A Honvéd utcai ház Vidor Emil tervei szerint épült 1903-ban Bedő Béla műgyűjtő, gyárigazgató megbízásából. Ma, több mint száz évvel születése után, ismét egykori pompájában tündököl. Az almazöld színű falakat fáradt arany, komor vas, és Zsolnay-majolika díszíti, különleges látványt komponálva így a homlokzatnak. Hosszú évek után nyerte vissza hajdani külsejét Vad Tivadar műgyűjtőnek köszönhetően, aki a kilencvenes évek végén került kapcsolatba az akkori romos, háborús sérülésekkel csúfított házzal, amely még málladozó állapotában is megőrzött valamit egykori bájából.

Ezt már a Bedő-ház földszintjén található, igényesen felújított kiállítóteremben állapítjuk meg a régi fényképeket nézegetve, amelyeket Bedő Béla leszármazottja adományozott a tárlatra. (Az idős hölgy a mai napig az épület lakója.) A felújítás alatt azonban nem csak a homlokzatot kellett restaurálni. Az épület padlásterében korhű szecessziós lakást alakítottak ki, rendbe hozatták a lépcsőházat, pótolták a háborúban és az utána következő években megrongálódott ólomüveg ablakokat. Nem csoda, ha Vad Tivadar idővel beleszeretett az épületbe, s megüresedett helyiségeibe egy kiállítóteret álmodott, amely hatszáz négyzetméteren, három szinten mutat be szecessziós enteriőrt, felvillantva a századforduló elegáns világát. Főként a polgári és nagypolgári lakások bútorait láthatjuk, például ebédlőgarnitúrákat, amelyeket ki is próbálhatunk egy habos kávé mellett a kávézóban, amelynek a berendezése szintén korhű. Hálószoba-enteriőr, cserépkályhák, tálalók, szalongarnitúrák, szobrok, ezüst- és kerámiatárgyak, festmények, mind a gyűjtő kollekciójának restaurált darabjai. De nem maradhattak ki a mindennapi élet legkülönbözőbb kellékei sem, helyet kapott például egy gyöngyökkel gazdagon hímzett, tízkilós krémszínű nagyestélyi ruha, kesztyűtartó doboz a kesztyű kiemelését segítendő csipesszel, hímzett ágyneműhuzat, emlékkönyv.

S ami varázslatos, hogy nem múzeumban érezzük magunkat, hiszen mindent közelről meg lehet nézni, megérinteni, leülni dédanyáink gazdag és kényelmes polgári világának díszletei közé, jót nyújtózni, s elmerengni azon, mit vesztett a világ azzal, hogy a haladás oltárán föláldozta a szépséget. A szecesszió stílusa ugyanis maga a szépség: nőies, lágy, vagy éppen férfias, robusztus formáival egyaránt az esztétikumot közvetíti. E tárgyakat nézegetve óhatatlanul eszünkbe ötlik, hogy a szépségnek ez a korszaka mégsem tűnt el nyomtalanul, a mai iparművészeti tárgyak közül egyre több idézi meg e letűnt világ formáit. Hiába, a szecesszió örök.

S nekünk, magyaroknak is az, hiszen e különös, formabontó művészeti stílust tekintve hazánk az európai művészet fősodrában állt, s a magyar népi motívumokkal gazdagítva a hazai művészek karakteresen magyar ágát alkották meg az art nouveau-nak. Ha a tárlat valóban a magyar szecessziót kívánja bemutatni, még azt a mulasztását pótolnia kell, hogy hangsúlyt adjon a századforduló művészetében oly jellegzetesen magyar íznek. A lehetőség tehát adott, s még sok egyéb izgalmas kulturális esemény is, hiszen a rendezők ígérik, az udvar alatti pincéből kialakított helyiségben kortárs művészek kiállításai, szakmai és művészeti rendezvények egyaránt helyet kapnak majd.

(ana)