Akinek humora van, az mindent tud

„Későn érő típus vagyok, most kezdek felnőni” – mondja a szeptember elején negyvenedik születésnapját ünneplő Bagi Iván, akivel írásról, demokráciáról, humorérzékről beszélgettünk, és arról, tud-e a kettévágott darázs repülni.

– „Talán író lettem volna és tanár, filozófus, esetleg lelkész” – mondta egy tavalyi interjúban. A humoristapálya előre- vagy visszalépés ehhez képest?

– Ez nem is lehet kérdés, mert a humor mindenen átívelő létszemlélet, egy élet­elixír. Így végtelenül szerencsésnek tartom magam, hogy humorista lehetek, és ha fatalista lennék, akár még abban is hihetnék, hogy ezt éppen így rendelték el az égiek. Egyébiránt a humor mellett rendkívül fontos számomra, hogy mindennap gyakoroljam az írást, fejlesszem magam benne. Főleg, mert nem feltétlenül azon írók közé tartozom, akik minden körülmények között nyomdakészen fogalmaznak, és rögtön a lehető legjobb művet teszik le az asztalra. Rengeteget javítok utólag, talán ebben a makacs, tökéletességre való törekvésben rejlik a nagy erényem. Közben kacérkodom az éneklés gondolatával is, illetve a háttérben értéket közvetítő televíziós műsorok kitalálásával és kidolgozásával foglalkozom. Ha úgy tetszik, mindenbe belekapok egy kicsit. Ahogy egyszer Sinkó Péter, a Rádiókabaré főszerkesztője mondta: „Az ember sohasem egy, hanem sok.” Ugyanakkor az ember kényelmes jószág is, ezért nagyon vigyáznia kell, mivel egy bizonyos kor után vagy fejlődik, vagy visszafejlődik. Amennyire lehet, én igyekszem a kitartó fejlődést választani. Köztes megoldás harmincéves kor felett már nincs.

– Íróként honnan meríti az impulzusokat?

– Meghatározó szerepe van az emberi tényezőknek: például ha megismerek valakit, aki valamilyen hatással van rám, egyből meglódul a fantáziám. Mindez a nővéremhez köthető. Ő világéletében egy nagy életművész volt, rengeteg emberrel tartotta a kapcsolatot, sokat jártunk vendégségbe, óriási pezsgés volt nálunk. Az emberekre való ilyen mértékű nyitottság valószínűleg a vele töltött időszakból maradt meg bennem, mivelhogy nem egy szigorú rendszerben működő, zárt családban, hanem bizonyos értelemben egy folyamatosan lüktető átjáróházban éltem, legalábbis addig, amíg nála lehettem. Persze esetemben nem pusztán a személyes kapcsolat ténye dominál, néha elég, ha csak olvasok valakitől néhány sort, vagy látom a tévében. Talán még emlékszik az olimpiáról arra a folyton grimaszoló kínai úszónőre. Őt is egy kifejezetten üde színfoltnak tartom, relevancia az életemben, hogy igenis akadnak olyan emberek, akikben a legapróbb szikrája sincs meg a megfelelési kényszernek.

– Elég régóta él a kirakatban, még mindig nem tudta ezt elengedni?

– Sokat edződtem az évek folyamán. De ami még ennél is fontosabb, beköszöntött az életembe a türelem, ezáltal folyamatosan tanulom az elengedés művészetét.

– Mennyire segíthet ebben, hogy egy ideje Nacsa Olivérrel együtt teljesen kivonultak a bulvármédiából?

– Sokban. Ez az úgynevezett „kivonulás” persze nem egyik napról a másikra történt, megvolt a maga fejlődéstörténete. Olivérrel nagyon korán kerültünk be a szakmába, bohém fiatal művészként meglehetősen imponálónak találtuk a média intenzív érdeklődését. Így aztán előbb-utóbb óhatatlanul is szembesülnünk kellett a bulvármédia lelketlen működési mechanizmusával. Éretlen fejjel számtalan rossz kompromisszumot kötöttünk. Nevezzük ezt kötelező tanulópénznek, amely mostanra megtérülni látszik, mivel a köztévés jelenlét óta egyre inkább megtalálnak minket a komolyabb feladatok is.

– Ha már köztévé, állandó műsorral itt szerepelni egy újabb skatulya: önök is a jobboldal szekerét tolják.

– Ez nézőpont kérdése. Nálunk gyakorlatilag mindenből lehet politikai kérdést csinálni. Aki a nyilvánosság előtt szerepel, arra előbb-utóbb rásütik, hogy az egyik vagy a másik tábor szekértolója. E tekintetben a magyar közélet nem túl sokat fejlődött a rendszerváltás óta, a mindennapi életünket azóta is teljesen átszövi az állandó politikai csatározások feszült légköre. Mióta az eszemet tudom, ez így van, miközben ebben a kevésbé előremutató egymásnak feszülésben azért bőséggel találhat témát egy humorista. Ahogy sok mindenkit, engem is a korlátoltság, a széttagoltság idegesít leginkább: ráadásul egy régről örökölt retorika mentén. Ezért sem vállaltam fel soha, hogy melyik oldal értékrendje áll hozzám közelebb. Mindenesetre érdeklődve tapasztalom, hogy az úgynevezett baloldal mintha egyre sótlanabb lenne, arról nem is beszélve, hogy szinte már megbocsáthatatlan bűnnek számít a köreikben, ha valaki polgári, keresztény értékrendet vall. Mintha makacsul nem akarnák látni a fától az erdőt: a liberális demokrácia egész Európában komoly gondokkal, nehézségekkel küzd.

– Mire gondol?

– A nyáron külföldön voltam a barátaimnál Németországban, ennek során sikerült eljutnom Dániába, Hollandiába és Svédországba is, és bár mindenhol felfedeztem valami egyedülállóan páratlan értéket, bizonyos dolgokkal mégsem tudtam maradéktalanul azonosulni. Vegyük például Dániát, ahol határozottan tetszett a jó értelemben vett puritánság, hogy mások szemében senkit sem az autója, az öltönye, az órája vagy a társasága határoz meg. Szembetűnően rendhagyó vonásnak éreztem viszont, hogy a legtöbb helyen nem lehet külön férfi- vagy női vécét találni, mert szerintük ez végső fokon a kirekesztés enyhe formájának számít. És ilyenkor az ember – Huxley után szabadon – elgondolkodik, hogy vajon mi történik akkor, ha a liberális demokrácia, eljutván a legmagasabb szintjére, mindazt megvalósítja, amit jelenleg az ember nem képes a tőle telhető legnagyobb tudással, bölcsességgel létrehozni. Vagyis mi van, ha egy idő után ez a demokrácia bizarr módon kont­ra­pro­duk­tív­vá, önpusztítóvá válik? Kedvenc szerzőm, George Orwell írta egy helyütt a civilizált emberről, hogy pont úgy járt, mint az a lekvárjába ragadt darázs, amit nyolcéves korában a gyerekek éretlen kegyetlenségével rögtön félbevágott. A szerencsétlen rovar még megpróbált felszállni, és csak az erőfeszítésnek abban a szörnyű pillanatában döbbent rá, hogy már késő – Orwell szerint így halt meg a civilizált ember is. Az alapvető keresztény értékrend radikális leértékelése, a túlhaladottnak minősített konzervatív gondolkodás elegáns zárójelbe tétele mintha egy nyakatekert, könyörtelen logika mentén, lassan, de biztosan negatív irányba sodorná a világot. Szükségünk van arra, hogy a napjainkban tapasztalható általános hanyatlás dacára valahogy megőrizzük magunkat, ahogy Szent Pál apostol mondja: „Vigyázz nagyon magadra, mert mindannyian itt vagyunk.” Számomra nem kérdés, hogy e nélkül a hit nélkül nincs esélyünk a túlélésre.

– Vagy egyszerűen jönnek helyettünk olyanok, akiknek egészen másféle és erősebb hitük van.

– Igen. Bár ez egy ingoványos terület. És ha most politikailag nem is korrekt erről beszélni, mégis kezdeni kell vele valamit. Én magamat empatikus embernek tartom, sajnálok minden valódi menekültet – nyilván nem csak katonakorú, egyedülálló férfiak jönnek –, de ettől még a probléma probléma marad. Beengedhető-e ekkora tömeg, vagy most már nyílt titok, hogy Európa megtelt, különös tekintettel Németországra, Ausztriára, Svédországra. Integrálható ez a sok millió ember? Fogadnunk kell-e azokat, akik eredetileg nem is hozzánk készültek? Ha az USA, Ausztrália vagy Kanada megteheti, hogy konzekvensen védi a határait, és szelektálja a hozzájuk belépni akarókat, akkor tőlünk milyen alapon várnak el határtalan befogadókészséget? Súlyos kérdések ezek, amelyeknek kapcsán csak nagyon kevesen látnak tisztán. Ami viszont elvitathatatlan tény: Európára nézve valós veszélyeket rejtő népvándorlás zajlik.

– Nem divat ilyen markánsan fogalmazni.

– Nyilván nem nálam van a bölcsek köve, ezért csak azt mondhatom, amit magánemberként látok, tapasztalok a környezetemben. Egy kedves barátom szerint például nagyon egyszerű a dolog, hogyan kell túlélnünk: a kenyér ötszáz éve is kenyér volt, a tej ötszáz éve is tej volt, vagyis egyszerűen vissza kell fordulni a természetes léthez, a földhöz. Miképpen a húslevesből lassan teljesen kimarad a hús, úgy kezd kiveszni az emberből az ember. A világ megérett a változásra, hogy az éjjel-nappal az okostelefonjukat nyomkodó, komfortidiotizmus bűvöletében élő generációk újra magukra találhassanak. Az okostelefon-függőség egyébként is az egyik állandó vesszőparipám. Nemrég beadtam egy ezzel kapcsolatos társadalmi célú projektet a Médiahatósághoz, amelyben a túlzott okostelefon-használat veszélyeire hívom fel a figyelmet, és egyben megoldásokat is kínálok.

– Ezt az interjút is okostelefonnal veszem…

– Nagyon jól teszi, hiszen egy használati tárgyról beszélünk. De nehogy félreértsen, én nem azt mondom, hogy töröljük el a föld színéről ezeket az eszközöket, hanem csak annyit, hogy ne függjünk tőlük, hanem használjuk őket. Én például egykori okostelefon-függőként már ott tartok, hogy beszereztem magamnak egy „buta” telefont, és hétvégén csak azt használom – hiszen aki akar, az ezen is elér, nem kell folyton online lenni. És hogy mindezek ellenére mekkora igény van az emberi kapcsolatok újraéledésére, azt éppen a foci-Eb idején tapasztalható általános, országos eufória mutatta meg. Engem például mélyen meghatottak az emberek őszinte érzelmei.

– Humoristaként?

– Emberként. Mert minden kis impulzus fontos, ami a reményt, az összetartozást, a boldogságot erősíti. Humoristaként pedig azt mondhatom, amit már az interjú elején is: nincs olyan területe az életemnek, ahonnét ne hiányozna a humor, ha egyszer elveszíteném a humorérzékemet. Peterdi Pál egyik híres mondása – akinek humora van, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes – a mai világra különösen érvényes.

– Negyvenéves lett, ezen is tud ne­vetni?

– Későn érő típus vagyok, most kezdek felnőni. Kissé meglepő, hogy én sem tudtam ezt megúszni, pedig nem fogja elhinni: több mint 39 éven keresztül sikerült.

Farkas Anita

Fotók: Vermes Tibor

Demokrata, 35. szám, 2016. augusztus 31.