Talán négy esztendővel ezelőtt a Monet és barátai című tárlattal kezdődött az a múzeumi áttörés, amely napjainkban is tapasztalható. A felmérések szerint ugyanis, miközben a múzeumokba járók aránya 2003-ig 10-11 százalék körül mozgott, addig ez a tavalyi év végére csaknem elérte a húsz százalékot. A Szépművészeti Múzeum látogatottsága 2006-ban kiugróan, mintegy 60 százalékkal növekedett. S hogy mi köze van mindehhez a ma már csak sztárkiállításokként vagy megatárlatokként emlegetett bemutatóknak, s valójában mi áll ennek a jelenségnek a hátterében, nos, ennek próbáltunk meg utánajárni.

Az igazsághoz mindenképpen hozzátartozik, hogy a rendszerváltoztatás előtti években a múzeumoknak sokkal nagyobb volt a társadalmi presztízse, mint az azt követő időszakban. Míg a nyolcvanas években országos szinten évente hozzávetőleg húszmillióan voltak kíváncsiak a múzeumok kínálatára, addig ez a szám a kilencvenes években a felére csökkent. A feladat tehát adott volt: visszacsábítani az embereket. Miközben a cél egyértelmű volt, a kivitelezés és megvalósítás azonban már korántsem. A múzeumok Csipkerózsika-álmából először a Szépművészeti Múzeum ébredt fel, ami a nyugat-európai példákat figyelembe véve úgy határozott, hogy kizárólag a szakmának szóló tárlatok helyett egy úgynevezett „blockbusterrel”, vagyis egy sztárkiállítás megrendezésével és az ehhez kapcsolódó egyéb szolgáltatásokkal nyit az emberek felé. S hogy az elképzelése mennyire nem légből kapott volt, bizonyítja a 2004. március 15-én zárt Monet és barátai című tárlat sikere, mely a három és fél hónap alatt negyedmillió látogatót vonzott. Ehhez azonban természetesen elengedhetetlen volt az állami segítség és a hatalmas médiatámogatás, no meg a privát szférából érkező szponzoráció. Ettől kezdve megvolt a múzeumok számára a követendő minta, amely nagyon leegyszerűsítve a következőképpen néz ki: végy egy mindenki által jól ismert húzónevet (jelen esetben ez volt Monet), amelyre nemcsak a látogató, hanem a reménybeli támogató is felkapja a fejét. Ehhez már csak egy hatalmas médiacirkuszra van szükség, s lehetőleg arra, hogy a politikai kommunikáció is szóljon egy-két jó szót az érdekedben.

A fenti receptet a Szépművészeti után sorra kezdték el alkalmazni más hazai kiállítóhelyek is. A látogatókért folytatott harcba beszállt többek között a Műcsarnok is, amelynek a 400 év francia festészetéből rendezett tárlata nemcsak érdeklődés tekintetében múlta felül Monet sikerét, hanem pénzügyileg is. Hiszen miközben a Monet-tárlat megrendezése 288 millió forintba került, s csupán 190 millió forintos bevételt hozott, addig a franciák 62 milliós költségvetése 210 milliós bevétellel párosult. Hasonlóan gazdaságos volt a Magyar Nemzeti Galéria Mednyánszky- és Munkácsy-tárlata is, amelyek közül ez utóbbit 360 ezer ember látta, s amely a 130 millió forintos összköltségéhez képest 180 milliós bevételt produkált. Minden jel szerint nyereséges lesz a debreceni Modem november végéig nyitva tartó Leonardo-kiállítása is, amelynek költségvetése az igazgató szerint 100-120 ezer látogató esetén térül meg. A százezredik vendég október 20-án lépte át a múzeum küszöbét… S bár mérhető anyagi hasznot nem hozott a Szépművészetinek sem a Giacometti-, sem pedig a kopt-kiállítás, a szakemberek szerint az efféle tárlatok sikerét nemcsak a bevételen és a látogatószámon kell mérni. A pénzügyi hasznon túl ugyanis nem elhanyagolható szempont a megatárlatot rendező múzeum és rajta keresztül az egész hazai kulturális élet pozitív megítélése sem. Ennek ellenére egyre többen emelik fel szavukat az előbbiekhez hasonló nagyszabású tárlatok ellen, s hol jogosan, hol jogtalanul bírálják azok szakmaiatlanságát és populizmusát. Vitatkozni persze lehet, sok esetben pedig kell is, de tetszik, vagy nem, a nemzetközi trend is egyre inkább a rekordszámú látogatókat vonzó attrakciók irányába mutat. Ezt jól példázza egyebek mellett az is, hogy az ismertebb külhoni intézményekben napjainkra csaknem tízszer annyi marketingszakembert alkalmaznak, mint muzeológust.

Merthogy a kiállítóhelyeknek nemzetközi összehasonlításban is állniuk kell a versenyt. A The Art Newspaper rangos nemzetközi folyóirat ugyanis 1996 óta évente közzéteszi a világ leglátogatottabb tárlatainak rangsorát, ahol az élbolyban a tokiói Nemzeti Múzeum mellett megtalálhatjuk egyebek között a New York-i Metropolitant, a wa­shingtoni National Galleryt, a?párizsi Louvre-t és a madridi Pradót. S mivel a japán állami múzeumokat 2001-ben részben privatizálták, s ezzel pedig szinte kötelezővé vált számukra a profit, a kurátoraik is egyre inkább a tömegigényeket igyekeznek kielégíteni. Ezzel pedig a lavina elindult, s minden, magára valamit is adó múzeum beszállt a látogatókért folyó harcba, hogy megőrizze helyét az élbolyban.

A Metropolitan jelenleg Rembrandt-korabeli holland festményeket kínál, a Louvre az iszlám művészetbe enged betekintést, míg New Yorkban barokk fametszeteket láthatnak az érdeklődők. Itthon pedig a Magyar Nemzeti Galériában Vaszary János, a Szépművészetiben Hundertwasser, valamint Picasso, Klee és Kandinszkij, Debrecenben Leonardo, a Millenárison pedig a Titanic száll ringbe a látogatókért folytatott múzeumi viadalban. S ki tudja, talán hamarosan sikerül is valamelyiküknek megdönteni azt az 1983-as hazai rekordot, amelyet a Nemzeti Galéria Mátyás király és a reneszánsz című tárlata tart 550 ezer látogatóval.

Barta Boglárka

A cikk a Demokrata november 8-i számában olvasható

(A Demokrata korábbi írásait itt találja!)