Hős vagy gazember? A szabadságharc legkiválóbb katonája vagy annak elárulója? Bár a tények egyértelműen az előbbiek mellett szólnak, a közvélemény szemében Görgei Artúr neve máig egyet jelent a világosi fegyverletétellel, így a szabadságharc bukásával. A Magyar Nemzeti Múzeum Az ismeretlen Görgei című kiállítása most több mint négyszáz műtárgy és multimédiás alkalmazás segítségével mutatja be a hadvezér rejtett arcait.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Görgei Artúrról, ha mást nem is, annyit talán mindenki tud, hogy a szabadságharcban ő volt az, aki 1849. augusztus 13-án Világosnál, pontosabban a mellette fekvő szőlősi síkon feltétel nélkül letette a fegyvert a túlerőben lévő orosz hadsereg előtt. Az azonban már kevéssé ismert, hogy a magyar Bonaparténak is nevezték, hadvezéri tehetségét Hunyadi Jánoséhoz hasonlították, és a két világháború között mint a legkiemelkedőbb magyar katonai géniuszt emlegették. Arról, hogy mindeközben kiváló vegyész, az első jegyzett magyar lipidkémikus is volt, pedig még kevesebben hallottak.

A róla való komplex képalkotás azért is nehéz, mert egyetlen esztendő volt, amikor szerepet kaphatott a magyar történelemben. Üstökösszerű pályafutása 1848 nyarán századosként kezdődött, majd 1849 augusztusában már teljes politikai és katonai hatalom birtokában kényszerült letenni a fegyvert. Nem véletlen tehát, hogy Görgei Artúr életének és pályafutásának minden apró részletére kiterjedő kiállítás megrendezésére eddig még senki sem vállalkozott. Éppen ideje volt, hogy a közvélemény előtt is végérvényesen eldőljön a „Görgei-kérdés”, és politikai érdekektől és meggyőződéstől függetlenül mondhassunk ítéletet a tetteiről.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Vegyészből hadvezér

A Magyar Nemzeti Múzeum tárlata két Kossuth-idézettel kezdődik. A két citátum között alig tíz hónap telt el, ám ez éppen elegendő idő volt arra, hogy Kossuth Lajos, és vele együtt a közvélemény szemében is, Görgei „a szabadság hű szolgájából” „Magyarország gyáva hóhérjává” váljék. A június 23-ig nyitva tartó Az ismeretlen Görgei című kiállítás amellett, hogy bemutatja, mi is történt ez alatt a néhány hónap alatt, időrendben vezet végig bennünket Görgei Artúr egész életén.

– Elszegényedett felvidéki nemesi család sarjaként engedelmeskednie kellett édesapja akaratának, aki, miután lehetőség nyílt az ingyenes katonai oktatásra, fiát a tullni utásziskolába íratta be – mesél a hadvezér gyermek- és fiatalkoráról dr. Radnóti Klára történész, szakmuzeológus, a kiállítás kurátora. – Az iskola elvégzését követően Görgei hamarosan a Mária Terézia által alapított magyar nemesi testőrség tagja lett, majd 1842-ben a magyar érzelmű ezredhez, a Nádor-huszárokhoz került. Mivel a kényszerűségből választott pályáját nem szerette, 1845-ben, édesapja halálát követően otthagyta a katonaságot, és a prágai Károly Egyetemen vegyészetet kezdett tanulni. Josef Redtenbacher professzor irányításával végzett kutatásokat, és 1848-ban már az egyik legjelentősebb kémiai folyóiratban jelent meg cikke a kókuszdióolaj folyékony és szilárd zsírsavairól.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Arra, hogy a kémia milyen központi szerepet játszott életében, bizonyíték, hogy Magyarországra hazatérve vegyészi képzettségének megfelelő álláshoz szeretett volna jutni. Ám a tanári katedra helyett a hadvezéri karrier várta, ahol azonban – visszaemlékezései szerint – mégiscsak jó hasznát vette a kémia tudományának: „Én katonai sikereimnek legnagyobb részét chemiai tanulmányaimnak, a búvárkodás révén szerzett értelmi fegyelmezettségemnek köszönöm… Chemiai tanulmányaim közben tanultam meg azt, hogy puszta okoskodásaiban, sőt megfigyeléseiben is mily sokféleképpen csalódhatik az ember a valóság felől: de egyúttal azt is megtanultam, miféle módon lehet csalódásait sikeresen ellenőrizni, így a valóság felismeréséhez biztosan eljutni.”

Véráldozatok helyett

Hogy a kémiának köszönhető, avagy sem, tény, hogy Görgeiből a szabadságharc egyik legkiválóbb katonája lett, aki 1848 decembere és 1849 augusztusa között hét hadjáratot vezetett, melyek közül mindössze egyet veszített el. A legfontosabb kérdés persze még mindig az, hogy elkerülhető lett volna-e a nevéhez fűződő fegyverletétel? És igaza volt-e Kossuth Lajosnak, aki egyedül őt hibáztatta és tette felelőssé a szabadságharc elvesztéséért?

– A fegyverletétel nem kizárólag Görgei felelőssége – mondja Radnóti Klára –, hiszen az 1849. augusztus 10-én tartott minisztertanács már úgy döntött, amennyiben a temesvári csata magyar vereséggel végződik, le kell tenni a fegyvert, miként ezzel a másnap Aradon összehívott haditanács is egyetértett. Görgei tehát az ő felhatalmazásukkal tárgyalt az oroszokkal, akik kijelentették, hogy csakis a feltétel nélküli fegyverletételt fogadják el. Erre 1849. augusztus 13-án a Világos melletti szőlősi síkon került sor, ami egyébként abban a helyzetben talán az egyetlen bölcs megoldás volt.

Ezt támasztják alá egyébként az akkori erőviszonyok is, melyek szemléltetésére a kiállítás szervezői egy hatalmas terepasztalt készíttettek. Ezen jól látszik, hogy kik és milyen létszámú csapatokkal mozogtak az idő tájt hazánk területén. Görgeinek és rosszul felfegyverzett, ráadásul többnyire képzetlen katonáinak többszörös túlerővel, így északról az orosz fősereggel, délről Haynau katonáival, Erdély felől pedig az orosz–osztrák egyesült haderővel kellett szembenéznie. Bármelyikkel is vette volna fel a harcot, az valószínűleg felesleges véráldozatot jelentett volna. A fegyverletételt követően Görgei azonnal orosz hadifogságba került Nagyváradon, ahol amnesztiát kapott ugyan, de Klagenfurtba internálták, és rendőri felügyelet alá helyezték. Az akkor már a vidini emigrációban élő Kossuth pedig, hogy mentse a menthetőt, szeptember 12-én megírta azt a levelét, amellyel hosszú időre bebetonozta Görgei neve elé az „áruló” jelzőt: „Szegény szerencsétlen hazánk el van veszve. Nem az ellenség ereje, hanem árulás és alávalóság által esett el. Ó, hogy ezt meg kellett érnem, s nem szabad meghalnom. Én Görgeit a porból emelém fel, hogy magának halhatatlan dicsőséget, s a hazának szabadságot vívjon ki. S ő Magyarország gyáva hóhérjává lőn.”

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Büszke öntudat

A száműzött Görgei csak az 1867-es kiegyezést követő általános amnesztia után térhetett haza, de számkivetettsége itthon is folytatódott. Javarészt István öccse visegrádi birtokán élt és gazdálkodott egészen 98 éves korában bekövetkezett haláláig. Kortársai közül Vörösmarty Mihály, Bajza József, Vajda János, sőt Jókai Mór is őt hibáztatta az aradi kivégzésekért, ám akadtak olyanok is, akik nem hitték el Kossuth vádjait. Így volt tisztjei mellette álltak, miként Gyulai Pál, Arany László, Lévay József, majd később Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Eötvös Károly és Tisza István is a tisztelői közé tartozott.

Az ismeretlen Görgei című kiállítás az egyik nagyon fontos mérföldköve lehet annak, hogy a közvélemény is megismerje annak a hadvezérnek a valódi arcát, akiről Móricz a következőket írta: „Áruló?… Soha!… Egyetlen gondolatában sem volt. (…) Nyugodtan alhatott, lelkiismeretét semmi sem bánthatta. Kötelességét híven teljesítette s az a büszke öntudat élhetett benne rendületlenül, hogy a magyar kardnak, a magyar vitézségnek ő volt utolsó legendás hőse.”