Asszonysors

– A férje árnyékában élő asszonyból önreflexióval élő, érett személyiség válik: felnövéstörténet elevenedik meg a színpadon?

– A magyar színházban általában a lineáris vonalvezetés logikája érvényesül: a színdarabokban mindig valahonnan valahová jutnak el a karakterek, így szocializálódtunk, ezt tanultuk, és a közönség is ezt várja el tőlünk. Ebben a darabban is jelen van ez a fajta karakterfejlődés. Szemünk előtt formálódik, milyen volt Botka Sarolta a házassága elején, és milyen személyiséggé vált az évek során. Elkényeztetett, beteges asszonyból, a történelem viszontagságos fordulatai közepette, hogyan válik mindent túlélő, az igazságért, férje életművének megőrzéséért harcoló asszonnyá. Még akkor is, ha ez az életmű a XX. század forgandó politikai rendszereiben változatos megítélés alá esett.

– Nehéz történelmi alakokról darabot készíteni?

– A neves történelmi személyiségekről nyilván van valamiféle tudása vagy éppen véleménye a nézőknek, ami nem biztos, hogy minden ponton egyezik a mi értelmezésünkkel. Hedry Mária csodálatosan szép történetet írt úgy, hogy a történelmi tények bemutatása mellett is el tudta kerülni azt, hogy pusztán történelmi tablóvá váljon a darab. Alkotótársaimmal, Gajdó Delinke és Petneházy Attila színművészekkel – Attila a darab rendezője is –, azt szerettük volna elérni, hogy a nézők erőteljes benyomást kapjanak az I. világháború előtti évekről, a két háború közötti időszakról, és a diktatúrák Magyarországáról. Ezekben az évtizedekben is olyan groteszk és szürreális események váltogatták egymást, amikről muszáj beszélnünk. Magyarország mintha Mohács óta ugyanazokon a kényszerpályákon mozogna, mintha óriási formátumú politikusaink – például Bethlen István, Teleki Pál, vagy éppen Klebelsberg – determináltan rossz döntéseket lennének kénytelenek hozni, mert olyan politikai játéktérbe voltak belekényszerítve, ahonnan egyszerűen nem lehetett jól kijönni.

– Ebben a férfiak irányította világban Botka Sarolta felnő a férjéhez?

– Botka Sarolta sokkal erősebb volt annál, mint amit kezdetben gondolt magáról. Mindig, minden erejével a férjére összpontosított, minden körülmények között feltétel nélkül elfogadta, hátországot és biztonságot teremtett számára életében, és védte halála után. Úgyhogy igen, felnőtt, nem csak Klebelsberghez, de társadalmi státuszukhoz is. Botka nyilván nem azzal a fajta tudással rendelkezett, nem volt olyan intellektus, mint a férje, de hát miért is kellett volna annak lennie? Egészen más volt a feladata ebben a családi dinamikában. A történetünk az asszony visszaemlékezéseiből bomlik ki: Botka Sarolta élete utolsó éveiben napló feljegyzéseit diktálja Emmának, aki a keszekusza kézírást gépeli le az utókor számára – ebből születik majd az Életutunk című kötet –, a régmúlt eseményei, történetei pedig villanásszerűen idéződnek fel az emlékezetében. Hedry Mária nagyon érzékeny női író, és mindig talál olyan fiktív szálat, ami rendkívül erősen meghatározza két ember viszonyát. A Klebelsberg házaspár magánéletéről sokat gondolkodtunk a darab születésekor. Próbáltuk megfejteni, hogyan dolgozhatták fel, hogy nem születtek gyerekeik, különös tekintettel arra, hogy Klebelsberg politikájának egyik fontos pillére éppen az ifjúságnevelés volt. Tehát számos olyan aspektus is felmerült a darab kapcsán, aminek lehetséges magyarázatai felsejlenek a háttérben.

– Említette, hogy nehéz feladat a történelmi alakok megformálása. Hogyan készült fel erre a szerepre?

– Rengeteget olvastam Klebelsbergről, és Klebelsbergtől– csodás mondatai, ma is érvényes gondolatai vannak –, Botka Saroltáról, szorosabb és tágabb értelemben vett környezetükről, az ahhoz tartozó emberekről, így például Teleki Pálról, Bethlen Istvánról, vagy akár Hubay Jenőről, akinek a muzsikája a darab zenei keretét is adja. Próbáltam mélyebben megismerni és megérteni a világukat. Botka naplóját azonban szándékosan nem olvastam el, úgy döntöttem, csak az előadás elkészülte után veszem elő.

– Miért?

– Nyilván fontos a történeti hűség, de azért mégiscsak van a szerepformálásban egyfajta szabadság, hiszen én a darab alapján képzeltem el ezt az asszonyt, azt, ahogyan a különböző helyzetekben viselkedhetett, próbáltam megfejteni, mi lehetett lelki erejének, személyiségének a titka? Mari a darab megírása előtt alapos kutatásokat végzett, Szegeden is járt, ahol Botka Sarolta élete utolsó éveit töltötte. A darab születésének pillanatától jelen voltam, ugyanis Mari a kész, első verziót átküldte nekem, a dramaturgiai munka során pedig közösen gondoltuk végig, mi az a történetben, amit kihúzhatunk, és mi az, aminek hangsúlyosabbnak kell lennie. Eleinte felmerült a monodráma lehetősége, de aztán elvetettük ezt az ötletet, és én nagyon boldog vagyok, hogy a férfiszerepekre Attila, a női szerepekre pedig Delinke elfogadta a felkérést.

– Beszélgetésünkkor még másfél hét áll rendelkezésükre a bemutatóig, mi pedig belenézhettünk a formálódó előadásba. Nagyon apró a színpadtér: ez az intim közeg befolyásolja a játékot?

– Mindenképpen. A négyzet alakú színpadot úgy fordította el Libor Kati, aki a látványt és a jelmezeket tervezte, hogy az egyik csúcsa a nézőtér felé nyúljon, így nagyon közel lehetünk a közönséghez. Ez az intimitás tulajdonképpen bevonja a nézőket a játékba.

– A próba közben az is feltűnt, hogy mindhárman folyamatosan ötletelnek.

– Delinkét és Attilát is régóta ismerem, talán innen is a kölcsönös bizalom egymás iránt. Attila elhivatott és felkészült rendező, akinek már az első pillanattól kezdve nagyon határozott koncepciója volt, miközben mindhárman sok ötletet vittünk a darabba. Némi humort is igyekszünk belecsempészni, hiszen ahol humor van, ott minden nagyon emberivé, közvetlenné válik. A történetszövés pedig tele van emócióval, ami megkerülhetetlen, hiszen minden magyar családot így vagy úgy, de érintett akár Trianon, akár a kitelepítések, akár a zsidóüldözések traumája. A XX. század történetei a mai napig éreztetik hatásukat a társadalomban, és a belőlük fakadó sebeket, fájdalmakat hordozzuk magunkban – még akkor is, ha megpróbálunk tudomást sem venni róluk.

– Segíthet egy-egy ilyen darab akár abban is, hogy oldja a társadalom blokkjait, kibeszéletlen fájdalmait?

– Szeretném hinni, hogy igen. Mi vagyunk az utolsó generáció, akinek élő, személyes kapcsolata volt még a világháborút és az azt követő borzalmakat átélő generációval. Mi még élőben hallottuk a nagyszüleink történeteit, így váltak számunkra átélhetővé és zsigerivé az emlékeik, ám a gyerekeinknek már ilyenfajta személyes tapasztalatuk nincs, ők csak a mi elbeszéléseinken keresztül hallhatják a régi családi történeteket. Talán ez lehet a missziója az előadásnak, hogy a nézőt szíven üsse, megérintse. Persze semmiképpen sem direkt módon, inkább valahogy úgy, ahogyan baráti beszélgetés közben felvet valaki érzékeny témát, majd közösen gondolkodni, beszélgetni kezdenek róla. Nekünk ez a darab egy ilyen felvetés; a mi verziónk arról, hogy a történelem sodrában hogyan élt egy nő, aki Klebelsberg Kunó felesége volt, hogyan állt helyt özvegyként, mikor a férjét, és biztonságos életét elveszítve immár saját magának kellett valahogy boldogulnia.