mi teheti érdekessé Tokajt a külföldi borkedvelők szemében.
– Kulcsfontosságú a száraz furmintok megjelenése, mert szintén alkalmasak a rendkívüli termőhelyek bemutatására. Sokan azt gondolják idehaza, hogy Magyarország bornagyhatalom, de a világ bortermelésének nagyjából mindössze egy százalékát adja. Ugyanakkor egyedülálló termőterületei és fajtái vannak az egyes borvidéknek, amelyeket a „fine wine” kategóriákban kell felépíteni. Ez Tokajban a furmint – állítja ifjabb Szepsy István.
E szárazborfajta vezette arra a családot, hogy utánajárjon, mitől válhat ízletesebbé a tokaji aszú, amely egyedisége és kifinomultsága miatt a borvidék védjegyévé lépett elő. Persze felmerül a kérdés, hogy Tokajhoz hasonlóan létezik-e „a magyar bor”, amelynek a fajtája, ízvilága és formája részletesen meghatározható. A Vesztergombiakhoz hasonlóan a Szepsy família sem definiálná a hazai bort, mint ahogyan a francia vagy a spanyol bornak sincs pontos leírása.
– A magyar bor kifejezés abból az időből származik, amikor a svájci óra a pontosságáról volt híres, így a hazai termék borvidéktől függetlenül finomabb volt általában, mint a más országbéli. Ám ma már minden óra pontos és sok a finom bor, vagyis nem ezek a minőség jelzői. Ettől még a svájci óra a legdrágább, mert töretlenül meg tudta őrizni a pozícióját, míg a magyar bor nem. Ezt jelenleg csak borvidékekkel, fajtákkal és még szűkebben rendkívüli termőhelyekkel lehet újra felépíteni – vallják Szepsyék.
Az eddig elvégzett munkát nemzetközi szinten is elismerik, nem véletlen, hogy idén a II. Golden Vines Awards díjátadón idősebb Szepsy Istvánt választották a Golden Vines Hall of Fame legújabb tagjává, a Szepsy Pincészet pedig Európa legjobb borászata lett.
Úttörő villányiak
Ha magyar bor, akkor Villány nem maradhat ki a felsorolásból. A borvidéken már a római korban is szőlőt termesztettek, a XVIII. századtól a kadarka és a kékoportó, mai nevén portugieser határozta meg a helyi borkultúrát. A ma élő bortermelők körében rangidős, a villányi borászok közül szinte egyedüliként kifejezetten borászszakmát szerzett Tiffán Ede 1967-ben vette meg első pincéjét és 0,3 hektárnyi szőlőterületét, a rendszerváltás után, 1991-ben pedig az Év Bortermelőjévé választották. Ő az első magyar termelő, aki aranyérmet nyert a világhírű Mondial du Pinot Noir versenyen, amelyen a pinot szőlőfajtából készült borokat díjazzák.
– A titok az itteni mikroklíma. Ez a maradék Magyarország legdélebbi borvidéke. 38 kilométer hosszú, legkeletibb települése egy katlanszerű völgyben Villány, középpontjában a Szársomlyóval, amelynek a két oldalán két, a hűvöstől védett medence terül el, és magas a napsütéses órák száma, ami a lehető legjobb a sok meleget igénylő vörösbor készítéséhez – mondta májusban a Demokratának a 80. születésnapja alkalmából készített interjúban a Tiffán Pincészet alapítója.
Gere Attila 1991 óta foglalkozik főállásban borászattal. Kezdetben 0,7 hektáron termesztette a szőlőt. 1994-ben elnyerte az Év Borásza, majd 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje címet. Három évvel később egyik vörösborát a legjobbnak választották a bécsi AWC nemzetközi borversenyen. Nem hisz a trendek követésében, sőt vegyszert sem használnak. „Abból az alapgondolatból indultam ki, hogy nagyon visszafogottan termelünk, nem terheljük a tőkéket, azt a 6-7 fürtöt pedig a kisujjából is kirázza a szőlő. Ha ezt az energiát nem kell levezetnie mind a bogyóba, hanem saját magára is fordíthatja, a tőkék ellenálló képessége nagy lesz, és így semmi szükség vegyszerre” – olvasható a honlapján. Olyannyira fontosnak tartja a hagyományok ápolását, hogy a termőtalaj tisztelete, a szőlőfajok megválasztása, a feldolgozás tisztasága mellett az erjesztést kizárólag a birtokról szelektált, saját élesztőtörzsekkel végzi pincészetében.
A nagy trió harmadik tagja, Bock József 1991-ben kezdett el hivatásszerűen foglalkozni a borászkodással, jóllehet már a nyolcvanas évek elejétől készített önállóan bort. Az évtizedes tapasztalat meghozta gyümölcsét, 1994-ben elnyerte a Champion díjat a Vinagora Nemzetközi Borversenyen, majd 1997-ben megválasztották az Év Bortermelőjévé. Akárcsak a többi nagyágyút, a Bock Pincészetet is jól ismerik a külföldi borkedvelők, az exportra való termelés pedig immár napi rutin.
A magyar bor visszatért című összeállításunk további cikkei ide kattintva olvashatók.
