– Németország mely részéről telepedett ide a családja, és mikor?

– Apai nagyapám Szudéta-vidékről települt át ide Süttőre. Bécsben ismerkedett meg itt élő nagyanyámmal, akinek ott volt valami munkája. Hogy miféle munkája, azt nem tudom, de olyasmit is mesélnek, hogy abban az időben a süttőiek hajón vitték Bécsbe a termékeiket eladni. Az idevalósiak általában mezőgazdasággal és kőfaragással foglalkoztak, az asszonyok főleg szőlőműveléssel meg gyümölcstermesztéssel. Ezt onnan is tudom, hogy született egy vastag könyv Süttő helytörténetéről, azt áttettem németre csak úgy magamtól, fizetség nélkül, azért, mert fontosnak tartottam. Szóval nagyapámék ott kötöttek házasságot, apám nővére még ott is született, de apám már itt, addigra hazajöttek. Volt egy kis megtakarított pénzük, nyitottak egy pékséget, abból éltek. Anyai családom a Duna forrásvidékéről származik. Úgy hírlik, hogy a XVIII. század végén Süttőre települő németek ilyen maguk tákolta kompszerűséggel, vagy tutajnak lehetne inkább nevezni, azzal jöttek le a Dunán, és azon állatokat is hoztak, szőlőtőkéket, meg magokat, meg facsemetéket, amit aztán itt elültettek. Tudni kell, hogy itt akkor, még évtizedekkel a törökellenes háborúk lezárása után is vadon volt, mert nem volt, aki művelje a földet. Ezt a vadont kellett a telepeseknek kiirtaniuk, az ugart művelt területté változtatniuk. Kezdetben rengeteget kellett dolgozniuk, hogy egyáltalán termővé tegyék a földet.

– Milyen iskolába tetszett járni?

– Nem tudom, tetszett-e hallani a Bleyer-gimnáziumról?

– Nem.

– Jakob Bleyer országgyűlési képviselő volt, és a magyarországi németség érdekeiért dolgozott. Az ő közreműködésével létesült ez a német tannyelvű gimnázium Budapesten a Vilma királyné úton, a mostani nevét nem tudom, és 1943-ig ott tanultam. Akkor szüleimnek megromlott a viszonyuk, apám itt maradt, anyám elment Németországba. Egy idő múlva én is elindultam anyám után, 1943 augusztusában, de csak Bécsig mentem. Anyám addigra már elment onnan a Saar-vidékre, ami most francia megszállás alatt van. Azért nem mentem tovább, mert teher lettem volna neki, Bécsben viszont nem volt rossz helyem. Azokban az időkben az volt a szokás a németeknél, hogy aki a középiskolából kimaradt, annak egy úgynevezett kötelező évet kellett letennie, ezt töltöttem ott. Táborban voltunk vagy negyvenen lányok, napközben egy parasztcsaládnál voltam, vigyáztam a gyerekeikre, kaptam egy kerékpárt, azzal jártam a kilenc kilométerre levő munkahelyemre. Jó intézmény volt a kötelező év, nem tartom haszontalannak, mert nagyon sok mindent tanult ott egy fiatal lány, például dolgozni. Egyszer csak megjött a háború vége. Az idő alatt, amíg kint voltam, rettenetesen szenvedtem a honvágytól, mindennél fontosabbnak tartottam, hogy hazajöjjek, annyira kötődtem ide. Emlékszem, mikor bezárták a tábort, a barátnőm azt ajánlotta, menjek velük nyugatra, de azt mondtam, nem, én hazamegyek, történjék velem akármi. Fel voltam készülve a háborús pusztítások miatt a legrosszabb körülményekre is.

– Mikor jött haza?

– 1945 májusában.

– Hogyan lehetett akkor ilyen távolságot megtenni egyedül egy fiatal lánynak, hiszen jóformán közlekedési eszközök sem voltak?

– Hegyeshalomig szinte gyalog jöttem, a Dunán már Bécs alatt, Orth an der Donaunál átvitt egy révész, arra emlékszem, és aztán végig egyedül, egyedül, szinte a Jóisten volt velem, senki más. Sose felejtem el, egyszer talán száztagú orosz egység jött velem szemben az úton, nagyon féltem, hogy mi lesz, de semmi bajom nem történt, énekelve mentek, masíroztak, én meg mentem tovább. Hegyeshalomban vonatra szállhattam – persze pénzem nem volt –, de Győrnél csak úgy tudtunk egy hídon átjönni, hogy kiszálltunk a vonatból és gyalog. Mondanom sem kell, hogy a vagonoknak nem voltak ablakaik. Onnan aztán már végig vonattal jöttem. De két napot sem voltam itthon, már vittek internálni – tizenhat éves voltam.

– A családból csak önt vitték el?

– A nagypapa akkor már internálva volt, a szülők nem voltak itthon, a nagymamát meg nem vitték el, mert olyan beteg volt, de már valakinek ki volt utalva a nagyszülők háza is, a mienk is, tehát nem volt már otthonom.

– Hová vitték, és milyen körülmények között éltek?

– A komáromi erődbe vittek, a Csillag erődbe, onnan mentünk, ha kellett utcát söpörni, ha kellett… olyan levest adtak, hogy a vízben három szem bab úszkált, azon kívül szinte semmit. Csak az éhségre emlékszem. Aztán a tisztaság teljes hiánya… tényleg nulla alatt volt. Poloska, tetű, minden. Néztem a múltkor a tévében a katyni foglyok elszállásolását, ott négyszintesek voltak az emeletes ágyak, nálunk háromszintesek, olyan fából tákolt valamik, és azokon olyan szorosan feküdtünk egymás mellett, hogy ha egy meg akart fordulni, az egész társaságnak meg kellett fordulnia. Épp a múltkor kérdeztem egy lányt, akivel együtt voltam, pár házzal arrébb lakik, hogy mosakodtunk-e mi egyáltalán, és mostunk-e egyáltalán. Ez kiment az emlékezetemből. Arra emlékszem, hogy élelem nélkül, tetvesen, poloskásan, koszosan, rongyosan, amit el lehet képzelni, úgy voltunk tartva. Ötszáztizenhét napot húztam le ott. Azt nem tudom, hogy ezt hogyan lehetett átélni. Olyan betegséggel jöttem haza, hogy a lábamon nyitott seb volt, és folyt belőle a genny. 1946 szeptemberében kezdték hazaengedni az embereket, de még a telet is sokan ott töltötték. Én az elsők között voltam, de utána még következett ezer nap rendőri felügyelet, mikor minden héten jelentkezni kellett a rendőrségen, még meg is van az aláírott cédulám a jelentkezésekről. 1949 tavaszán oldották fel, akkor felajánlották a magyar állampolgárságot.

– Ezek szerint nem voltak magyar állampolgárok?

– Nem, mert a Szudéta-vidékről jött nagyapám nem vette fel annak idején. Volt is ebből gond, mert a határrendezés során hol csehszlovák, hol német állampolgárok voltunk attól függően, hogy az a terület melyik országhoz tartozott. Trianonig német állampolgárok voltunk, utána a két háború között csehszlovák, az 1938-as első bécsi döntés után megint német, és a háború után megint csehszlovák állampolgárok. Engem tulajdonképpen az állampolgárságom miatt vittek el. Akkor jöttek aztán a kitelepítések, itt is volt egy lista, hogy kiket akarnak elvinni kényszerlakhelyre, így mondták. Az volt a szerencse, hogy Süttőn kőfaragók laknak – kőbányák voltak ezen a vidéken. A háború utáni romos ország építésében nem tudták őket nélkülözni, hiszen amíg egy kőfaragó el tudja sajátítani ezt a szakmát, az legalább három-négy év. A hidakhoz is kellettek, a budai Vár romokban volt, az Országházon is látszott a háború, ezeken a helyeken dolgoztak. A Szociáldemokrata Párt vezetője, Szakasits Árpád valamikor itt dolgozott kőfaragóként, sok itteni ismerőse volt, ő járt közbe a süttőiekért, így nem vittek el senkit. De a vagon már itt állt egy mellékvágányon. Nem tudom, hogy jártunk volna jobban, ha visznek, vagy ha nem visznek. Akkoriban még nagyon sokat kellett a létért küzdeni.

– Kik kerültek fel arra a listára?

– Főleg, akiknek vagyona volt, meg akik az 1941-es népszámláláskor németnek vallották magukat. Hát miért kell valakinek letagadnia, hogy honnan származik? Mind dolgos, rendes ember volt, senkire sem lehet azt mondani, hogy haszontalan ember lett volna.

– Valószínűleg azok is belekerültek ebbe, akik tagjai voltak a Volksbundnak.

– Belekerültek.

– Elmondaná néhány szóban, mi volt ez a szervezet?

– Elmondom. Elég sokat foglalkoztat ez engem. Jön hozzám a Bleyer közösség lapja, abban is gyakran írnak róla. Az volt a célja, hogy fenntartsa a németségtudatot, szorosabbá tegye az anyaországgal való kapcsolatot. Tulajdonképpen azért jött létre, mert túl nagy volt az itt élő németek között a beolvadás. Elég nagy nyomásnak voltak kitéve. Bizonyos időszakokban a német nyelvű oktatást is megszüntették. Nem beszélve arról, hogy ha magyar neveket vettek föl, sok előnyhöz jutottak úgy a katonaságnál, mint minden területen, főleg, akik tanultak, bár kevesen tanultak tovább a faluban. Azok az emberek, akik beléptek a Volksbundba, nem akartak beolvadni, védték a nyelvüket, őrizték a szokásaikat. Én ízig-vérig szeretem Magyarországot, és teljes szívemből a javát kívánom, de azért nem tagadom meg, hogy honnan származom. Az, hogy az egyik állampolgár a Vereckei-hágón jött be, a másik meg a Duna forrásvidékéről, az mellékes, itt vagyunk, ez a fontos.

– Hogy alakult az élete később?

– 1948-ban férjhez mentem, így már lett otthonom, az anyósomékhoz kerültünk. Eleinte nehéz munkát kellett végezni állandóan, mert nem akadt más megélhetés. Amíg a gyerek kicsi volt, olyan helyen, ahova nyolcra lehetett menni, hogy tudjam óvodába, iskolába vinni előtte. Akkor erdőben, kertészetben dolgoztam. Még a fiam születése előtt vasbetonszerelést végeztem, aztán a kőfaragókhoz kerültem kézi csiszolónak, meg ami adódott. Volt olyan, hogy kőlapokat kellett teherautókra földobálni. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján kezdődtek a nyugati kereskedelmi kapcsolatok. Fogtam magam, és 1969-ben írtam egy levelet ide, Nyergesújfaluba a Viscosa gyárba, hogy anyanyelvi szinten beszélek, írok, olvasok németül, és munkát vállalnék. Felvettek. Tizenöt évig voltam ott tolmács és fordító, 1983-ban mentem nyugdíjba. Most nyolcvanéves vagyok.

Boros Károly