– Ön miért nem folytatta ezt a hivatást?

– Hárman vagyunk testvérek. Jenő bátyámmal mi voltunk a nyugtalanabbak, Ede bátyám a higgadtabb, aki állandóan a könyveket bújta, ezért a szüleim úgy gondolták, hogy ő lesz lelkész. Mikor apánknak döntenie kellett az ő jövőjéről, azt javasolta neki, hogy először bölcsésznek tanuljon, mert az akkori politikai helyzetben nem a lelkészeknek állt a zászló, és ha később érettebb fejjel is teológus szeretne lenni, akkor áldását adja rá. Ekkor már Hódmezővásárhelyen éltünk. A teológiát Princetonban végzett és doktorátust szerzett édesapámat belső egyházi utasítással 1955-ben Kőbányáról helyezték oda, egy olyan gyülekezetbe, amelynek sem temploma, sem parókiája nem volt. Az államosított egyházi iskola I. osztályos termében a kicsiknek készült padokba préselték be magukat a sokszoknyás paraszt nénik, miközben apám a falra akasztott vörös csillag és Kádár János képe alatt prédikált a katedrán. Kerékpárral járt, amelynek gumikerekét a pártkatona iskolaszolga a vasárnapi istentiszteletek alatt rendszeresen kiszúrta. Később – valamelyest enyhülvén a rendszer – már csak leengedte a gumit, a szelepet meg eldobta, apám viszont ebből tucatnyit hordott magánál, így az egyház jelképesen diadalmaskodott.

– A már említett nyughatatlan természete miatt lett közgazdász?

– Inkább véletlenül. Orvos szerettem volna lenni, középiskolás koromban be is jártam a hódmezővásárhelyi kórházba anyámhoz, akinek a család anyagi helyzete miatt ott kellett munkát vállalnia. Kitűnően érettségiztem, különösen jól ment nekem a biológia, amikor azonban egy tv-műsorban valakinek szikével vágták a szemgolyóját, lefordultam a székről. Mivel matekból, fizikából és történelemből is jeles voltam, a közgázra jelentkeztem. Emellett zongoráztam, a vásárhelyi szimfonikus zenekarban vadászkürtön játszottam, aztán rockzenekarban énekeltem, a sorkatonai szolgálat alatt pedig ezredkürtös lettem. Zeneszerető emberként az 1970-es években részt vettem az egyetemi közgáz klub megszervezésében, ahol attól kezdve lemezlovasként dolgoztam. Bár utólag diszkózásnak nevezték, ez a zenei műfaj igazából csak 1974-ben kezdődött.

– Munkakönyves állás volt?

– Munkakönyves állásom csupán három hónapig volt az egyetem elvégzése után, amíg egy külkereskedelmi vállalatnál, a Chemolimpexnél dolgoztam, viszont mindig magammal hordtam egy halom szerződést, és szellemi szabadfoglalkozásúként ezeket mutogattam az igazoltató rendőröknek mint megélhetési forrást. Akinek ugyanis nem volt munkakönyves állása, azt közveszélyes munkakerülésért bármikor bevihették a rendőrségre. A szabadfoglalkozásnak volt még egy előnye. Előfelvételis egyetemistaként csak tizenegy hónapot voltam katona, és tanulmányaim után kellett volna bevonulnom még hat hónapra. Erre az időre azonban a munkabérem bizonyos százalékát zsoldban kellett volna megkapnom, csakhogy az átszámítási táblázatban nem szerepelt a szellemi szabadfoglalkozás. Mint ilyen szempontból nem létezőt, inkább nem hívtak be. A közgázon ismertem meg feleségemet, Zohna Mártát, akivel a klubozás után 1983-ban nyitottunk hanglemez-kereskedést, és ettől kezdve már csak azzal foglalkoztam, ami valóban érdekelt.

– Életükben az alapvető változást egy hanglemezkiadó és -terjesztő alapítása jelentette 1993-ban.

– Ez igaz, de ez már Budapesthez kötődik. Nálam a kiadás alapfeltétele, hogy a kortárs szimfonikus, rock, folkworld- etno, régizene, jazz-fúzió és az egyházi zenei műfajok képviselőinek kiadványai legalább húsz országban felkeltsék az érdeklődést. Az áruházunkban eleinte ingyenes koncerteket is tartottunk, amire a BBC-től a Magyar Rádióig, a körzeti tv-adóktól a Magyar Televízióig sokan kíváncsiak voltak. Kiadói szemszögből nem a legnagyobb példányszámú eladást vagy a világ bármely pontján elért koncertsikert tartom a legfontosabbnak, hanem azt, hogy megismerjék és értékeik miatt egyre többen elismerjék művészeinket. Kétségtelen, hogy napjainkra népzenészeink, kamara-, szimfonikus és rockzenekaraink, református kórusaink és orgonaművészeink tudása előtt a világ bármely pontján fejet hajtanak. Ha már a kórusokat említettem, a kiadó alapításához hasonló fordulópontot jelentett életemben a 2000-ben a budapesti Fradi-pályán megrendezett Magyar Reformátusok Világtalálkozója, ahol mintegy húsz-ezren hallgattuk az igét, énekelhettük zsoltárainkat és dicséreteinket. Fontos megjegyezni, hogy egyházunkban a gyülekezeti éneklés nem más, mint zenében elmondott imádság. Érthető, hogy ott mindenki református énekeket keresett CD-n, kazettán, s mivel nem volt, eldöntöttem, hogy hangfelvétel céljából útjára indítjuk a Református Énekek koncertsorozatot. Ennek első eseményét 2002-ben a Zeneakadémia nagytermében rendeztük, a közönséget is bevonva az éneklésbe. Azóta ez lett a Kárpát-medence reformátusságának legnagyobb zenei ünnepe, ahol a 350 fős Kárpát-medencei Egyesített Református Kórusban a hazai énekeseken kívül Felvidék, Kárpátalja, Erdély és a Vajdaság is képviselteti magát. A koncertekről készült kiadványokkal úgy érzem, hogy hazaérkeztem.

– Koncertsorozatot említett, de csak egyet nevezett meg.

– Az évi egyet én is kevésnek találtam, ezért 2004-ben megszerveztük a háromnapos Református Zenei Fesztivált a budapesti Kálvin tér–Ráday utca–Bakáts tér körzetben. Az elmúlt hét év alatt komoly tekintélye lett a rendezvényünknek, most június elején is mintegy háromezer-ötszázan látogatták meg. Éppen az egyházzenével egy időben kezdtünk foglalkozni a Kárpát-medencei Magyarok Zenéje sorozattal is, ez alkalomból minden évben a budapesti gálakoncertünk után az elcsatolt országrészekben élő magyarsághoz látogatunk koncertjeinkkel. Ezért adtuk a sorozat alcímének a 8 Koncert – 8 Ország – Egy Nemzet nevet. Ennek védnökei Mádl Dalma jószolgálati nagykövet és dr. Bölcskei Gusztáv református püspök, a megnyitó köszöntőt évek óta Jókai Anna mondja. Ugyanakkor említhetném a Nyílt énekóra című, kisiskolások számára szervezett koncertsorozatot, amelynek célja, hogy bemutassuk gyermekeinknek a Kárpát-medencében élő magyarság zenei gyökereit. Számomra az anyaországi, a határon túli vagy akár tengeren túli magyarok egy nemzetben gondolása alapvetés. Olyan munkát igyekszünk végezni, ami a magyar nemzet egységét erősíti.

– 2000. december 2-án kitüntetést kapott az Artisjus Zenei Alapítványtól a „kortárs magyar zeneművek kiadása, terjesztése és közönséghez juttatása érdekében kifejtett kiemelkedő tevékenységéért”. Javára válhat ez a minőségi zenének?

– Bár jóleső érzéssel tölt el a szakmától és a közönségtől érkező kedvező visszajelzés, szomorú belenyugvással gondoljuk, hogy a kiadó holnapi bezárása sem okozna végzetes veszteséget az ország kulturális életében. Hihetetlen ellentmondás, hogy a zenei bevételek nyolcvan százaléka a multinacionális kiadókhoz kerül, miközben a kultúrateremtés és -megőrzés kilencven százalékát a hazai független kiadók végzik. Az bosszant legjobban, hogy hamis statisztikákkal bizonygatják, nincs szükség az értékes alkotásokra, hanem csak a tömegek szórakoztatására kell törekedni, és ennek megfelelően kizárólag silány és értéktelen zenével próbálják megfogni az embereket. A magyar zenei kultúra oda süllyed, ahová az azt irányító erők süllyesztik, a tv és roadshow-k pedig ugyanolyanok, mint az egész felfújt kereskedelmi műsorszerkezet. Addig mutogatnak vagy játszanak néhány tátogó fiúkát vagy lánykát, amíg az ilyesmivel is megelégedő közönség egyszer csak azt hiszi, hogy szereti. Tudomásul kellene venni, hogy jelentős társadalmi csoportok igénylik a színvonalas, kulturált zenei szórakozást, illetve szórakoztatást, azonban ezek eljuttatása a közönséghez talán nehezebb, mint a kiadásuk. A kereskedelmi tévé- és rádiócsatornák térhódításának eredménye, hogy megint gyengeelméjűnek néznek bennünket – ez nem csak a zenére igaz –, és saját igazuk bizonyítására még igazolni is próbálják tevékenységüket. Ott tartunk, ahol a rendszerváltozás előtt negyven évig voltunk. Itt az idő, hogy változzon a helyzet!

Szakács Gábor