Luciano Pavarotti emlékére (1935-2007)

A világ legismertebb és legsikeresebb tenorjának halálát csütörtök reggel jelentette be menedzsere. Pavarottinak hasnyálmirigyrákja volt, amit 2006 nyarán diagnosztizáltak. New Yorkban megműtötték, a nyilvánosságtól pedig teljesen visszavonult. Két hete engedték haza a kórházból, állapota szerdán válságosra fordult, másnap hajnalban érte a halál. Szombaton a modenai dómban tartott gyászszertartás után koporsóját a helyiek sűrű sorfala között vitték végig az utcákon, utolsó útja után a családi kriptában helyezték örök nyugalomra.

„Amikor Pavarotti megszületett, Isten megcsókolta a hangszálait” – írta róla egyszer a New York Times. Ő maga is Isten ajándékának tekintette kivételes hangját, s ki is használta tehetségét. Hangja és énektechnikája tökéletes volt. Mindig tisztán énekelt, biztos magasságokkal, fényesen csengő, gyönyörű tenorja kiegyenlített volt minden regiszterben. Amikor énekelt, teljesen átadta magát a zenének, lelke átsugárzott a hangján. A világ minden színpadán szerették és ünnepelték, fénykorában őt tartották a magas C királyának. Milliomos volt, a bulvársajtó kedvelt hőse, de zseniális énekes is, aki közelebb vitte az emberekhez az opera világát.

1935. október 12-én született az észak-olaszországi Modenában, édesanyja szivargyári munkás, édesapja pék és amatőr énekes volt szintén szép tenorhanggal, aki a helyi templom kórusában énekelt. A kis Pavarottit elbűvölte a muzsika, hamarosan ő is a templomi kórus tagja lett. Nem végzett konzervatóriumot, de 19 éves korától egy modenai tenoristánál, Arrigo Polánál tanult. Hosszú éveken át keményen dolgozott hangja tökéletesítésén, s közben testnevelő tanárként, biztosítási ügynökként is dolgozott. 1961-ben megnyerte az Achille Peri énekversenyt, amelynek hozadékaként elénekelhette Rodolphe szerepét Puccini Bohémélet című operájában a Reggio Emilia-i operaházban.

A fiatal Pavarotti átütő sikert aratott, innentől már nem volt megállás. Hangjával és egyéniségével hamarosan meghódította az egész világot, 1972-ben a Metropolitanben 17-szer hívták ki meghajolni, miután Donizetti Az ezred lánya című operájában kilenc magas C-t énekelt ki. Ő volt az első, aki a londoni Hyde Parkban adott komolyzenei koncertet, a New York-i Central Parkban pedig félmillió ember előtt énekelt. Hihetetlen népszerűséget ért el, és kivívta a rajongók millióinak szeretetét. Pályája talán legnagyobb áttörése az volt, amikor összeállt a másik két világhírű tenorral, José Carrerasszal és Placido Domingóval, legelőször az 1990-es futball-vb döntőjén, Rómában léptek fel. A három tenor koncertje eredetileg egy alkalomra szólt volna, de annyira jól sikerült, hogy hosszú éveken át együtt turnéztak, s minden idők legnagyobb példányszámban elkelt klasszikus zenei lemezét adták ki.

Képes volt az emberekkel megszerettetni az operát, sőt, népszerűsítette a fiatalok körében. A „Pavarotti és barátai” jótékonysági koncertsorozatban számos kiváló popzenésszel és énekessel is színpadra állt, többek között a U2-val, Celine Dionnal, a Spice Girlsszel. Koncertjeivel támogatta az AIDS-betegeket és az éhezőket, rajongott a gyerekekért, olyannyira, hogy halála előtt nem sokkal még tanított is. Szerette és segítette a pályakezdő fiatalokat. 1981-ben elindította a Pavarotti-énekversenyt, amelyet 3-4 évente rendeznek meg Philadelphiában, s egyébként ezen a versenyen nyert 1981-ben Gulyás Dénes és Polgár László is első díjat. Hazánkban 1963-ban énekelt először, majd 1986-ban már világsztárként a Bo­héméletben szerepelt. A magyar énekesek közül leggyakrabban Marton Évával lépett fel, de partnere volt Tokody Ilona és Kincses Veronika is, s a MÁV Szimfonikus Zenekar is kísérte több koncertjén.

Életében kétszer került közel a halálhoz, e két élmény – egyik egy 12 éves korában átvészelt betegség, a másik a 70-es években egy repülőgép-baleset – hatására kezdte jobban tisztelni az életet. A halállal való találkozás az élet határtalan megbecsülésére késztette. Pavarotti amellett, hogy zseniális művész volt, köztudottan falta az életet. Természeténél fogva nyitott, közvetlen, optimista volt, hobbiként festett, teniszezett, lovagolt. S nem utolsósorban rajongott a hölgyekért, első felesége Adua Veroni volt, akitől három lánya született, és akitől 35 év után vált el. 2003-ban vette el asszisztensét, a nála jóval fiatalabb Nicoletta Mantovanit, aki egy kislánnyal ajándékozta meg.

43 év után vonult vissza, 2004-ben volt az utolsó előadása a Metben, a Toscában, amelynek végén 11 percig ünnepelte a közönség. Ezután még fellépett néhányszor, többek közt a 2006-os téli olimpia nyitóünnepségén, de aztán betegsége miatt félbeszakította búcsúturnéját, így tavalyi, budapesti koncertjét is le kellett mondania.

Az egész világ őt gyászolja, rajongók milliói siratják kedvencüket, aki misszióként vállalta az opera népszerűsítését. Hitvallása volt, hogy neki mindenkihez szólnia kell. „Boldoggá teszem az embe­reket, hiszem és tudom, hogy Isten azért áldott meg ilyen hanggal, mert küldetésem van.” Emléke mindörökre megmarad minden zeneszerető emberben.

Jánosi Ildikó