Holesch Dénes festőművész kiállításáról

Még mindig. Még mindig találunk olyan magyar lappangó művészeti értéket, amely a világban, a nagyvilágban elismert, ám itthon szinte ismeretlen, kevesen és keveset tudnak róla, noha méltó volna elismerésünkre. Egyelőre azonban a megismertetéséért folyik a küzdelem, igaz, immár nem eredmények nélkül. Holesch Dénes festőművész életművéről van szó, akit Denes de Holeschként ismert meg a világ, s akinek a közelmúltban egy tömör, jól válogatott kamarakiállítása volt látható az Aranytíz Művelődési Központ emeleti kiállítóterében.

1910-ben született Besztercebányán, s már korán közismertté vált tehetsége, vonzalma a festészethez, így szinte egyenes út vezetett a Képzőművészeti Főiskolára, ahol a jeles mester, Réti István növendéke lett. Tanulmányai közben azonban – mivel nem volt magyar állampolgár – behívták katonának, majd elfogadta építész bátyja hívását, így 1933-ban Kínába ment, majd sok évtizedig járta a világot, amelynek során kiterebélyesedett gazdag művészi pályája. 1934-ben már Pekingben rendezett kiállítást, majd Hong Kong és Japán érintésével a Fülöp-szigetekre ment, majd Bali szigetére, s természetesen ezeket a vidékeket mind megjelenítette tájképekben, életképekben. 1938-ban már ausztrál őslakosokat festett, s évekig Ausztráliában aratott sikereket, 1944-ben pedig megismerte későbbi feleségét, a neves zongoraművészt, akivel együtt az Egyesült Államokba költözött. Ekkoriban fordult szakmai érdeklődése a lovak felé, s vált a XX. század egyik legeredetibb és legszuggesztívebb ló-festőjévé, lovas képek készítőjévé.

1952-től ugyan amerikai állampolgár lett, de közben folyamatosan ingázott az államok és Anglia között, sok megbízásnak tett eleget, neves galériák mutatták be képeit. 1960-ban viszont a francia Riviérára költözött, ahol kapcsolatba került Picassóval, meghívták a művész 80. születésnapjára rendezett speciális bikaviadalra is, s ennek hatására készültek el a jeles corrida-képei. Később tovább költözött, élt Németországban, Olaszországban, s szinte misztikus, hogy amikor majdnem éppen ötven év után családjával együtt, 1983-ban hazalátogatott Magyarországra, és felmerült benne a végleges hazatelepedés gondolata, megbetegedett, s a halálos kór hetek alatt végzett vele, így Budapesten temették el.

Akkor a művészetéről szinte még senki nem tudott itthon. Ahhoz, hogy a képei haza kerüljenek, kiállításokon a magyar közönség előtt szerepeljenek, valódi szakmai értékelésben részesüljenek – szinte deus ex machina -, a művész özvegye és fia összefogott Fekete Klári újságíróval, aki azóta is az ügy elkötelezett, s – a szó nem túlzó – megszállott képviselője. Holesch képeiből – mint szervező, kurátor, mint a képek megszerzője – több kiállítást rendezett, mindig sikerült újabb művekhez jutnia, s a mostani bemutató ismét új oldaláról állította elénk a festőt. Dinamikus lovas képeit már ismerve, bemutatta azt a Baden-Baden-i Zsoké Klub megrendelésére készült, a Wallerstein hercegnő híres Octavio nevű lovát ábrázoló portrét, amely a művész pályafutásának egyetlen olyan lovasképe, amely nem mozgásban, hanem statikusan ábrázolja a lovat. De látható volt még a festő ifjúkori, besztercebányai, szinte posztnagybányai felfogású képe, nevezetes és megható síró önarcképe 1930-ból, s mellette feleségéről készített ihletetten lírai portréja. A kiállítás különlegessége egy kínai szerzetes ábrázolása, nevezetes anya és gyermek kompozíciója, amelyet egy izgalmas fotó dokumentációs bemutató egészített ki. A kiállítás elénk állította egy valódi világpolgár festői életútját, igaz, csak szinte képi felvillantásokkal, ám ennek alapján is bizonyosak lehetünk abban, hogy ez a poszt­impresszionista könnyedségű, de expresszivitással telített festői életmű szerves része a XX. századi magyar művészetnek (is). Hiába született a képek túlnyomó többsége külföldön, vagy valahol az óceánon túl, hiába ismertebb munkássága külföldön, az életmű csak a mi művészetünkhöz tartozik. Szervesen.

Feledy Balázs