Ha azt mondom, hogy ebben a könyvben a címe a legjobb, az, tudom, félreérthető. Mert azt sugallja, hogy a versek nem jók. Mégsem tudom másképp megfogalmazni azt a szívmelengető érzést, amit a verseskötet címe idézett elő bennem. Végre egy izgalmas cím, ami izgalmas utat sejtet! Ettől a kötettől azt várom, hogy a szerző ne a megszokott borús, borongós rímeket hányja egymásra, hanem meséljen nekem.

A kilternani őszben annyi minden benne van: elsőként az, hogy a magyarok kénytelenek külföldre költözni, ha boldogulni akarnak, és hogy ez szomorú döntés. Az ősz fogalmában benne van ugyan a vég kezdete, de számomra inkább a sokszínűséget jelenti. Piros, sárga, barna, zöld – az ősz élettel teli. És ilyenek a versek is. Sokszínűek.

Kapunk társadalomkritikát rendesen. Ugye ismerős, ha „Reggelente a tükörbe nézel, / S többnek akarsz ma is látszani”? Mert ez egy látszatvilág, ahol látszatra a látszat fontos, és oly sokan hiszik, hogy a látszat a való, hogy mi többiek néha már meg sem szólalunk. Vagy ott van az „Este van. Már nem indul el senki.” Igen. Elkényelmesedtünk. Ma már nincs asztali áldás, nem érzünk hálát, ha van mit ennünk, van tető a fejünk felett, van munkánk és nagyjából egészséges a családunk. Ma már azt nézzük, hogy minél legyen. Minél nagyobb és drágább kocsi, minél puhább és nagyobb kanapé, amire ledőlünk és nem állunk fel róla senki kedvéért. EZ annyira igaz, hogy már fáj. Én ezek miatt az egy sorok miatt szeretek verset olvasni.

De térjünk vissza a sokszínűséghez. A kötetben szerepel vallomás, mégpedig olyan vallomás, amiben mi is magunkra ismerhetünk, sőt, erőt meríthetünk belőle. „Ha félnék, majd félve továbbmegyek.” Van a kötetben játékosság: „Másodikán verset írtam, kész a vers, és itt vagy benne.” Ezeket a rímeket csak úgy faltam – de még ennél is jobban szerettem a történeteket és benyomásokat. És a kötet jelentős része ilyen: elmesél egy napot, egy pillanatot. Mert ha egy költő mondja el, milyennek látja a gyümölcslevest vagy a vasútállomást, abban mindig lesz valami, amitől megéled a kép. „A másik szoba fekete-fehér volt, ide Nadin költözött be. Nadin dalokat írt, énekelt, és várt rám.”

Ezzel a kötettel a felnőtt férfiak azonosulni tudnak, mert egy hozzájuk hasonló, az útját még kereső férfi lelkébe olvashatunk bele –  a nőknek pedig azért különleges élmény, mert finoman mutatja meg a férfiszív igazságait.

Mondják manapság, hogy a férfiak mindig és egyfolytában csak egy dologra gondolnak. Hát nem tudom. Ármos Lóránd lelke ennél mélyebb, és remélem, hogy ezzel nincs egyedül.

Nádasi Krisz