Apáról fiúra

A próbaterem Johann Strauss Kék Duna keringőjétől hangos, a mű dinamikája a a csukott ajtón keresztül is érzékelhető; más, a közönség által szinte megkövetelt feldolgozásokkal együtt nem véletlenül csendül majd fel azon a jubileumi koncerten, amelyet a 100 Tagú Cigányzenekar ad a fennállásának harmincötödik évfordulója alkalmából. Vittorio Monti Csárdása, Grigoraș Dinicutól a Pacsirta, Brahms magyar táncai vagy Liszt Ferenctől a Magyar rapszódiák az együttes mindenkori műsorának kötelező programelemei, de igyekeznek azért haladni a korral, és újdonságokat is bőven felvenni a repertoárjukba.

–  Az elmúlt több mint három évtizedet természetesen nem lehet egyetlen koncertbe belesűríteni, de a kezdetekre való visszatekintés mellett terítékre kerülnek majd új szerzemények is, például olyan, eddig be nem mutatott musicalbetétek, mint a Hegedűs a háztetőn jól ismert dallamai és egyéb meglepetések – hangsúlyozza a nagy eseményt megelőző próbák egyikén Beke Farkas Nándor, a 100 Tagú Cigányzenekar vezetője is. A kiemelt eseményen ráadásul a társaság életében, karrierjében meghatározó szerepű vendégművészek is színpadra állnak, mások mellett örökös énekes szólistájuk, Bangó Margit, akivel közösen nyerték el Magyar Örökség díjat, Masa Anita mezzoszoprán, a Sabbathsong Klezmer Band tagja és Jakab Csaba énekes. Külön öröm, hogy az együttes legifjabb prímása is velük együtt zenél majd, a mindössze tizenegy éves Bujka Leonárdónak már a szülei is a 100 Tagúban muzsikáltak, jelenléte jól mutatja a tradíciók generációkon átívelő töretlen őrzését.

Beke Farkas Nándor ezzel kapcsolatban megjegyzi: születni kell arra, hogy valaki az általuk képviselt zenét, annak szellemiségét-lelkiségét elsajátítsa. Meg lehet ugyan tanulni tökéletesen hegedülni a Zeneakadémián, de az a játékmód, attitűd és mentalitás, ami ezt a zenekart jellemezi, leginkább a hagyományokból táplálkozik, és apáról fiúra öröklődik. Ennek ellenére is komoly kihívás egy ekkora formációt irányítani, különösen ilyen hosszú időn át.

–  Azt szoktam mondani, hogy könnyebb egy zsák bolhát összetartani, mint a 100 Tagú Cigányzenekart. De szerencsénkre ,,egy alomból” származunk: édesapám, testvérem, unokatestvéreim mind megfordultak a sorainkban, emellett negyven-ötven éves barátok vesznek körbe az együttesben, sokan a kezdetek óta velünk vannak. A személyes kapocs miatt könnyebb instruálni, vezetni is a tagokat, pontosan tudom, meddig lehet feszíteni a húrt. Az is fontos, hogy szerénytelenség nélkül mondhatom, kicsit olyanok vagyunk, mint a Real Madrid vagy a Fradi: zenekarunkban mindig a kor legnagyobb művészei játszottak. Hálát adok Istennek, hogy munkásságunkat 2014-ben hungarikum minősítéssel illették, azaz magyar nemzeti kincsként tekintenek ránk itthon és világszerte egyaránt, és, mint a cigányság zászlóshajója, jó hírét vihetjük Magyarországnak – magyarázza Beke Farkas Nándor. Nem rejtve véka alá, mindez milyen hatalmas felelősséggel jár: a 100 Tagú Cigányzenekar tagjainak pont olyan odaadással, alázattal kell zenélniük húsz fő előtt egy kis vidéki tornateremben, mint most, az arénás szuperkoncerten. A színpad számukra szentély, hitvallásuk, hogy a daloknak minden alkalommal úgy kell megszólalniuk, mintha először játszanák azokat nyilvánosan; ahogy a légtornász, ők sem engedhetik meg maguknak a hibázást. Az intenzitás estéről estére változatlan, legfeljebb a műsort igazítják a hallgatókhoz és a vendégművészek stílusához, igényeihez: korábban együtt koncerteztek Rúzsa Magdival, tavaly pedig Majka társágában járták be az országot, összesen tizenhét város legnagyobb csarnokát megtöltve. Beke Farkas Nándor egy pillanatig nem tétovázott, elvállalják-e ezt az első hallásra szokatlannak tűnő együttműködést a rapperrel, hiszen tudta: a népszerű előadó személyén keresztül olyan fiatalokat is megszólíthatnak, akiket egyébként, tisztán a saját muzsikájukkal valószínűleg soha nem érnének el. Számításai beváltak, sok olyan új rajongót szereztek a 2019-es turné után, akik azóta már önálló koncertjeikre is ellátogatnak.

A 100 Tagú Cigányzenekar eddigi pályája alatt több mint ezer alkalommal lépett színpadra, bejárva Európa, Amerika, Ázsia, Afrika és Ausztrália számos nagyvárosát. Egyik legnagyobb élményük a lisszaboni világkiállítás megnyitókoncertje volt, illetve amikor Karthágóban, a 45. Nemzetközi Zenei Fesztiválon tizenötezer fős közönség előtt játszhattak. Nemrég pedig Izraelben turnéztak, Jeruzsálemben, Tel-Avivban és Haifában mindenütt több ezer fős lelkes tömeg várta őket.

A múlt és a jelen sikerei mellett azonban a jövőre is folyamatosan gondolni kell, ezért alapították meg tizenöt esztendeje a 100 Tagú Cigányzenekar Ifjúsági Zenekarát. Ennek fő feladata az utánpótlás-nevelés, a tehetséges fiatalok önállóan és az anyaegyüttessel közösen is fellépnek, és természetesen a legjobb szólisták oktatják őket.

–  Nagyon fontos, hogy az ifjak nemcsak a muzsikát tanulják meg tőlük, hanem a tiszteletet, alázatot is a zene és a közönség iránt. Minél nagyobb egy együttes, annál nehezebb közösen zenélni, ezért ezek az értékek nálunk különösen fontosak – teszi hozzá mindehhez Lendvai Ferenc, aki még 1992-ben, mindössze tizenöt évesen, a nagybátyja invitálására csatlakozott a formációhoz; előbb prímás lett, később a zenekar harmadik koncertmestere. Azóta is töretlenül hálás azért, hogy ennek az egész világban egyedülálló zenekarnak a tagja lehet, és nemzeti kultúránkat képviselheti szerte a földön. Utóbbi különösen fontos, mert ahogyan Lendvai Ferenc sokszor tapasztalta Amerikában vagy egyéb országokban fellépve: a helyiek sokszor szinte semmit nem tudnak Magyarországról, pláne a cigányságról – az angol gipsy szó elsősorban a szabad, kötetlen, vándorló életmódra utal, és nem etnikai kategóriát jelent –, így a 100 Tagú Cigányzenekar előadta dalok révén tudnak azonosítani minket. A magyar és a cigány ugyanis a 100 Tagú zenészei szerint nem egymással ellentétes, sőt, éppen hogy egymást erősítő fogalmak; ők maguk is cigány származású magyar muzsikusként határozzák meg az identitásukat, akik pluszban a nemzet tradíciót ápolják. Különlegességük pedig elsősorban a hangzásukban rejlik a hagyományos szimfonikus zenekarokhoz képest. Nem játszanak ütős és – a klarinétot leszámítva – fúvós hangszereken, és ha ehhez még hozzávesszük az együttes méretét és főleg szenvedélyességét, nem véletlen, hogy a világ minden pontján képesek magukkal ragadni a közönséget.