Amikor a szerelem kristályként csillog, de könnyen össze is törhet

Mi történik egy románc főszereplőivel? Természetesen egymásba szeretnek, hiszen egy ilyen történet esetében ez a kötelező minimum, vágja rá a műfaj darabjait ismerő és követő olvasó. Ám ha a közelmúltban megjelent, A kristályok óvatossága (La cautela dei cristalli) című olasz képregényről van szó, nem csupán ennyi a válasz.

Az Anna Lazzarini által rajzolt, Alberto Ostini által írott fumetti egyik központi alakja Jordan, egy tizenhét éves, magát kényszerpályán érző kamaszfiú. Előkelő angliai középiskolába jár, ahol a jövő pénzügyi-gazdasági elitjét képzik, mert nagybátyja – aki egyben a gyámja is – azt szeretné, ha idővel ő venné át a családi vállalkozásnak számító jogi iroda vezetését.

Csakhogy a fiatalember sem a pénzügyi, sem a jogi pálya iránt nem érez elhivatottságot. Rajzolással szeretne foglalkozni, csak hát a gyámja megítélése szerint abból nem lehet megélni. Jordan így sem az iskolával, sem az órákon átadott ismeretekkel nem tud mit kezdeni: nem tanul jól, nincsenek barátai, tulajdonképpen csak vegetál.

„Szén-dioxidot bocsátottam ki, mint mindenki más. De a többiekkel ellentétben én tisztában vagyok vele, hogy mérgező anyagot termelek!”, válaszol egy jelenetben tanára kérdésre, hogy mégis, mit művelt az elmúlt két órában, és ezzel nem csak az osztályteremben, de az intézményben, a Newton College-ban eltöltött időt is jellemzi.

Ilyen körülmények között bukkan fel az életében a megjelenése alapján a gótikus punk szubkultúrához tartozó, tizenhat éves Alanis. Kezdetben csak az tudatosul a fiúban, mennyire inspiráló beszélgetéseket folytat a gyönyörű teremtéssel, utóbb viszont más is: a lány mindig váratlanul, egyik pillanatról a másikra bukkan fel, majd tűnik el.

Az olvasó már korábban gyanítani kezdi, hogy Alanis körül titok lappang: a lány kimondottan furcsa viszonyban van az édesanyjával, és legszívesebben egy vak virágkertész házában időzik. Ki ez a teremtés, miért került Jordan közelébe, és miért van vele? – kezdenek sorjázni a befogadóban a kérdések.

A történet során lassan körvonalazódik, mi magyarázza Jordan passzív-agresszív viselkedését: két évvel ezelőtt egy közlekedési balesetben elveszítette a szüleit. Az autó, amelynek hátsó ülésén ült, fának rohant, és míg édesapja és édesanyja életüket vesztették, ő túlélte az ütközést. Egy kórházban tért magához, és nem emlékszik rá, hogyan jutott ki a ronccsá deformálódott kocsiból, de orvosai szerint mindez normális: az agya egyszerűen törölte a traumát. Jordan így pszichológushoz jár, és hangulatszabályozó gyógyszereket szed, egészen addig, amíg Alanis felbukkanása rá nem döbbenti valamire…

A Kristályok óvatossága tehát két sebzett, bizonytalan szereplőt helyez egymás mellé, akik jól érzékelhetően idegenek abban a környezetben, amelyben találkoztak. Kezdetben csupán ez köti össze őket, ám kapcsolatuk mélyülésével gyengédebb – érzelmi – szálak is kialakulnak köztük.

A történet címe e kapcsolat jellegére utal. „Légy gyengéd hozzám. / Bánj velem szelíden. / A kristályok óvatosságával / tarts engem és magadat is”, olvasható a kötet mottójában, a Mariangela Gualtieri nevű költőnő egyik verséből származó idézetben. Vagyis: az érzések – legyenek a másokéi vagy a sajátjaink – törékenyek. Ha azt szeretnénk, hogy ne sérüljenek, a kristályokat megillető óvatossággal kell bánnunk velük – ahogy a velünk közeli kapcsolatba került emberekkel is, természetesen.

Egyébként maga a történet is egy kristályból készült csecsebecsére emlékeztet: számos érdekes részletet és finom apróságot tartalmaz, többször elidőzve a hétköznapok során általában jelentéktelennek ítélt mozzanatok és felismerések leírásánál, cizellálásánál. Ilyen például egy fülre akasztott pár cseresznyével folytatott játék örömének érzékeltetése, vagy a gyerekek járdaperemen való egyensúlyozása, no meg a felnőtt élet során folytatott kötéltánc között vont párhuzam. A szereplők lelkivilágára és jellemére ugyanakkor nem csak a szavaikból vagy tetteikből következtethetünk, de a fejükben járó gondolatokat visszaadó, belső monológokból is, amelyek még részletgazdagabbá teszik a róluk alkotható képet.

De nem csak hétköznapi apróságok nagyító alá helyezése, alkalmi elmélkedések szövegkönyvbe emelése szerepel az Ostini által alkalmazott megoldások listáján. Hanem például a művészet és az úgynevezett objektív valóság viszonyának érzékeltetése is. („A művészetnek nem elfednie kell a valóságot, hanem feltárnia!”, jelenti ki egy ponton Alanis.)

Vagy a távol-keleti – elsősorban japán – kultúra több elemének szerephez juttatása. A lány ugyanis a sodóval, a japán kalligráfia – vagyis szépírás – ősi művészetével foglalkozik, amely nem csupán az írásra mint fizikai tevékenységre vonatkozó, gyakorlati praktikák összessége, de mélyebb szellemi és művészeti törekvés is. A nyakában ugyanakkor az ékké faragott hanacu szó lóg, amelynek jelentését így magyarázza el Jordannek: „Elengedni a kötelékeket, a szenvedést, a rögeszmés gondolatokat, mindent, aminek a rabjai vagyunk. Olyan szellemi állapot, ami a tudattalan tudatnak felel meg”.

E távol-keleti jelleget erősíti, hogy Anna Lazzarini a mangákat – vagyis a japán papírmozikat – idéző stílusban alkotta meg A kristályok óvatosságát: gyönyörűen megrajzolt képei letisztultak, könnyedség és mívesség jellemzi őket. Mintha e képregény a vizuális megvalósításával arra kívánna felszólítani, hogy koncentráljunk a lényegre, a valóban fontos részletekre – márpedig ez a történet egyik központi üzenete is, a vizuális és szöveges narráció tehát tökéletes összhangban vannak egymással.

(Az alkotás amúgy nem a szó szoros értelmében vett manga. Egyebek mellett azért nem, mert olvasását az első oldalon kell kezdeni, és egy adott oldalon szereplő szövegbuborékokat jobbról balra haladva kell átböngészni, képkockáról képkockára. Egy japán képregény esetében fordított volna a sorrend: a nyitó jelenet az utolsó, míg a záró az első oldalon szerepelne, és a paneleket balról jobbra haladva kellene olvasni. Ezért akkor járunk el leghelyesebben, ha Lazzarini munkáját a japán és az olasz képregény stílus- és formajegyeit egyaránt magán viselő, kevert alkotásként, grafikai ötvözetként jellemezzük.)

És hogy hogyan teljesít a képregény? Nos, remekül bemutatja, mennyire magányosnak és magára maradtnak tudja magát érezni egy fiatal ebben a korban. Ahogy azt is, hogy amikor a kamasz- és felnőttkor határán van, az emberre a mégoly csekélynek tűnő változások is olyan hatást gyakorolnak, mintha földcsuszamlás kapta volna el. Szintén jól kijön belőle, hogy a szerelem megváltó erővel bírhat, főleg kölcsönös együttműködés esetén: ilyenkor nemcsak az egyik fél segíti és támogatja a választottját, de az is őt.

A gyengeségeiről szólva csupán annyit említhetünk, hogy a már említett belső monológok nem képesek mindvégig fenntartani az olvasó érdeklődését, valamint hogy az Alanishoz kapcsolódó fordulat más alkotásokból már ismert lehet, így lesznek, akik nem találják majd igazán újszerűnek, vagy kellőképpen erősnek, hatásosnak.

A kristályok óvatossága azonban így is szokatlan koncepciójú, érdekes alkotás. Aki tehát kedveli a természetfeletti elemmel kiegészített szerelmi történeteket, a saját út megtalálásáról szóló fejlődésregényeket, valamint a mások meghallgatásának fontosságára, a jóvátétel szükségességére, a továbblépés elkerülhetetlenségére figyelmeztető tinidrámákat, bizonyára nem fog csalódni benne.

(Anna Lazzarini – Alberto Ostini: A kristályok óvatossága. Anagram Comics, Budapest, 2025. 347 oldal. Ára: 4900 forint.)