Fedetlen térd és bubifrizura hozta el az új forradalmat
Art deco a Ráth-villában
A Dresszkód: art deco című kiállítás az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében őrzött ruhák és viseletkiegészítők segítségével a két világháború közötti női divatot és a gyökeresen átalakult életmódot mutatja be a Ráth-villa múltidéző enteriőrjében.
Új fejezetéhez érkezett az Iparművészeti Múzeum népszerű kiállítássorozata, a Dresszkód. A mostani tárlat anyaga a két világháború közötti évekbe visz, amikor a hölgyek kiléptek a teaszalonok csipkés nyugalmából, és munkába álltak. A húszas évekre megszületett az új nőtípus, aki automobilt vezetett, szavazhatott, eltartotta magát, sőt még nadrágot is húzhatott, ha éppen arra támadt kedve. Ez a típus elevenedett meg Victor Margueritte 1922-ben megjelent, nagy felháborodást keltő La Garçonne című regényében is: az író a francia fiú szót (garçon) nyelvtani nőneművé tette, és egy új, férfiasan élő és öltözködő nő alakját ábrázolta, aki gátlás nélkül beleveti magát a párizsi éjszakai életbe. A garçonne haja a fülére simuló bubifrizurával kissé fiúsnak hatott, egyenes szabású ruhája pedig olyannyira röviddé vált, hogy még a térde is kilátszott.
Ez a megjelenés a századfordulón a bokavillantást is erkölcsi felháborodással méregető, kissé prűd világtól olyan messze állt, mint a mai kortól az újpuritán ötvenes évek. Persze az örökké változó divat a harmincas években újra felfedezte magának a nőiességet, divatba jött a titokzatos nőideál, akit Greta Garbo és Marlene Dietrich személyesített meg a fekete-fehér hangos filmekben. Érdekesség, hogy a századfordulón az arcfestés még erkölcstelennek számított, ám a film elterjedésének köszönhetően a karakteres sminkek rövid idő leforgása alatt a női toalett elengedhetetlen kellékévé váltak. A szabadabb gondolkodás egyik példája, hogy a húszas évek legelején már megengedhette magának egy pesti lap, hogy kissé frivol játékra invitálja az olvasóit: öt primadonna lábának fotójáról lehetett szavazni, ki kellett találni, hogy melyik láb melyik hölgyhöz tartozik, és persze dönteni arról, kié a legszebb. Az első helyezést Honthy Hanna operettprimadonna nyerte el.
Fém és geometria
Az art deco kifejezés a francia art décoratif (díszítőművészet) rövidítéséből ered, és először az 1925-ben Párizsban megrendezett nemzetközi iparművészeti kiállításon használták. Az art deco esztétikája – letisztult vonalvezetése, jellegzetes színvilága, a geometrikus motívumai – az élet minden területén jelentkezett, jellegzetes stílusjegyei visszaköszönnek a filmművészetben, az építészetben, az alkalmazott grafikában, az iparművészetben és a divatban, sőt, még az akkoriban berobbanó autógyártásban is. A tárlaton az öltözetek és kiegészítők – cipők, táskák, kalapok – mellett jókora fotók, újságcikkek, korabeli reklámok is tanúskodnak arról, hogy az art deco látványvilága valóban meghatározta a mindennapokat.
Talán kissé furcsa, hogy napjainkban oly nagy kultusza van a főként lokálokkal, filmszínházakkal és az éjszakai élet csillogásával azonosított húszas-harmincas éveknek. Olyan nagy sikerű televíziós sorozatok hozzák közelebb ezt a világot, mint a birminghami maffiózókról szóló Peaky Blinders vagy a brit arisztokrácia mindennapjairól mesélő Downton Abbey, az F. Scott Fitzgerald Nagy Gatsby című regényéből készült film vagy éppen színházi előadás. A korszak mai népszerűségének talán egyik oka lehet, hogy a mai modern életmód csírája éppen ott, az art deco korában szökkent szárba, beleértve nemcsak a nők társadalmi helyzetének újradefiniálását, hanem például a modern divat, így a konfekcióipar megjelenését is.
Dámák és asszonyok
A két világháború között a nők merev társadalmi helyzete tehát oldódni kezdett, igaz, a folyamat már akkor elkezdődött, mikor 1896-ban Ferenc József engedélyezte, hogy nők is látogassák az egyetemek orvosi, gyógyszerészeti és a bölcsészfakultásait.
Az I. világháború után az etikett is megváltozott. Míg a háború előtt nő és férfi közeledésének egyetlen társadalmilag elfogadott formája a délutáni társastánc volt – egyébként csak gardedám kíséretében találkozhattak –, addig a háborút követően már egy bárba is be lehetett ülni az ellenkező nem képviselőjével, meséli Csepregi Noémi művészettörténész, a tárlat kurátora, majd hozzáteszi, bizonyos területeken azonban nem történet változás: a két nem közötti tegeződést továbbra is illetlennek tartották.
– 1911-ben a Kossuth Lajos utcában két hölgy nem tudott úgy nadrágszoknyában végigsétálni, hogy ne fütyülték volna ki őket, tíz évvel később azonban száznyolcvan fokos fordulatot vett a világ. Az I. világháborúban a férfiak a fronton harcoltak, a nők pedig kénytelenek voltak munkába állni, amihez a cicoma nélküli, könnyű mozgást biztosító ruhadarabokra volt szükség. Már nem tehették meg, hogy hetekig varrónőhöz járjanak, harisnyát vagy kesztyűt készíttessenek mérték után, nem volt rá ugyanis idejük. Ez volt az első kor, amikor a zseb és a gomb nem elsősorban díszítőelemként, hanem funkcióval bíró kiegészítőként került a ruhára – magyarázza Csepregi Noémi, aki a kiállítás anyagát a nappali és az éjszakai élet kontrasztjára építette fel.
Vagyis a húszas-harmincas évek kora az első teremben a nappali öltözeteken keresztül elevenedik meg. Láthatjuk például a garconne kissé alaktalan, egyenes szabású ruháját, nagyvilági hölgyek elegáns vendégfogadó köntösét vagy éppen a napszakokhoz némi kiegészítővel ügyesen adaptálható „kis feketét”. Mind eredeti darab, amelyek magánadományokként érkeztek az Iparművészeti Múzeum gyűjteményébe.
– A divattörténet a kis feketét Coco Chanel nevéhez és az 1925-ös évhez köti, ám már a tízes évek végéről is találtam olyan cikkeket, amelyek arról írnak, hogy a délelőtti, délutáni és esti öltözetet ugyanezzel az alapdarabbal is meg lehet oldani, csupán különböző kiegészítők szükségesek hozzá – fűzi hozzá Csepregi Noémi.
A férfidivat csupán jelzésértékűen jelenik meg a tárlaton, mégpedig három, napjainkból már teljesen kikopott tárgy formájában. Ember legyen a talpán, aki felismeri a két egymásba kötött textildarab, egy borotvapamacs-féleség, valamint egy írógép és vasból készült kalap keverékének tűnő tárgy rendeltetését. A megfejtés: bajuszkötő, cilinderkefe és egy kalapkészítéshez használt fejméretező szerkezet. Ez utóbbi ráadásul ma is használatos: a tengerentúlon a cowboykalapok készítésénél alkalmazzák.
Hulló aranypor
A háborút követő éveket Európa eufóriában töltötte: a fiatalok táncoltak és ünnepelték, hogy életben maradtak. Magyarország Trianon után azonban csendesen gyászolt, a magyarok jobbára csak teadélutánokon, visszafogott házi összejöveteleken jártak össze. Az első jogászbált 1922-ben tartották, és ezzel Budapesten is megindult a társasági élet. Az egyik vitrinben a húszas évek gyöngyökkel kivarrt, hátukon mélyen kivágott, leheletfinom púder-, fekete és vízkék színű esti öltözetei sorakoznak, amelyek könnyű selyemanyagára másfél kilogrammnyi gyöngy- és flitterdíszítés került. A húszas évek estélyi ruháit a tánc szeretete határozta meg, ekkor jöttek divatba a charleston, a foxtrott és a quickstep lendületes, forgásokkal tarkított táncai, el lehet képzelni, ahogyan a csillogó öltözetek kavalkádjától csak úgy szikrázott a parkett. A harmincas évek divatja ehhez képest olyan, mintha visszalépnénk az időben: 1933-ban dr. Ferenczy Ferenc belügyminiszteri titkár kezdeményezésére pályázatot hirdettek a magyaros szellemtől áthatott öltözködés megteremtésének céljából, amely sajátos magyar divatot hozott létre.
– Ennek a magyaros divatnak legfontosabb képviselője Zsindelyné Tüdős Klára, az Operaház jelmeztervezője, aki szerint a tervezés alapelve, hogy a ruha vagy vonalában, vagy anyagában, vagy díszítésében legyen magyaros, de sosem egyszerre – mondja a kurátor, hozzátéve: mindez markáns példáját adja annak, hogy a politika és a történelem milyen erőteljesen befolyásolhatja az öltözködést.
A magyaros divat Trianonra adott válaszreakció volt, a nemzeti öntudat megjelenésének egyik látványos formája. Az 1930-as évekből látható a tárlaton egy Zsindelyné Tüdős Klára által tervezett hollófekete estélyi, amelynek puffos ujja, karcsú dereka és bő esésű szoknyarésze a történelmi öltözetekre emlékeztet, a mellrészén futó gazdagon kihímzett díszítés pedig a magyar népművészetet idézi. A ruhát egyébként Hertelendy Gyuláné viselte az egyik kormányzói bálon. A tárlaton a pesti társasági elit középpontjában álló Hatvany Lili bárónő is megjelenik, aki közvetlen hangvételű cikkeivel, öltözködésbéli tanácsokat is tartalmazó könyvecskéjével a korabeli pesti divat egyik központi figurája volt. Neki köszönhetően tudjuk azt is, hogy száz évvel ezelőtt pontosan ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg a nők fejében a gardróbjuk előtt állva, mint manapság: ma mit vegyek fel?
