Akit szeretetből és muzsikából szőttek

– Az ünnepi műsor gerincét Liszt és Chopin művei adják: az önnek legfontosabb szerzők műveiből válogatott?

– E két szerző zenei gondolatai állnak hozzám a legközelebb, csodálatos műveket hagytak ránk, amelyekből szabadon töltekezhetünk. Persze meg kell tudni fejteni a kottáik rejtelmeit, amihez értő szívre van szükség. A kotta egyszerre precíz, rejtjeles rendszer, miközben mégsem az, hiszen a zene egyik legfontosabb tényezőjét, az általa közvetített érzelmek végtelen sokszínűségét, árnyalatait nem rögzíti. Az érzelmek, a ki nem mondott történetek elmesélésében nálam Liszt Ferenc és Frédéric Chopin a csúcstartó. Ez utóbbit a közönség is rajongásig szereti, nem véletlenül: Chopin zenéje az érzelmek széles skáláján mozog. A koncertjeimen gyakran előfordul – ahogyan legutóbb, a szekszárdi Művészetek Házában tartott fellépésen is –, hogy ráadásként Chopin darabjait játszom, a közönségnek pedig egyszerűen nem akaródzik hazamenni. Az érzelmek közvetítésére a másik kiváló példa Beethoven Appassionata szonátája, ami csodálatosan fejezi ki a zeneszerzőn elhatalmasodó hallásromlás miatt érzett tehetetlen dühöt, a sors ellen folytatott reménytelen küzdelmet. És mégis, annak ellenére, hogy ilyen tragikus körülmények között született ez a mű, még soha senki nem szomorodott el, nem lett búskomor az Appassionatát hallgatva a koncerteken. Sőt.

– És ez mivel magyarázható?

– Mert ez a muzsika felemeli a lelket. A mesterművek mélyén ott van a Jóisten üzenete, hogy fogjuk meg egymás kezét, folytassuk a teremtés munkáját, amihez egyetlen út vezet: a szereteté. Szent Ágoston több mint másfél ezer évvel ezelőtt jegyezte le, hogy Isten azért teremtette és adta a zenét az embernek, hogy emlékeztesse őt szellemi hazájára. Hogy megsejtse és megértse, honnan jött és hová tart. Számomra mindez a romantikában érezhető a leginkább. A klasszikus zeneművek hasonlítanak a matematikai feladványokhoz, bonyolult szerkezetükben rend uralkodik, ám ott rejlik bennük a megfoghatatlan is. Mozart egyszer azt találta mondani, amelyik zene nem szép, az nem is zene. Hozzá kell tenni persze, hogy e kijelentés idején 1791-et írunk, tehát még bőven a romantika előtt vagyunk! Drága Hajdú Mihály tanár úr, aki a Zeneakadémián zeneelméletet tanított, azt mondta, uraim, ha formatant akarnak tanulni, ne Mozartot válasszák: legyen Haydn vagy korai Beethoven, csak Mozart ne, mert ő mindig csinált valami kis trükköt a darabjaiban. Hozzáteszem, többek közt ezért is olyan zseniálisak a művei. Egyszóval a zenében ott van a rend, de ott az a megfoghatatlan is, aminek köszönhetően az emberek képesek akár kétszer egy órát feszült figyelemben tölteni a hangversenyteremben, olyan koncentrációban, mikor átadják magunkat valaminek, ami nagyobb, hatalmasabb náluk. Az egymás számára ismeretlen emberek lelke, a művészé és a hallgatóságé pedig ebben a közösségben összeér: a zene tehát azt is megmutatja, milyennek kellene lennie a világnak.

– Egy alkalommal azt nyilatkozta, Liszt Ferenc a példaképe. Miért tartja követendőnek Liszt művészetét?

– Gyermekkoromtól fiatal felnőtt koromig faltam a Liszt-életrajzokat, mindent elolvastam róla, ami itthon beszerezhető volt, sőt, még egy-két külföldi kiadású életrajzot is. Ma inkább úgy fogalmaznék, hogy művei előadását, szellemiségét követve igyekszem oly módon megnyilvánulni, ahogyan ő vitte az emberek lelkét egyre magasabbra, egyre közelebb az éghez. Én még az átkosban végeztem a zenei tanulmányaimat, akkoriban nem lehetett hallani arról, hogy Liszt Ferenc számára fontos volt a katolikus hite, életrajzaiból, műveiből mégis ki lehetett olvasni ezt a mély elköteleződést. Liszt fontosnak tartotta a transzcendens létezést, jól tudta, a látható világon túl ott van az a másik, a láthatatlan is, ami mélyen befolyásolja az életünket, és ez a vallásosság zenéjéből, kompozícióinak minden egyes hangjából kiérezhető. Számomra is fontos a hit, Isten jelenlétét pedig a teremtett világ szépségeiben éppúgy megérzem, mint a zeneművekben vagy koncerteken, játék közben. Ha megkérdezné tőlem, pontosan miből vagyok én, azt felelném: a Jóisten engem szeretetből és muzsikából szőtt össze.

– Többször is hangsúlyozta, milyen fontos a koncerten az érzelmeket értő módon interpretálni a közönségnek. Ez fontosabb akár a perfekcionista előadásmódnál is?

– Azt hiszem, igen. Nemrég volt egy hangversenyünk a nyár esti Holdfény koncerteken Katicával (Hegedűs Katalin zongoraművész – a szerk.), ahol egész este csak Schubert-négykezeseket játszottunk. Schubert műveiben nincs igazán nagy csillagszórás, technikai ördöngösség, ezekben a darabokban a szív uralkodik. A Hegedűs koncertekre pedig nem azért ül be a közönség, mert valami rendkívüli produkciót szeretne hallani, sokkal inkább azért, mert át akarja érezni a zeneművek közvetítette lelkiséget. Nem vagyok lexikális művész, aki följátssza Beethoven mind a 32 zongoraszonátáját CD-re, vagy előadja Chopin összes művét egy szuszra. Inkább olyan vagyok, aki szereti újra és újra elővenni, felfedezni a klasszikus zeneművek kincseit, és átnyújtani őket a közönségnek.

– Hogyan emlékszik vissza, gyerekkorában volt-e olyan emlékezetes pillanat, ami miatt végérvényesen a zene mellett kötelezte el magát?

– Szüleim nagyon szerették a zenét, mindketten muzsikáltak is, bár nem voltak professzionális művészek. Volt egy családi örökségből ránk maradt nagy, fekete zongoránk, és mikor a szüleim este hazajöttek a munkából, vacsora után leültek zenélni: zongoráztak, énekeltek. Talán ezért is érzem gyerekkorom óta azt, hogy a hangok világában vagyok igazán otthon.

– A zene töretlenül jelen van az életében, olyannyira, hogy házastársa, sőt, a koncerteken is partnere az ugyancsak zongoraművész Hegedűs Katalin. Ez is hozzátesz ahhoz, hogy harmóniában élnek hosszú évtizedek óta?

– Katica a múzsám, de a köztünk lévő harmónia mellett sokat jelent az is, hogy különleges dinamika működik a házasságunkban: a bennem lévő lágyabb vonásokat sokszor ellensúlyozza Katica nagyon határozott egyénisége, aztán a szerepek felcserélődnek. Egy pillanatra sem unatkozunk, egészséges, kedveskedő, csipkelődő házasság a miénk, amelyekben az apró, energiákkal teli feszültségek életben tartják az érdeklődést egymás iránt. És valóban, nagyon sokat jelent, hogy Katica gyönyörűen muzsikál, miközben sosem voltak szólistaambíciói: szólistaként utoljára a zeneakadémiai vizsgáján lépett fel, ám kamarazenét bármikor szívesen játszik velem és más hangszeresekkel.

– Ha már említette a Zeneakadémiát: a művészetben kulcsfontosságú a mester és tanítvány viszony. Kire emlékszik szívesen vissza, kitől tanult a legtöbbet?

– Kocsis Zoltán, Rados Ferenc, Antal István – sorolhatnám a mestereimet, ám azt hiszem, mégis Hajdú Anna tanárnő volt az, aki nemcsak hogy igazán megtanított engem zongorázni, hanem Katicának és nekem szinte második édesanyánk volt. Akkor kerültem hozzá, amikor befejeztem a hivatalos tanulmányaimat, már csak a két diplomakoncert, egy szólózongoraest és egy zenekari fellépés volt hátra az utolsó főiskolai évemből – ez utóbbi éppen egy versenyfellépés volt. Anna nénihez két héten át minden áldott nap elmentem gyakorolni. Eljött a Magyar Rádió Országos Zongoraversenyének napja, a döntőben egy kisebb bakit vétettem, ám a játékom ennek ellenére is olyan feltűnést keltett a zsűriben, hogy nekem ítélték a különdíjat. Anna néni két hét alatt csodát művelt velem.

– Művészként egyedül szervezi a fellépéseit, nincs ön mögött profi menedzsment. Hogyan látja, könnyedén megtalálja ma a művész a közönségét?

– Több mint negyven éve hallani aggódó hangokat arról, hogy évről évre egyre kevesebben látogatják a koncerttermeket, ami részben igaz is, valóban csökken a közönség száma, ám aztán valahogy mindig van utánpótlás. A komolyzenének mindig meglesz a közönsége, egész egyszerűen azért, mert a zene képviselte szépség sosem tűnhet el a világból. Az emberek a lelkük mélyén vágynak a harmóniára, vágynak arra, hogy szeressék őket. Ha én odalépek az utcán egy vadidegenhez, és azt mondom neki, barátom, én szeretlek téged, legelső érzése az értetlenség és a felháborodás lesz. A művészet nyelvén azonban beszélhetek erről szabadon, hiszen a zene az egyik legtökéletesebb módja annak, hogy átadjam az érzéseimet úgy, hogy azzal ne sértsek meg senkit. A tehetségemet a Jóistentől kaptam, és ezzel a talentummal semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy az időtlen szépséget és a szeretetet tudjam közvetíteni.