Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel
Hirdetés

Hogy a mindössze harmincöt éves Wolfgang Amadeus Mozart pontosan miben hunyt el 1791-ben, arról nem sokkal a halála után megkezdődött a találgatás. A vélekedés, miszerint pályatársa, az olasz Antonio Salieri végzett volna vele, mert féltékeny volt a sikereire, már a XIX. századra megjelent – legalábbis erről tanúskodik Puskin Mozart és Salieri című, 1830-ban írott tragédiája, amelyből Rimszkij-Korszakov 1898-ban operát komponált. E két alkotás szerint Salieri mérget csempészett az őt meglátogató Mozart poharába.

Amikor tehát Peter Shaffer megírta Amadeus című drámáját, nem tett mást, mint hogy – némiképp megváltoztatva – felelevenít egy korábbról származó, túlnyomórészt találgatásokon alapuló legendát. Hiszen valójában nincs rá bizonyíték, hogy Salieri német kollégája életére tört volna, sőt több körülmény is cáfolni látszik ezt.

Az eredetileg 1979-ben Londonban bemutatott darab sikert aratott, ismertségét és népszerűségét tovább növelte a belőle készült moziváltozat, amely az 1985-ös Oscar-díjkiosztón nyolc szobrocskát gyűjtött össze – köztük a legjobb filmnek járót is. Shaffer drámája november óta a Pesti Színház műsorán szerepel, Hegedűs D. Géza rendezésében.

A darab elején az idős, elborult elméjű Salieri szörnyű titokba avatja be a környezetében tartózkodókat és velük együtt a nézőt is: évtizedekkel ezelőtt ő okozta Mozart halálát! Amikor ugyanis a német zeneszerző Bécsbe költözött, és felvette a kapcsolatot II. József udvarával, amelynek akkoriban ő, Salieri volt a kinevezett komponistája, egyedüliként ismerte fel, mekkora tehetséggel van dolga: akkorával, hogy az általa szerzett zenén keresztül maga Isten szól a hallgatósághoz!

Korábban írtuk

Ezt azért vette rossz néven, mert úgy vélte, korábban megállapodott az Úrral: erényes életet él, igyekszik segíteni az embereken, cserébe Isten lehetővé teszi számára, hogy a maga módján, vagyis az alkotásival dicsérje őt. Egy nála nagyobb tehetség felbukkanását tehát nem tudja másként értelmezni, csak úgy, hogy Isten felmondta az alkut, így neki, Salierinek nincs más választása, mint harcba szállni az Úrral, és ellehetetleníteni a kegyeltjét!

Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel

Ezért felhagyott addigi erényes életével, és minden befolyását latba vetve, valamennyi ravaszságát felhasználva ártani kezdett Mozartnak: sikereit, ezzel munkáit, bevételeit is ott akadályozta, ahol csak tudta. És hogy mesterkedéseinek célpontja erről mit se sejtsen, Mozart bizalmába férkőzött, a barátjának hazudva magát.

És bár sokáig kellett rá várnia, míg fondorkodása meghozta a kívánt eredményt, a végjáték minden várakozását felülmúlta: Mozart magányosan, szegényen és betegen halt meg, önváddal nehezített apakomplexustól gyötörve, amely az őrület határára juttatta.

A Pesti Színház előadásában azonban a luciferi szál kissé háttérbe szorul. Bár Salieri hangsúlyozza, hogy a tehetség isteni eredetű, indulatai mégis elsősorban Mozart ellen irányulnak, és nem a Mozartot eléje-föléje helyező Isten ellen. Ezáltal Salieri luciferi vonásai is gyengülnek: nem annyira az Úr iránt érzett sértődöttség vagy az általa megsebzett büszkeség hajtja, inkább a Mozart iránti féltékenység és irigység.

Ötvös András alakításában Salieri minden méltóságot és tartást nélkülöző, aljas alakká változik, aki ugyanakkor meglehetősen találékony. Megnyilatkozásaiból kitűnik, hogy amíg erényes, Istennek tetsző életet élt (mármint saját megítélése szerint), akkor is alapvetően kevélysége és önelégültsége vezette. Ennek a Salierinek valahogy nehéz elhinni, hogy – még ha mérsékelt tehetséggel is, de – különféle alkotásokat hozott létre, és hogy a császár látott benne valami értékelhetőt, azért tette meg udvari komponistának.

Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel

Ami pedig Mozartot illeti: Hegedűs D. Géza rendezésében a címszereplő a felnövést elmulasztó, infantilis és irritáló figurává vált, aki nemhogy nem akar, de talán nem is tud elfogadhatóan viselkedni, így a környezetében lévők többsége okkal tartja kiállhatatlannak. A címszerepet alakító ifj. Vidnyánszky Attila pedig ijesztő hatékonysággal formálja meg ezt a karaktert. Olyan jó munkát végez, hogy a néző nem igazán tudja megkedvelni ezt a Mozartot, aki zsenijének tudatában van, ennek nemegyszer hangot is ad, ám ezen kívül nem sok minden számít neki: furcsán beszél, gyakran rosszul időzítve, magát szerencsétlenül kifejezve; szemlátomást nem törődik azzal, éppen milyen ruhát visel; szexuálisan túlfűtött, felesége és gyermekei eltartására ugyanakkor képtelen. Vagyis: nyilvánvalóvá válik, hogy ebben a Mozartban semmi, de semmi isteni nincs, csak a zenéje.

Szerelméhez, majd feleségéhez, Constanzéhoz már inkább lehet kötődni: könnyűvérű, kissé meggondolatlan lányból a férje iránt sokáig elkötelezett, érte még a megalázkodást és megszégyenülést is vállaló feleséggé válik, ám még ő sem képes végig kitartani mellette. És a karaktert megformáló Szilágyi Csenge alakítását elnézve nyilvánvalóvá válik: aki egy zseni mellett él, annak egy idő után nem csak azzal kell szembesülnie, hogy az illető egy géniusz, mert egyéb tényezők jócskán árnyalhatják az összképet.

A Pater Sparrow tervezte díszlet kimondottan izgalmas: legfontosabb elemeit a színpadot három oldalról szegélyező, sűrűn redőzött, aranyszínű drapériák képezik, amelyek jól érzékeltetik például a császári udvar pompáját vagy az alkotás magasztosságát, de a Mozartot környékező őrület ábrázolásakor is szerephez jutnak. További fontos elem egy zongora, amely olykor kellék Mozart virtuozitásának bizonyításához, olykor a címszereplő szigetszerű menedéke, olykor viszont nyűg és teher, amely a vállát nyomja.

A nézőben sokáig megmaradhatnak egyes sorok és megállapítások. Például az, hogy a csodagyerekekkel csak a baj van. Vagy az, hogy a művészetben nem számít, hogy az alkotást létrehozó művész amúgy jó ember-e, vagy sem. A legemlékezetesebb azonban az a néhány gondolat, amelyben Salieri összehasonlítja magát Mozarttal, és arra a következtetésre jut, hogy míg pályatársa a közönségesből legendát formált, addig ő a legendából közönségeset…