Anonymus újrafelfedezése
Több mint húsz éve, 1998-ban e sorok szerzője írt terjedelmes bevezetőt egy fantasztikusan izgalmas, lebilincselően érdekes, ugyanakkor a magyar történelembe mélyen beágyazódó dokumentum újrafelfedezéséről szóló könyvhöz. Kolozsvári Grandpierre Endre műve, az Anonymus titkai nyomában – ma már tudjuk – erős két évtizeddel előzte meg korát, mert mostanra jutott oda a politikai önfejlődés és a tudományos bátorság, hogy egzakt módszerek segítségével föl lehessen tenni azt a kérdést, amelyre az elmúlt évszázadban válasz helyett csak a zavaros káosz érkezett: kik vagyunk, honnan jöttünk, hová és miért érkeztünk?
Vágjunk bele a közepébe, üssük föl a kis kötet 120. oldalát. „Talán semmi sem világít rá olyan élesen e különös lakomák igazi mivoltára, mint Árpád Attila király várában rendezett fantasztikus népünnepélye. Attila-vár, Ecilburg vagy Ős-Budavár holléte napjainkig sem tisztázódott megnyugtatóan. Egy bizonyos: az ország szívében, központi helyén, a Duna mentén feküdt, és nem azonos a régi Budavárral. […] Anonymus csodálatos, érzékletes képet fest az Attila várában megtartott ünnepélyről.”
Ekképpen: „Árpád vezér meg minden embere, Magyarország valamennyi vitézével együtt, bevonult Attila király városába. Ott látták a királyi palotákat – egyeseket földig romban, másokat nem, és fölötte csodálták mindazt a kőépületet. Kimondhatatlanul felvidultak, mivel érdemesek lettek arra, hogy elfoglalják – s méghozzá háború nélkül – Attila király városát, kinek az ivadékéból származott Árpád vezér. Ott lakomáztak nagy vígan Attila király palotájában, egymás mellett ülve. […] Ekkor Árpád vezér meg az övéi örömükben húsz napig maradtak Attila király városában.”
A szerző felhívja a figyelmet, hogy Attila király palotája bizony nem jurta, de nem is deszkahodály volt, hanem káprázatos kőpalota, miként azt a Nibelung-ének is megerősíti. Éles szemmel ismeri fel a különbséget „Árpád vezér emberei” és „Magyarország valamennyi vitéze” között, vagyis hogy Árpádot a már itt élők kezdettől fogva üdvrivalgással fogadták, minek következtében az elterjedt és sajnos még ma is használatos „honfoglalás” kifejezés rendkívül ártalmas és félrevezető, ugyanis a geszta egyetlen katonai cselekményről nem számol be, ezzel szemben Árpád hazatérésének minden állomásán egy- vagy többnapos mulatozásra kerül sor, ami hadi cselekménynél öngyilkosság lett volna. Ha azonban az itt élők örömmel várták a hazatérő uralkodót, akkor az akár húsz napig is tartó lakomázás, amely nyilván azért tartott ilyen sokáig, hogy mindenki sorra kerülhessen, érthetővé válik.
Hazatérés? Árpád vezér, Attila király ivadéka még részben ép állapotban találja a nagy hun király városát, sőt lakozik abban? A hazatérő uralkodóhoz az egész Kárpát-medencéből áramlik a nép, köznemesek és mai szóval mondva polgárok is, akiket mégis ezüstpohárból itatnak, ezüsttányérból etetnek? Ünnep és ünnep az egész nagy eseménysorozat? És akinek nem tetszik az árpádi sereg hazatérése, az futva menekül? Miként hódíthatta meg Árpád viszonylag kis létszámú serege a Kárpát-medence milliós néptömegeit, s ha már itt tartunk, idézve László Gyula fölismerését is az úgynevezett Árpád-kori sírokból, a kicsi miért nem olvadt bele a nagyba? Ahogy a régészprofesszor mondta, kiolvasván a sírokból az árpádi emberek csekély részarányát, hogy mi ma vagy avarul beszélünk, vagy az avarok is magyar nyelvűek voltak, mert mindig a többség olvasztja magába a kisebbséget. De a legfontosabb kérdés: miért ünnepelte mindenhol kirobbanó lelkesedéssel a Kárpát-medence népe a bevonuló Árpád vezért és seregét? A szabadítót látták talán benne?
A kérdésekre a nemrégiben a Sebestyén és Társa Kiadó által újból megjelentett könyv félreérthetetlen és cáfolhatatlan választ ad. Anonymus titkairól lehull a lepel, az elveszített emlékezet e kötet segítségével is helyreállítható. Huszonhárom évvel ezelőtt ez a nagyszerű, bátor könyv még csekély visszhangot váltott ki. Túl korán volt még. Reménykedjünk abban, hogy a nemzeti öntudatra ébredés folyamatában mára eljutottunk oda, hogy ezen gondolati magvak végre termő talajba hullanak. És ott megfogannak.
