Aranyló nektár, habkoronával
Ki volt a sörkirály? Mi köze a pechnek a sörhöz? És vajon igaz-e, hogy sörrel nem koccintunk? Számos ehhez hasonló érdekességre is választ kaphatunk a négy évtizedes múltra tekintő, megújult kőbányai Dreher Sörmúzeumban, amely az ország egyik legjelentősebb szakipari gyűjteményével várja a látogatókat, a járvány idején előzetes bejelentkezés alapján.
Aprócska söröslovak húznak egy öklömnyi szekeret a kőbányai Dreher Sörgyárak fogadóépülete melletti kőkerítésen: Kolodko Mihály miniszobra kedves gesztusként emlékeztet a hazai sörfőzés múltjára, a Dreherek ugyanis 1862-ben vásárolták meg Kőbányán az 1854-es alapítású serfőzdét. Az államosítást követően a gyár utódja a Kőbányai Sörgyár lett, ennek égisze alatt jött létre 1979-ben a Söripari Emléktár, amit a tavalyi negyvenéves jubileum, valamint a Dreher Sörgyár 165 éves fennállása évfordulójának alkalmából újítottak meg. És ez alkalomból kapta a Jászberényi út sörgyár előtti szakasza az alapító tiszteletére a Dreher Antal út nevet.
Az alapítótól a sörkirályig
– A látogatóközpont újratervezésénél e nagy múltú mesterség tárgyi emlékeit, izgalmas történeteit igyekeztünk új koncepcióban bemutatni. Az interaktív és digitális tartalmaknak köszönhetően élményközpontúbb lett a kiállítás, a fókuszban a Dreher család négy generációja áll: a XVIII. század második felében a klein-schwechati sörházat üzemeltető, dinasztialapító Franz Anton Dreher, a kelet felé terjeszkedő, a pesti sörgyárat létrehozó és a XIX. század első felében sörkirállyá avanzsáló Dreher Antal, annak fia, a kőbányai gyárat az ország legnagyobb söripari ágazatává fejlesztő Dreher Antal Károly, végül az egyesítő, Dreher Jenő. Utóbbi magyarnak vallotta magát, és hatalmas külföldi üzemeit eladva a számára legfontosabbat, a pesti gyárat tartotta csak meg. A sör mellett számos egyéb terméket bevezetett a piacra, így sikerült túlélnie a cégnek a világgazdasági válságot, majd a II. világháború idején bekövetkező gazdasági mélyrepülést. Nem rajta múlott, hogy a gyár államosítását már nem tudta megakadályozni, és szinte jelképes, hogy még abban az évben, 1948-ban elhunyt. Vele férfiágon kihalt a Dreher dinasztia is – mesél a tárlat koncepciójáról és a Dreherek a hazai sörgyártást átszövő családtörténetéről Török Róbert, az intézmény főmuzeológusa. Beszélgetés közben sétára indulunk a színes és igen informatív enteriőrben. Jókora zöld, rácsos kapun lépünk a sörgyár fogadóépületéből a sörmúzeumba, a kapun az 1632-ös dátum olvasható, amely a Dreherek ausztriai, klein-schwechati első serfőzdéjének alapítási évszámát viseli. A rácsos bejárat az egykor itt álló Sörcsárdát díszítette. A rácsozaton két serfőzőmester figurája, egyikük kezében malátalapát, a másikéban viricsmerítő jelzi mesterségüket. A rejtélyes D. H. R. S. felirat pedig nem más, mint a Dreher Haggenmacher Első Magyar Részvény Serfőződe Rt. rövidítése, amely a két háború között összeolvadó sörgyárakból létrejött óriásvállalat megszületésére utal.
Kezdetben vala az árpa
A kiállításon persze nemcsak a sörgyárat alapító család történetéről, de a hazai serfőzésről is megtudunk egyet s mást. Ennek kezdetei – ki gondolná? – még a sztyeppei vándorlás idejére vezetnek. Vándorló életmódot folytató eleink ugyanis az árpát és a kölest mint rövid tenyészidejű gabonaféléket használták alapanyagul az alkoholos italok elkészítéséhez. Állítólag keleti módi szerint forró kövekkel melegítették a nedűt, az előző ezredfordulón pedig már komlót is használtak: a letelepedő magyarság tehát saját recipéje szerint főzte a sörnek valót, hogy aztán a török korra a céhek felügyelete mellett folyjon a habzó, aranysárga ital előállítása. Igaz, a pest-budai serfőzők testülete, Pesti Magyar Serfőző Céh néven már a hódoltság legvégén, 1697-ben alakult meg.
– 1845-ben Schmidt Péter az Üllői út és a Bokréta utca sarkán serfőző házat építtetett ivóval, kis kerthelyiséggel, amit Kisserháznak nevezett el. Ő használta először a Kőérfölde, vagyis Kőbánya föld alatti pincéit sörraktárként. Dreher Antal az épülő sörgyára számára ugyancsak a kőbányai pincerendszert vette igénybe többek közt az árpa csíráztatására, illetve az ászokolásra, vagyis az utóerjesztésre. Fontos szempont volt az is, hogy a pincerendszerben állandósuló tíz fok körüli hőmérséklet a hűtéshez nélkülözhetetlen, hatalmas tömbökben érkező jég tartására is alkalmas volt – mesél a XIX. században virágzásnak induló sörgyártás egyes epizódjairól Török Róbert.
Akit egyébként érdekel a sörkészítés körülményes és bonyolult folyamata, az részletekbe menően végigbogarászhatja itt e hosszadalmas műveletet, ráadásul a kiállításon különleges eszközök is illusztrálják a mesterségbeli fogásokat. Van itt japáner, ami egy kerekes, görgethető kézikocsi a maláta szétterítéséhez, akad a maláta hőmérsékletét mérő hosszú alkalmatosság, mintavevő pálca, láthatunk százéves palackozóautomatát, és beleshetünk a sör tárolására használt fahordók készítőjének, azaz a kádárnak a műhelyébe is. Apropó fahordó: talán kevesen tudják, hogy a pech szó viszonylag szorosan kötődik a sörgyártáshoz. A kádárok a fahordót szurokkal, azaz németül Pechhel bélelték ki, így biztosították, hogy az értékes szén-dioxid ne szökjön ki a tartályból. Előfordult azonban, hogy csapoláskor egy kis szurokdarabka a sörrel együtt a korsóba pottyant: akinek szurkos sör jutott, annak bizony pechje volt.
Bor kontra sör
A céhes időkben nem pohárból, hanem öblös kőkorsókból szürcsölgették a sörivók kedvenc italukat, a régi sörcéhek asztaltársaságaiban a nagyobb ünnepségeken szokás volt csizma alakú korsót körbejáratni, amit löttyintés nélkül kellett kiinni. Innen a szólás: hogyan kerül a csizma az asztalra? Létezik egy másik mondás is, ami a muzeológus szerint másfél évszázada igen makacsul tartja magát: sörrel nem szokás, sőt udvariatlanság koccintani.
– E hagyomány eredete a XIX. század végi filoxérajárvány idejére vezet. A szőlőt megtámadó fertőzés igencsak megtépázta a hazai termesztést. A borászok nem tudták eladni a termékeiket, ezért kampányt indítottak a virágzó sörfogyasztás ellen. Mindezt árnyalta, hogy Kőbánya korábban borvidék volt, így némi féltékenységgel kevert ellenérdek is feszíthette a szőlősgazdák mellkasát. Ráadásul mivel a serfőzők hagyományosan osztrákok, a borászok pedig magyarok voltak, így az 1948-as forradalom leverése után a nemzeti ellenállás is hozzátette a magáét a hagyományhoz – meséli Török Róbert. Hozzáfűzve, hogy az igazság mégis inkább a vendéglátósok söröspoharai körül keresendő. A kocsmárosok attól tartottak, hogy a rendkívül vékony üvegfalú poharakat az asztaltársaságok jókedvük fokozódásával egyre nagyobb vehemenciával koccantják majd egymáshoz, így azok sorra ripityára törnek, ezért elterjesztették, hogy sörrel tilos koccintani. Ezt betartani nem is volt annyira nehéz, ugyanis a sörfogyasztás hagyományában kevéssé a koccintás volt szokásban: a jókora korsókkal inkább isteneset csaptak az asztalra, majd húztak egy nagyot a szénsavas nedűből.
