Akire hét angyal vigyázott

– A kaszkadőrszakmához bátorságra, jó fizikumra van szükség, de mi kell ahhoz, hogy valaki évtizedeken keresztül megmaradjon és érvényesüljön ezen a pályán?

– A filmes világba nehéz bekerülni, de még nehezebb ott maradni: a kaszkadőri munka folyamatos edzéssel jár, örökké gyakorolni kell, és gondoskodni arról is, hogy ne felejtsék el az embert a filmesek. Ha fel kellene állítanom egy kompetencia-sorrendet, a megbízhatóság állna az első helyen, és azt követnék a szakmai jártasságok. A filmesek éppen ezért hívtak vissza a következő munkára: tudták, amit elvállalok, azt ezerszázalékosan megcsinálom.

– Vagyis soha nem mondott nemet?

– Nem, mert akkor hívtak volna mást. Egy-egy rendező hajmeresztő ötleténél azért volt, hogy megszólalt a fejemben a belső hang, hogy te jó ég, ezt hogyan fogod tudni megoldani, közben pedig bólogattam, persze, megcsinálom, menni fog! Szerencsére mindig sikerült is. Ehhez a munkához nem lehet másképpen hozzáállni, hiszen a filmforgatás hatalmas gépezet, a kaszkadőr miatt nem állhat le a munka, több száz ember idejéről, óriási pénzekről van szó. Emlékszem, Ridley Scott filmjében, a Mennyei Királyságban dolgoztunk egy magyar kaszkadőrcsapattal, olyan jól teljesítettünk, hogy a forgatás vége felé már az összes akciót mi csináltuk. Én David Thewlis dublőre voltam, aki egy ispotályos lovagot alakított a filmben. Volt egy csatajelenetünk: a lovag átvágtat egy patakon, közben lekaszabol néhány embert, majd egyszer csak ott terem Balian, a főhős, a lovag pedig az utolsó pillanatban veszi észre, hogy nem az ellenséggel került szembe, hanem a bajtársával – egyetlen pillanaton múlik, hogy nem vágja el Balian torkát. Ez nagyon necces jelenet volt, vágtázó lóról karddal – még akkor is, ha alumínium – kellett a Baliant játszó Orlando Bloom nyaka felé közelítenem, az utolsó pillanatban pedig a fejére koppintva kivédeni a halálos csapást. Ezt a jelenetet többször felvettük, erre jön Ridley Scott, a rendező, hogy Gábor, inkább bal kézzel kellene a trükköt megcsinálni, menni fog? Az én hátamon meg végigfutott a hideg, hogy te úristen, mi lesz, ha letolom a színészt a lóról, vagy megvágom úgy, hogy megsérül, de közben pókerarccal rávágtam, hát persze, hogy menni fog. Kétszer futottunk neki, másodjára olyan jól sikerült a jelent, hogy megtapsoltak a rendezői sátorban. Ezekért a sikerekért érdemes csinálni.

– Mennyire tesznek a forgatásokon különbséget a színészek és a kaszkadőrök vagy éppen a háttérmunkások között, mennyire érezhető a hierarchia?

– Komoly hierarchia van, papíron persze mindenki egyenlő, ám a valóságban azért ez másképp néz ki: a háttérszereplők például máshol étkeznek, mint a színészek. Az A kategóriás sztárokat nagyon komolyan védik, testőrük van, néhány színészre rá sem szabad nézni a forgatáson, nemhogy fotózkodni vele. A nyolcvanas években persze egészen más okból tettek különbséget a magyar filmesek és az amerikai stábtagok között. A Vörös zsaru 1987-es forgatásán Arnold Schwarzenegger mellett orosz rendőrt játszottam, emlékszem, hívtak, hogy menjek velük ebédelni, de a szerződésem szerint én a lábamat sem tehettem be az étkezőkocsijukba – nem győztek rajta csodálkozni. Visszatérve a hierarchiára: az amerikai filmekben a rendezővel szinte egyenrangú az akciórendező, aki a film leglátványosabb pillanataiért, az akciójelenetekért felel, aztán ott van a kaszkadőrszakértő, aki a kaszkadőrcsapattal együtt dolgozik, ugyancsak szigorú alá-fölérendeltségi viszonyban. Ebbe a rendszerbe be kell tagozódni, és nincs visszadumálás. Egyébként sok európai filmben, főként skandináv mozikban dolgoztam dánokkal, norvégokkal, svédekkel, nagyon jó társaság, náluk kicsit demokratikusabb a filmforgatás miliője, bár az is igaz, ott mindenki egyetlen hang nélkül teszi a dolgát.

– És a magyarok?

– Szerencsére sikerült meghonosítani a profi szemléletet, ám az a kelet-európai mentalitás, hogy nem a megoldáson törjük a fejünket, hanem a kifogásokat keressük, azért sokáig jellemző volt. Mondok egy példát: a Kincsem című magyar mozi az egyik kedvenc filmem, szakértőként dolgoztam benne, volt egy jelenet, amikor a lovak vágtáznak a pályán, a hátukon két zsoké nyírja egymást, az egyik pedig leesik a nyeregből. Az akció előtt mondom a kaszkadőrsrácnak, hogy jobbra kell levetődnie a lóról, erre közli, hogy ő jobbra nem tud esni, csak balra. Azt hittem, ott ájulok el. Végül egy másik sráccal csináltattuk meg a jelenetet, aztán ügyesen összevágtuk, így látványos lett az akció. Ám ez a hozzáállás nem fért a fejembe: ott van a srác előtt élete nagy lehetősége, és közli, hogy nem tudja megcsinálni. A magyarok egyébként jó szakemberek, mára a sminkesektől az operatőrökön, a berendezőkön át a kaszkadőrökig minden területen utolértük a Nyugatot – a mentalitást, a rossz beidegződéseket a nehezebb levetkőzni. 1989-ben forgattuk az Emlékmás című filmet, amelyben a világ legjobb kaszkadőreivel – köztük Joel Kramerrel – dolgozhattam együtt, ott láttam, hogyan működik a professzionális filmgyártás, nemcsak a gépek, hanem a szakmaiság és a mentalitás tekintetében is.

– Előfordult, hogy mégis nemet kellett mondania a rendezőnek?

– A katedrális című filmsorozat forgatásán szintén szakértőként dolgoztam, a visegrádi várban vettünk fel egy jelenetet, méghozzá lovakkal. Egyszer csak elborult, és a Duna felett már látszott, hogy le fog szakadni az ég, erősen villámlott is. Azonnal szóltam a rendezőasszisztensnek, hogy mára abba kell hagyni a forgatást, mert félnek az állatok, és ez balesetveszélyes. A rendező visszaüzent, hogy még két jelenetet megcsinálunk. Odamentem hát a munkavédelmi felügyelőhöz, és megmondtam, nincs mese, le kell állni. Végül nem dobtak ki a filmből, de a rendező nagyon megorrolt rám.

– A kaszkadőrséget lehet tanulni?

– Lehet, ám a kaszkadőr iskolája mégiscsak a forgatás. A próbákon gyakorolhatsz, de élesben, a kamera előtt kell megmutatnod, hogy mit tudsz. Nagyon sok tehetséges fiatalt láttam, akik a próbákon jól teljesítettek, de mikor jött a felvétel, már az első mozdulatból látszott, hogy a kamera előtt nem fog menni. Olyan ez, mint a versenysportban, amikor valaki az edzésen zseniálisan teljesít, ám a versenyen lefagy. Kőkemény önfegyelemre, összpontosításra van szükség, és olyan is előfordul, hogy az ember csak elméletben tud felkészülni egy feladatra.

– Például?

– Volt egy nagyon durva akció, amit még a Leg, leg, leg… című tévéműsor számára vettünk fel. Egy busszal száz kilométeres sebességgel hajtottunk be egy hídról a Dunába. Ez életveszélyes mutatvány volt, nem lehetett előre begyakorolni, részleteiben persze igen. Az uszodában ugrottam tíz méterről fejest, és hasonlók, de az akciót csak egyszer csináltuk meg. Az volt a titok, hogy még repülés közben ki kellett ugrani a buszból. Így is történt: négy bordám eltört, az egyik csigolyám megrepedt, de sikerült. Volt, hogy a biatorbágyi viaduktról ugrottam le a mozgó kamionra, és vetettem le magam hatvan méter magasról is. A múmia című filmben egy meredek domboldalon kellett felbuktatnom az ötmázsás lovamat, a rendező az esést látva halálra rémült, azt hitte, agyonnyomott az állat. Ezeket a nyaktörő mutatványokat hihetetlen sok gyakorlás, főként az időzítés begyakorlása előzi meg. És még mindig ott van egy százalék esély, amit nem lehet belekalkulálni, például, hogy véletlenül megcsúszik az ember cipője. Szerencsére engem ez az egy százalék mindig elkerült.

– Hogyan látja, kell attól tartani, hogy a mesterséges intelligencia elveszi a kaszkadőrök munkáját?

– Az amerikai színészszakszervezet, a Screen Actors Guild – American Federation of Television and Radio Artists, röviden SAG-AFTRA most határozottan felvállalta ezt az ügyet, tiltakoznak az ellen, hogy a mesterséges intelligencia kiválthatja a filmgyártásban dolgozó emberek munkáját. Ettől függetlenül nyilván használják az MI-t a filmgyártásban. Félelmetes belegondolni, hogy Lumiere fivérek első nyilvános vetítése óta 130 év telt el, és micsoda fejlődés ment végbe azóta a szcénában: hangos film, színes film, televízió, streamingcsatornák, és most az MI. Ki tudja, mi lesz ötven év múlva? Én a régi iskola képviselője vagyok, és bár nekem is kell a digitális világhoz alkalmazkodnom, inkább az emberi kreativitás és tehetség pártján állok.

– Részt vett a Hunyadi című televíziós sorozat forgatásán is mint kaszkadőrszakértő. Milyen tapasztalatai voltak?

– A Hunyadiban az egyik tanítványom, Farkas Balázs volt a koordinátor, ő hívott el biztonsági szakértőnek, azokban a csatajelenetekben dolgoztam, amikor meggyújtották a kaszkadőröket; én is beöltöztem és oltás közben segítettem a munkát. Kiváló szakemberek dolgoztak a filmben, például Juhász Laci, akinek az édesapjával sok közös munkánk volt, most pedig őt hívják, ha lovas kaszkadőrre van szükség. Én úgy láttam, a Hunyadi kísérlet volt arra is, hogyan lehet a mai technikákkal dolgozni, összességében azonban kicsit az volt az érzésem, mint mikor nézem a Fradi–Paks meccset, aztán átkapcsolok a Liverpool–Arsenalra. Van még hova fejlődni, ám az kétségtelenül érték, hogy magyar történelmi témához nyúltak az alkotók. A múltunk ugyanis tele van elképesztő, izgalmasnál izgalmasabb történetekkel, elég a kuruc kort, a szabadságharcot vagy a XX. század nagy fordulatait említeni: ezek a sztorik mind filmvászonra kívánkoznak.

– Van kedvenc területe?

– Az állatokhoz jó érzékem van, így a lovas trükkök állnak hozzám a legközelebb. Pedig 1974-ben éppen a lovaglás miatt maradtam ki egy forgatásból: a Hajdú című filmbe mehettem volna lovas kaszkadőrnek, lelkesen bejelentkeztem, hogy tudok lovagolni, aztán elég hamar kiderült, hogy fogalmam sincs arról, egyáltalán mi az ügetés, így eltanácsoltak. Később néhány barátom hívott a Szerelem és halál című Woody Allen-film forgatására, ahol már lovászként kaptam munkát. Ekkor döntöttem el, a kaszkadőrködés az én pályám. Az évek során lovas trükkök sokaságát tanultam meg, leesni a vágtató lóról, átbújni a ló szügye előtt alatt, szőrén megülni a lovat és úgy trükközni; annyira kitanultam a szakmát, hogy Amerikában is helytálltam a legnagyobb lovas kaszkadőrök között. Jack Lilley-nél, a világ egyik leghíresebb lószakértőjénél is gyakoroltam Los Angeles mellett a Canyon Countryban a wranglerök, vagyis az amerikai lovászok között, akik meglehetősen féltékenyek voltak a magyar lovas tudására, volt, hogy a legproblémásabb állatot adták alám. Rúgott, harapott, de megoldottam a helyzetet. Onnan kerültem San Diegóba, a Thor forgatására, ahol Anthony Hopkins lovát kellett belovagolnom. Volt egy nagyon kedves saját lovam, a Manci, neki külön fejezetet szenteltem az önéletrajzi könyvemben: rengeteg közös kalandunk volt.

– Idén nyár elején a Magyar Filmakadémia Életműdíjjal ismerte el a munkásságát. Mit jelent önnek ez az elismerés?

– 2007-ben felterjesztettek az amerikai filmesek az úgynevezett kaszkadőr-Oscarra, a Taurus díjra, amit nem kaptam ugyan meg, de már az is óriási boldogság volt, hogy a nomináltak között lehettem. Az Életműdíjat a magyar filmesektől kaptam, ami elmondhatatlanul sokat jelent nekem. Nagyon megtisztelő, hogy a munkámat megbecsülték: remélem, ez inspirálja majd az utánam jövőket. Az életemről írtam könyvet is, aminek már készül a folytatása, és forgattam egy ugyancsak önéletrajzi témájú filmet, Égig érő álmok címmel – ezt a mozit meghívták az őszi Los Angeles-i filmfesztiválra, nagy érdeklődéssel várom, hogyan szerepel majd.