Hirdetés

Ha Eszenyi Enikő egész tízéves igazgatósága alatt nem tett volna mást, mint hogy a Vígszínházba szerződteti ifj. Vidnyánszky Attilát, már akkor is azt mondanánk, megérte. Sok más előadás mellett, amelynek vagy rendezője (Liliom, A nagy Gatsby) vagy főszereplője (Hamlet, A diktátor), e minden idegszálában színházra termett fiatalember A Nyugat császárában újfent bizonyította: harmincon innen is lehet sokoldalú, mélyen rétegzett alakítást nyújtani. Ez a fajta tehetség, amelyben egyszerre van jelen a szinte filozofikus bölcsesség és a könnyed játékosság, valószínűleg nem tanulható, és bár önmagában is képes kicsillogni, még jobb, ha egy tisztességesen megrendezett darabban, hasonlóan kvalitásos játszópartnerek mellett érvényesülhet. Mint ahogyan most a Pesti Színházban, ahol a múlt század fordulóján élt John Millington Synge drámáját Rudolf Péter vitte színre, különösebb meglepetések nélkül, „klasszikus” módon és történetvezetéssel, korhű díszletekkel, nagyon bízva a társulat tagjaiban. Jól tette, hiszen azok, a kocsmáros Hegedűs D. Gézától a szintén ragyogó Waskovics Andreán (Pegeen) át Majsai-Nyilas Tündéig (Mrs. Quin), egytől egyig meghálálták ezt a bizalmat, ennek köszönhetően az előadás kikerülte a debilitás csapdáit, és a szebb életről álmodozó és emiatt önmagukat is gond nélkül átverő nincstelen ír falu lakóinak története általánossá, örök érvényűvé emelkedhetett. A keserédes humort – a kissé felrázott szöveg Hamvai Kornélt dicséri – ráadásul szinte végig jó ütemérzékkel adagolták a színpadon lévők, a különösen hiteles apa-fiú jelenetekben pedig újból előkerült ifj. Vidnyánszky más rendezők által is előszeretettel használt, hihetetlen mozgékonysága és „ütésálló” ruganyossága.