– Milyen beosztásokban dolgozott az édesapja?

– A legkülönbözőbb feladatokat látta el. Először a bűnügyieknél volt, ebből az időből maradt is egy hálálkodó levél, amit a képviselőház alelnöke írt neki, megköszöni benne „példátlan buzgalmát” amellyel a felesége ellopott ékszerét kézre kerítette. Aztán például az erdélyi bevonulásnál a kormányzó úr biztonságára ügyelő kétszáz rendőr parancsnokaként szolgált. Biztosították a helyszínt, előtte őrizetbe vették a vasgárdistákat, meg akikre figyelni kellett, és mikor a kormányzói látogatásnak vége lett, akkor kiengedték őket. Biztonsági őrizetnek hívták ezt, itt is csináltak ilyet az elvtársak velünk később. A Várban laktunk, de az ostrom alatt kibombáztak bennünket, a három szoba összkomfortos lakásunk teljesen tönkrement, helyette a Villányi úton kaptunk egy szerényebbet, ennek köszönhettük, hogy nem telepítettek ki, mert ilyen kis lakás senkinek sem kellett. Egyébként édesapám sohasem foglalkozott politikával, ezért 1945-ben nem szenvedett semmiféle hátrányt, igazolták, maradt a jó nyugdíja, de aztán 1950-ben, mint minden rendőrtől, hivatásos katonától és csendőrtől, tőle is elvették. Nem lévén semmi jövedelme, elment a Nagyvásárcsarnokba burgonyaválogató segédmunkásnak, heti kilencvennyolc forintért. Ebből eltartotta édesanyámat is, engem is, bátyáim akkor már felnőtt emberek voltak. Nagyobbik bátyám, aki pap lett, 1913-as születésű, de 1945-ben kilépett, aztán ’56-ban Amerikába ment, és ott egyetemi tanárként élte le az életét. Középső bátyám 1920-as, ő kémelhárító tiszt volt, én 1931-ben születtem, és volt még két testvérünk, akik kis korukban meghaltak. Szüleim nem kevés anyagi áldozatot hoztak azért, hogy nekem jó nevelést adjanak, persze nem sikerült, mondom viccesen, de tény, hogy a jezsuitákhoz jártam nevelőintézetbe, az igen jó hírű Piusba Pécsre. 1949-ben érettségizem, de az egyházi iskolák államosítása miatt már a budapesti Eötvösben, és mivel apám rendőrtiszt volt, akitől éppen megvonták a nyugdíját, a bátyám meg politikai okból börtönben ült, én az érettségimmel elmehettem autóbusz-kalauznak – akkor még volt ilyen a buszokon.

– Miért csukták le a bátyját?

– Mert kémelhárító volt. Még jó, hogy nem tudták, hogy egy partizánelhárító csoportnak volt a parancsnoka, mert akkor kivégezték volna. Ezt csak zárójelben mondom. Leülte a magáét, háromszor is internálták, aztán jött a börtön, tulajdonképpen örülhetett, hogy 1956 tavaszán kiengedték.

– Ön is megismerte belülről a börtönt. Hányszor volt lecsukva?

– Hála a Gondviselésnek, én forradalom előtt is voltam, meg utána is. Remélem, nem baj, hogy néha humorizálok, tudja, nekem mindig az volt az elvem, hogy inkább a humor, mint a tumor. Szóval először azért ítéltek el, mert részt vettem egy szervezkedésben a jezsuita kapcsolataim révén már a gimnáziumi évek végén, 1948-tól. Az volt a célunk, hogy a mi volt és mostani diákjainkat felkészítsük a marxizmus eszméivel szembeni védekezésre, nehogy valaki megtévedjen, erősítsük bennük a magyarságtudatot, a keresztényi tudatot. Két évig tartott, összeesküvésnek minősítették, főleg, mert a vezetőnk az amerikai kémszervezettel is felvette a kapcsolatot. Hármunkat ítéltek el, egy halálos ítélet született, egy életfogytiglan, én pedig tíz évet kaptam a katonai börtönben 1953-ban. Azért a katonaiban, mert akkor már munkaszolgálatos voltam Isten kegyelméből. Minek tengjek-lengjek, nem igaz? És mindjárt egyenruhát is adtak. Gyerekkorom óta nem szerettem különösebben az egyenruhát, a cserkészeknél is hordtunk, a jezsuitáknál is, kalauzként is viseltem, munkaszolgálatosként is, aztán meg a börtönben kellett felvenni a csíkosat. Nekem úgy látszik, ez volt a sorsom, volt ugyan szabóm, de csak egyszer-kétszer dolgozott, sokszor csak abban jártam, amit rám szabott a bíróság. Az élet úgy hozta, hogy a halálos ítéletet nem hajtották végre, az enyémet pedig nyolc évre változtatták. Vácon voltam fél évig magánzárka osztályon, aztán lehetőség adódott, hogy Tatabányára menjek a rabbányába, kellett a fiatal erő a tizennégyes aknában, ahol szocialista egykedvűséggel bányásztuk a szenet, elláttuk az erőműveket, és biztosítottuk, hogy az ország épüljön, szépüljön. A dögcédulám még mindig megvan, majd megmutatom. Korábban szabadultunk, már három év után, mert 1956 nyarán felülvizsgáltak sok pert, a mi büntetésünket is megszakították. Felkerestem a néhány hónappal korábban szabadult bátyámat, akinél éppen ott volt két rab társa. Jó barátságba keveredtem velük, a forradalom alatt sok mindent csináltunk együtt, ezért csuktak be másodszor.

– Mit csinált a forradalom idején?

– Már október huszonötödikén megalakítottuk a Politikai Foglyok Országos Szövetségét, hogy akik a forradalom alatt kiszabadulnak, azoknak legyen egy hely, ahova mehetnek ennivalóért, ruháért, kaphatnak útiköltséget hazáig, igazolást, ilyesmi. A Vöröskereszt egyenesen oda hozta a ruhát, élelmiszert, mindent, ami kellett, mi osztottuk el, nyolc-kilencezer volt rab társat jegyeztünk fel összesen. Az alakulatunk nem volt nagy, betagozódtunk a Nemzetőrségbe, velük járőröztünk, és részt vettünk a harcokban is. Mindjárt az elején Mindszenty hercegprímást felkértük, hogy legyen a frissen megalakult szervezet tiszteletbeli elnöke, amit ő nagy örömmel elvállalt. Felmentünk hozzá a Várba, én vezettem a küldöttséget, huszonöt éves voltam akkor. Kedvesen fogadott minket, tegezett, és megkérdezte, én is politikai elítélt voltam-e. Mikor mondtam, hogy igen, azt válaszolta, hogy akkor tegezz te is, édes fiam. A forradalomban, amikor amúgy is feltöltött állapotban van az ember, odakerül, hogy Magyarország hercegprímásával beszélhet, egy ilyen pillanatban ez a mondat úgy hatott rám, hogy ma sem tudok róla meghatottság nélkül beszélni.

– Mennyire ítélték el 1956 után?

– Enyhe ítélet született. Öten álltunk bíróság előtt a Pofosz-ügyben. Nagy szerencsénk volt, hogy Ádler Vili bácsit is bevették, egy zsidó embert, akinek az volt a bűne, hogy a szabadultak névsorát bevitte a rádióba, ott beolvasták, hogy az otthoniak nyugodjanak meg, a szeretteik épségben kiszabadultak, és mennek haza. Őt kérdezte először a bíró, aki szintén zsidó volt, és mikor a Vili bácsinak azt találta mondani, hogy ismerjük a maga fasiszta múltját, akkor ő azt válaszolta, hogy a családja minden tagját a fasiszták semmisítették meg, tehát neki fasiszta múltja nincs. A bíró elkezdett hebegni, de gondolta, ült már ez az ember eleget, csak csinált valamit a börtönben, kivágta, hogy a börtönbeli viselkedésére gondolt. Erre meg azt válaszolta, hogy bent megbüntetve soha nem voltam, ha pedig azt akarja tudni a Tisztelt Bíróság, hogyan viselkedtem a börtönben, kérdezzék meg Kádár Jánost, akit a börtönkórházban én etettem, mert annyira meg tetszettek veretni, hogy nem tudta megfogni a kanalat. Ettől teljesen paff lett az egész bíróság, és ez megadta az alaphangot, már nem lehetett abban a légkörben folytatni a tárgyalást, ahogy addig, nem volt olyan rámenős a bíró, mint amilyen szokott lenni. Az ítélet is enyhe lett, mindnyájan egységesen tizennégy hónapot kaptunk, ami még az adható legkisebbnél is tíz hónappal kevesebb volt. Az előzetest levonva 1960 májusi szabadulás várt rám Márianosztrán. Csakhogy a legfőbb ügyész törvényességi óvást emelt az ítélet ellen, és lényegesen súlyosabb büntetés kiszabását követelte. Ezt egy ávós alhadnagy közölte velem a börtönben. Veszélyesnek látszott a dolog, mert még amit bent hagytam öt évet az 1953-as szabadulásomkor, azt is megkaphattam, feszülten vártam, hogy mi lesz. Az ávós egyszer csak megint felhívatott az irodájába, mindenkit kiküldött, és azt mondta, ha aláírom az elém tett papírt, tudnak segíteni, hogy maradjon az eredeti ítélet.

– Mi állt a papíron?

– Egy szabvány szöveg lehetett, hogy alulírott az állambiztonsági szervekkel együttműködöm.

– Mit érzett?

– A rám váró hosszú börtönévekre gondoltam, féltem és aláírtam. Azzal a feltétellel, hogy a társaim is velem együtt szabadulnak. Ezt megígérték, és be is tartották.

– Mit kellett csinálni szabadulás után?

– Visszamentem dolgozni a szeretett vállalatomhoz buszkalauznak. A kapcsolattartás úgy történt, hogy megadott helyre adott időpontra oda kellett mennem, az első alkalommal közölték velem, hogy volt elítéltek életviteléről, a társadalomba való beilleszkedéséről kell tájékoztatnom az állambiztonsági szerveket. Kihangsúlyozták, hogy nem akarnak provokátort csinálni senkiből, nem akarnak ügyeket kreálni, mint régen, hanem inkább meg kéne akadályozni, hogy történjen valami, magyarán le kéne beszélni, ha valaki meggondolatlanságot akarna elkövetni.

– Kapott érte pénzt?

– Havi kétszáz forintot kaptam éveken keresztül a költségeimre, később ez felment ötszázra.

– Meddig kellett ezt csinálni?

– Egészen a rendszerváltásig, 1989-ig.

– Mi állt egy szokásos jelentésben?

– Hogy XY szabadulása után beilleszkedett, itt és itt dolgozik, ennyi a fizetése, vagy mondjuk nagyobb lakást szeretne, mert gyereket várnak, esetleg autóra gyűjtenek, vagy megromlott a kapcsolata a feleségével, a munkahelyén gondjai vannak, és így tovább, az élet hétköznapi eseményeit kellett leírni. Engem ugyanígy figyeltek, hárman voltak rám állítva, itt van például egy jelentés rólam, nézze meg, kikértem a történeti irattárból, ugyanilyeneket írtam én is. Ismertek, nem várták el tőlem, hogy véres szájú kommunista legyek, nem adtam el magam, hanem alkut kötöttem 1959-ben. Soha nem írtam senkiről olyat, hogy ellenséges tevékenységet folytat, vagy hasonlót.

– Ön tagja a Vitézi Rendnek, nem is csak egyszerű tag, hanem vezető, aki erkölcsi példa kell legyen, számos kitüntetésnek is birtokosa helytállásáért. Hogy lehet, hogy így is elfogadták?

– Kapcsolatot tartottam a Németországban élő magyar emigrációval is, főleg Tollas Tiborral, és a Nemzetőr szerkesztőségével, akikről természetesen szintén jelentenem kellett, azért engedtek ki évente, még márkát is adtak, hogy legyen költőpénzem arra a pár napra. De ezt én Tollaséknak rögtön az elején elmondtam. Együtt fogalmaztuk, hogy mi legyen a jelentésben, így fedezve voltam, közben közvetíteni tudtam az itthoniak és a kintiek között, egy közéjük beépített embert is fölfedtem nekik, persze, ha mindez kiderül, kivégeztek volna. Ahhoz, hogy ezt meg tudjam csinálni, apám és a bátyám szakmai tudása kellett, ők oktattak ki részletesen, hogyan kell viselkednem, hogy ne bukjak le. Így tudtam a rosszat jóra fordítani.

Boros Károly